Beretvás Gábor
Háborús Kolozsvár
A 6. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválról
A röviden csak Interferenciákként emlegetett színházi találkozót kétévente rendezik meg a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A szervezők előzetes útmutatásai szerint a fesztivál 2018. november 22. és 28. közötti kiadására meghívott előadások a háború színházi megjelenüléseit voltak hivatottak bemutatni. Elvégre száz éve, hogy 1918 novemberében véget ért az első világháború. Aminek a vendéglátó színház dolgozói is inkább hátrányaival, mint előnyeivel szembesülnek talán mind a mai napig. A háború kimenetelének folyománya, hogy a román állam 2018-ban ünnepelte 100 éves fennállását, azaz többek között az addig Magyarországhoz tartozó területek Romániához csatolását. Már csak ezért is nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen törésvonalak mentén lesznek felvázolva a háborús szituációk. Hogyan aktualizálnak az előadások. Vonnak-e párhuzamot az akkori és a mostani háborús viszonyok közé? Hogyan is ragadja meg a fesztivál a háború mibenvalóságát.
Az első előadást már láttam tavaly természetes játszóhelyén, a bécsi Volkstheaterben. Az Anna Badora által rendezett Iphigénia Auliszban/Occident Express egy érdekes kísérlet, mely, ha tetszik, az energiamegmaradás törvényének Thalészig visszavezethető mementójaként is érzékelhető. Sőt, reflektálni igyekszik a mai közvéleményt erősen izgató migráció kérdéskörére.
Hiszen az ókori háborús helyzet és a háború elől menekülő tömeg akár évszázadokon keresztül is átíveltethető változatlan történet. Így ütközik neki az Iphigénia az Occident Expressnek, és így ad át energiát a több ezer éves görög dráma a huszadik századi történetnek. A Volkstheater művészei ezzel a lendülettel tolnák át az Iphigénia problémáit a még érzékelhető félmúlt tárgykörébe, hogy az abban még éppen érintett ma nézője eltöprenghessen azon, hogy az előadáson felvetett, véletlenül sem zökkenőmentes probléma miként is állandósult az emberiség történetében.
Elvégre a háború elől menekülő tömeg következménye egy újabb háború, mely újabb tömegeket késztet majd menekülésre. Mindkét darab az eseménytelenség várakozásteli feszültségében ás le az emberi psziché mélyére és próbálja az emberi kapcsolatok prizmáján át befogni a háború borzalmainak sugarait. Kérdés az, hogy mire jutunk ezen sugarak befogása után. Az egzotikus megjelenésű Anja Herden magára vonja ugyan a nézők figyelmét, de sem ő, sem Rainer Galke nem tudják különösebben érdekessé tenni a már jól ismert ókori történetet. A jelmezek persze és a díszlet igyekszik valamelyest modernebb ízt kölcsönözni a témának, de igazság szerint nem kap olyat az értő néző, ami megdöbbenthetné. Sem a tengert jelző, már unásig alkalmazott színpadi tócsa, sem a tengeri szelet jelentő légturbinák propellerei nem ejtik futurisztikus ámulatba a nézőt. Sőt! Az az érzésünk marad csak, hogy ezt már láttuk.
Talán a vak jós, Henrietta Thimig játéka hoz némi érdekes színt az előadás ezen részébe, de igazán a második résznek nem sikerül a színészeknek megágyazniuk. Így mire az előadás érdekesebb részéhez érkeznénk, nehezen találjuk a kontinuitást, nehezen zökkenünk át, majdnem, hogy sehogy sem. Holott ez lenne a próbálkozás lényege. De mégis, mintha két külön történetet látnánk (azt is látunk), és nehezen élhető át a megkívánt kölcsönhatás. Ezt igazából sajnálom, mert az alapötlet tetszett. Mint ahogy számos megoldás egész jól működött. Gondolok itt az emberi akvárium klausztrofóbikus hangulatot árasztó megjelenítésére. De még ezzel sem sikerült eljutnunk a kétéltűség megtapasztalásának közelébe, holott a menekültség állapota arról szól csak igazán. Nem pediglen egy tömeges Houdini-show története.
A megvalósítás szempontjából viszont azonnal kárpótolta a nézőket a sokak által a fesztivál legjobbjának ítélt előadás, a svájci Milo Rau által rendezett Compassion. The History of the Machine Gun. A több színház közreműködésével megvalósuló előadás csak kétszereplős, de a népes háttér-alkotógárda egy hatalmas vászon, fények és videó segítségével be tudta tölteni a nagyszínpadot.
A Compassion egyik szereplője egy Afrikából Európába menekült fekete lány, akinek a családját lemészárolták (vajon), főszereplője egy magas, szőke német nő, aki egy időre Afrikába ment tanítónak, segítőnek (vajon). Ez a fantasztikus az egészben, hogy az előadás, bár dokumentarista jellegű, nagyon becsapós, nem tudjuk, mennyi benne a fikciós elem, mert minden nagyon valóságosnak tűnik, de ez a hitelesség már a hihetetlenség határát súrolja.
Nagyszerű benne az árnyalt egyszerűség és az, ahogy az irónia és az önreflexió folyamatosan átszövi a szőke nő előadását például arról, hogyan vásárolt ki egy fekete srácot a halálból cirka 100 dollárért, vagy miért hallgatta Beethovent: hogy az elnyomja a halálsikolyokat. Az után a jelenet után, amelyben ez a nő azt mesélte, afrikai harcosok által arra volt kényszerítve, hogy fekete barátnője fejét levizelje – nagyon nehéz volt magunkhoz térni.
Na, de nem minden előadás volt ennyire valóságos, ennyire drámai. Shakespeare-nek A velencei kalmárját kvázi tőzsdei környezetbe helyezte Tompa Gábor, a kolozsváriak és jelen esetben a fesztivál igazgatója. Nem mellesleg ő most az Európai Színházi Unió elnöke is. Továbbá számos díj birtokosa, melyek közé tartozik A magyar kultúra nagykövete vagy a Magyarország érdemes művésze díj ugyanúgy, mint a Románia csillaga kitüntetés is. Az, hogy Tompa miért épp A velencei kalmárt porolta le erre az évadra, nem tudható pontosan, ám a mostani hírek egyik legfőbb komponenseként hadrendbe állított Soros György név bizonyára nem kerülte el a főrendező áthallásokra nyilván (politikai és egyben művészi értelemben) érzékeny receptorait. A darab mondanivalóját illetően egyébiránt nem történt különösebb roncsolás vagy kikalapálás. Az ötlet a környezet modern díszletelemekkel való megtámogatása volt. Értjük, vagy legalábbis érteni véljük a Wall Street-utalást. Bár a díszletbe beépített lift, ami általában a fent és a lent, a menny és a pokol szimbolikájának letéteményese lenne, inkább üzemhibaként volt értelmezhető, és inkább megakasztotta a cselekményt, mintsem gardírozta volna. A lift feleslegességén kívül, ami nyilván a színészeket is zavarba hozta, különösebb újítást nem tapasztalhattunk az előadás során. A Shylockot játszó Bogdán Zsolt tehetsége most is levilágított a színpadról, mint ahogy az is, hogy karakterábrázolását sokkal impulzívabban is ki tudta volna bontani a színész. Ezt nem tette lehetővé most a rendezés, vagy ha tetszik, Bogdán Shylockja akkor működhetett volna igazán ragyogóan, hogyha a többi színpadon lévő szereplő egyöntetűen át tudta volna adni magát valaminek, amit a kritika és a közönség korábban már szinte a társulat védjegyének is tekintett, ez pedig az összjáték. Itt ez most sajnos elmaradt. Felvillanásokat láttunk, de a társulaton ebben a csillogó fémlemezekkel kikalapált térben felfedezhető volt a felszíni rozsda, a korrózió, azaz a devalválódás. Így Bogdán szinte mindig a megfelelő pillanatban húzta be a kéziféket, ellenkező esetben játéka, a környezet miatt, a szakadék felé repítette volna az egész előadást. Mondjuk ki, Bogdán tapasztalata és jó arányérzéke volt az, ami megmentette a rendezést. De így a színész sem tudta hozni tehetségének maximumát, hiszen állandóan kontroll alatt kellett tartania játékát. Ezért olykor még ő is csúszkált. Ügyelnie kellett arra, hogy partnereihez képest ne vigye túlzásba a figurájának bemutatását. Az egyik jelenet már csak ezért is mutatott visszásan, hiszen nehéz volt eldönteni, hogy a feszengő néző nyíltszíni tapssal mit is jutalmaz pontosan. A helyzettel ért egyet, vagy a színész játékának gazsulál. Ha az első, akkor félelmetes a reakció, ha a második, akkor pont ott szinte érthetetlen. Hisz más pontokon sokkalta indokoltabb lett volna a tetszésnyilvánítás. Ez is talán fokmérője annak, hogy az előadás minősége igényelne némi újbóli átgondolást.
A FORTE társulat Vaterland című előadása azonban módfelett üdítően hatott. A kolozsvári közönséget a budapesti előadásból sem zárta ki az, hogy egy távolabbi ország kis közösségének belügyeibe nyerhettünk betekintést, hiszen az erdélyi Méhes György által is megfogalmazott szászok és Thomas Bernhard osztrákjai között azért lehet vonni némi párhuzamot.
A mozgásszínházi előadás során kiviláglott, hogy ügyesen együttműködő színészekről van szó, akik fizikum dolgában is jól állnak. Díszletük egyedi tervezésű „mászóka”, mely értelmezési tartományába fogad egy malmot, egy hegyet, üvegházat, de akár önkényuralmi jelképeket is beleképzelhetünk. Az előadáshoz rengeteg lapockacsont tartozott, melyek a játék során újfent és újfent új funciókban mutatkoztak meg. Amit Horváth Csaba rendező-koreográfus leginkább meg tudott valósítani a színdarab háborús mondanivalóján túl, az a humor játéka. Ezt szerepe miatt leginkább Földeáki Nóra tudta megcsillogtatni, aki nem csak mozgásával, de mimikális és gesztikuláris módon is hozzáadott a cselekményhez, számos esetben megnevettetve minket.
Luk Perceval orosz Macbethje nagy várakozásokkal telítette meg a nézőteret. De a trégerekkel díszletezett előadás képei vagy azt az érzést hagyják maguk után, hogy a „modern” szót lehet avítt értelemben is használni, vagy éppen arra engednek következtetni, hogy a produkcióban részt vevők gázsija már nem tette lehetővé egy kamionnyi díszlet áthelyezését. A félsötétben játszódó, kissé lerövidített Macbeth igazság szerint semmi különösebben elbűvölő ötlettel nem állt elő. Az, hogy a közönség nem hagyta ott az előadást, egyszerűen a tömörség számlájára írható.
A rövid, de annál velősebb és mulattatóbb produkció a Michał Dembiński, Oskar Malinowski, Bartosz Ostrowski és Łukasz Stawarczyk előadásában színpadra állított lengyel Cezary Goes to War, amely az író-rendező Cezary Tomaszewski átmunkált önéletrajzi elemeket is tartalmazó története. A katonasorba kerülő Cezary sajátos látásmódját javarészt Weronika Krówka kíséri ismert komolyzenei betétekkel.
Eközben a fiúk sajátos mozgáskultúrával próbálják megfogalmazni a katonalét abszurd világát. Személyes karizmájuk és az előadás rendezettsége, humora és öniróniája következményeként a nézők kegyeibe fogadták a Komuna Warszava csapatát.
Jovan Sterija Popovic Hazafiak című darabját Urbán András rendezte a tőle már megszokott fokozott hangerővel és intenzitással. Urbán egyedisége azonban mára már mintha a megszokottság bűnébe esne. Az ő kézjegye is halványul ugyan, mintha már nem tudná olyan erősen nyomni a rendezői ceruzát, de előadásait mintha a közönség is megszokta volna már. Kiszámíthatósága pedig így az unalom párnájára hajtatja a néző fejét. Persze ennél a hangerőnél kizárt az alvás, marad az elbóbiskolás. Egyébiránt nincs semmi baj a belgrádi szerb nemzeti színház előadásával. A színészek erősek. A csapat működik. Ha valaki érti a kontextust, Erdélyben pedig szerintem értik, akkor a darab is vicces és áthallásos. Mégis azon töpreng közben a néző néha, hogy Urbán tud-e majd még újat mutatni. Lesz-e következő korszaka, amely felülírja ezt a mostanit?
Fehér Balázs Benő rendezéséről, mely, Carly Wijs drámája nyomán, Mi és ők címen futott, nemigen lehet sok jót mondani. Olyan, mintha egy lelkes diák-színjátszókör erőlködését nézné az ember a próbafolyamat kezdeti szakaszában. A színészek érezhetően semmit sem élnek át abból, amit beszélnek, ezért az előadás egy céltalan rohangálás lesz, amelyben egy pamutgombolyag teret való behálózásának válik a néző áldozatul. A beszláni túszdrámának még érintőlegesen sem lehetünk részesei az Orlai Prudukció, a FÜGE és a Szentendrei Teátrum közös melléfogásában. László Lilit és Vilmányi Benettet pedig az sem menti fel, hogy koruk miatt még nem részesedtek elég élet írta megtapasztalásban. Na, de látjuk mi még őket jónak, bizonyára.
A színészet csodáit láthattam viszont az olasz Piccolo Teatro előadásában. Persze az emeleti karzatról, mint hallom, sajnos nem volt ugyanannyira élvezhető az élmény, és mivel ez az előadás a régi magyar (mostani román nemzeti) színházban került bemutatásra, ez valószínűleg a többséget érintette, mégpedig igen rosszul. A Piccolo Teatro nem mellesleg, mint a neve is mutatja, pont egy icipici színház, én is véletlenül bukkantam rá egyszer egy milánói utcácskában. Ezért is nyilvánvaló dőreség volt pont ezt az előadást tenni egy olyan épületbe, amely már csak tervezői révén is rokon a Vígszínházzal, az Operettszínházzal vagy a Szegedi Nemzeti Színházzal. A rendező-főszereplő Tony Servillo játéka igazából kamaraszínházi közelségből volt igazán élvezhető. Minden arcmozdulása, apró gesztusa a helyén volt, és olyan magabiztossággal alakította a fiatal színésznőt instruáló rendezőt, ahogy csak az igazán kivételes tehetséggel megáldott tapasztalt oroszlánok tudják. Lenyűgözően vitte magával az előadást, és meg kell jegyezni, Petra Valentini sem okozott nekem csalódást. Élvezet volt nézni ezt a majdhogynem kétszemélyes előadást, és még az sem zavart nagyon, hogy a háború tematikájához (ennek is) vajmi kevés köze volt. Az előadás a háttértörténet nélkül is megállt.
A litván Eimuntas Nekrošius, akinek Gyulán is többször láthattuk rendezését a Shakespeare-fesztiválon, Kolozsvárra a Sons of a Bitch című előadását hozta el. Illetve nem ő hozta el, mivel ő épp pár nappal a fesztivál előtt, sajnálatos módon, elhunyt Vilniusban. Ettől az előadás értéke, profán módon, megnövekedett, de még ez sem akadályozta meg a nézők sokaságát abban, hogy szünetben elhagyják a csatateret, alulmaradva a lassú, vontatott képekkel való tusakodásban. Aki bent maradt, annak viszont felemelő élményben volt része.
A litvánok szintén centenáriumot ünnepelnek, és ennek apropóján Saulius Šaltenis a saját, a régi litván időkről szóló regényét adaptálta a színpadra, Nekrošius kérésére. Az előadásban játékosan viselkedő halott férfi, befőttesüvegen lépkedő lány, elvarázsolt kutya is szerepel – mintegy megmentve a rendezői színház becsületét, amit az a korábban említett Perceval-féle Macbethtel elveszíteni látszott a nézők szemében. Persze csak azok szívébe tudta magát belopni ez a vizuális-mitikus képződmény, akiknek volt türelmük ezt kivárni.
Türelemre a szakmai beszélgetések során is szükség volt. Azok ugyanis gyakran inkább románul voltak hozzáférhetőek, mint magyarul (az angol helyett/mellett), és Tompa Gábor azokról inkább elszaladni igyekezett fontos vendégeivel, mint igazán megérkezni oda. Visky András pedig, akire hagyta a vezényletet, szintén inkább kérdezve szeret lenni, sejtésem szerint, mint kérdezőként excellálni. Na, de azért helytállt. És helytállt a fesztiváligazgató, Tompa Gábor is, a válogatás révén, meg a színház szervezőgárdája: mindent összevetve sok jó élménnyel tágította az erdélyi nézők látókörét ez a fesztivál. Még ha néha szűkítette is, és szűköltünk is időnként emiatt. Jó tehát, hogy van!
A képeket Biró István készítette.
