Zsigmond Andrea
Konfetti
A Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiváljáról
Idén júniusban 29. alkalommal szervezték meg Kisvárdán a határon túli magyar színházak találkozóját. Mivel ez díjazásos fesztivál, célszerű, hogy rövid beszámolómban a fődíjat elnyert előadásra térjek ki részletesebben – a többi díjazott alkotást is megemlítve.
A fesztivál fődíját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása, a Liliom nyerte el. Bocsárdi László rendezése a darab egy pontosan végigvitt elemzését mutatja meg, színesen. A nyelvezet üdeségéhez az előadás számára komponált és végig jelen lévő élőzene, a Kiss Zsuzsanna által tervezett retro-színes jelmezek és Bartha József vasból készült tiszta, transzparens, nyitott tere egyaránt hozzájárul.
Vass Zsuzsanna és Benedek Ágnes (Liliom)
A színészi alakítások csaknem mind hibátlanok és érdekfeszítőek. Vass Zsuzsanna méltán Teplánszky-díjjal jutalmazott alakítása belülről jövő, egyszerűsége felnövekszik. Finom reakciói minden pillanatban a helyükön vannak. (Talán csak egyetlen jelenetben nem tudtam vele menni: amikor a haldokló Liliom mellkasát ütve mondja el a férfinak szánt mondandóját.) A tisztaság és az erő megtestesítője ez a filigrán Julika, mind karakterét, mind a játékot tekintve.
Benedek Ágnes a barátnő, Marika szerepében más színészi eszközökkel dolgozik. Első közös jeleneteikben a replikáik még szépen egymásra simulnak, a népiesen ható régies kifejezések szép hálót szőnek kettejük közé. A következőkben Mari az alsóbb státusból mind fennebb és fennebb kerül, s ezzel együtt a karakter által felvett társadalmi pózok mintha a színészi játékban is visszaköszönnének, szórakoztatóan és hitelesen. (Talán amikor Mari el-elsírja magát, csak akkor érzem azt, hogy ez a mozzanat nem születik meg bennem is, csak ’értem’.) Különleges ebben az alakításban, hogy az egymásnak ellentmondó gesztusok az emberi viszonyulások skáláját tudják megmutatni úgy, hogy közben egyetlen egész, valószerű alakot látunk.
Pálffy Tibor Ficsurja már a betoppanásával, a járásával megteremt egy új színt. A beszólásoknál a hanghordozása pontos, s ha lehet ilyent mondani, bársonyosan karcos. Kedvenc jelenetem, amikor Liliommal a pénztárost várják, és elkezdenek kártyázni. Ficsur egyetlen pillantásával, egy lehelletnyi csönd beiktatásával is el tudja játszani, hogy Liliomot megállítaná a lejtőn – miközben ő maga löki le rajta. Ebben a jelenetben Mátray László Liliomja is gyönyörűen ki tud bomlani. A költői, gyermeki lélek, aki nem érti a világot, amely körülveszi, de úgy tesz, mint aki tudja, mit kell tennie – és belső, csiszolatlan impulzusait követve szükségszerűen elbukik egy stratégiázó, dörzsölt környezetben. Ugyanazt a belső tisztaságot hordozza, mint Julika – csak zavarosabban érzi, makacsul képviseli azt, hogy neki önazonosnak kell lennie. Mert különben nem lenne ő – ő. Nem lenne Liliom Liliom. Ember.
Mátray László, Gajzágó Zsuzsa
(Sepsiszentgyörgy; Liliom)
Az egyenesség, a költőiség képviselője az előadásban a kislány (Bezsán Noémi), akinek a létmódját tánccal fejezi ki az előadás – illetve esztétikailag ezt a funkciót töltik be az angyalok/detektívek is, leginkább Derzsi Dezső a kiengedett szőke hajával és sugárzó jelenlétével. Fontos azonban, hogy az angyaloknak öngyújtójuk is van, trükköznek, jó cimborák. Ugyanígy a Kapitány (Szakács László) és a Fogalmazó (Nemes Levente) is olyan atya-figurák, akikben emberi kíváncsiság keveredik valamiféle földi vagy földöntúli jósággal.
Derzsi Dezső, Mátray László, Kónya-Ütő Bence, Nemes Levente
(Liliom)
Ebben a Liliomban tehát az önazonosságukat keresik a szereplők. Minél jobban önmaguk felé tartanak, annál lennebb csúsznak a nyugodt konformitástól a kilátástalanság felé vezető lejtőn – ha pedig valaki társadalmi értelemben felemelkedik, talán épp önmagától távolodik el.
Gyönyörű mozzanata az előadásnak, hogy amikor Liliom sziporkázó konfettit dob a levegőbe a kislánya örömét keresve, ezt senki nem látszik észrevenni. Mindenki már egy következő eseményre figyel.
A Liliom két női alakításdíjat és a jelmeztervezés díját is elnyerte a fesztiválon – más díjakat is könnyedén elvihetett volna; ám a komáromi–kassai Bányavakság erős kihívó félnek számított. Ők három alakításdíjat zsebeltek be. Benkő Géza rendőrének mindegyik gesztusa pontos, Vasvári Emese Iringójának mindegyik replikája szervesen illeszkedik a helyzethez – pedig nem lehetett könnyű elboldogulnia a Székely Csaba-szöveg bonyolult káromkodásaival. Hogy a sarokban ül a kisszéken, a fejrándításai, minden tökéletesen helyénvaló. A figurák nagyon egyben vannak, és ez a rendező, Czajlik József kezét is dicséri; csakúgy, mint az újszerű záró mozzanat – melyben Fabó Tibor polgármesterét mintha hajléktalanként látnánk viszont.
Vasvári Emese és Benkő Géza
(Komárom-Kassa; Bányavakság)
Láttunk a fesztiválon egy szabadkai–temesvári koprodukciót, Urbán András Magyar című előadását, melyben a rendezőre jellemző, énekelve előadott deklaratív-agitatív részeket vizuálisan izgalmas performatív elemek tarkítják. Sokáig megmarad majd bennem a színészek meztelen testét kölcsönvevő agancsos szarvasok látványa – miközben borotvapengés szögesdrótokból gömbölyített nap himbálózik az égen.
Magyar
A Magyar című előadásban Nagyabonyi Emese energikus jelenlétére figyeltem fel a leginkább. A másik szabadkai előadásban, a szintén kosztolányis Kapitalizmusban Kucsov Borisz játéka volt a legerősebb – a legszembetűnőbb pedig a Žižek figuráját, értsd téziseit, szokásait és tikkjeit magára húzó Molnár Zoltáné. Zlatko Paković okos gondolatokat és megoldásokat felsorakoztató rendezése stilárisan ugyanakkor nem volt különösebben más, mint amit a kosztolányisoktól megszoktunk.
A délvidékiek egy zentai előadással is képviseltették magukat a fesztiválon. Az alig öt éve létező, tehetséges fiatal színészekből álló társulat egy Szép Ernő-füzért mutatott be. Mindhárom kis darab főszereplőjét Lőrinc Tímea játszotta, különböző aspektusokat mutatva meg végig energikus játékmódjából. Az előadás Mezei Kinga kézjegyét viselte: lírai hangoltsága a könnyű darabok iránt amúgy nem fogékony nézőket is elbűvölhette.
Lőrinc Tímea és Dévai Zoltán
(Zenta; Május van, tisztelt úr...)
Lőrinc Tímea megkapta Kisvárda Város Polgármesterének díját. Kisvárda Város díját a közönségzsűri döntése értelmében a beregszásziak Tóték című előadása nyerte el, amelyben, bár több mint tízéves előadás, de lám, a középiskolástól a magyartanáron át az idősebb zsűritagig mindenki talált csemegézni valót: például a szín baloldalán helyben végigmasírozó „rádiós” csapatjeleneteket.
A Tóték rendezője, Vidnyánszky Attila különben a fesztivál díszvendége volt (tavaly Tompa Gábor, jövőre Bocsárdi László lesz az), ezért is lehetett jelen a találkozón az általa vezetett budapesti Nemzeti Színház Vitéz lélek című előadása. Az előadás pontos, szép színházi nyelvet talál Tamási Áron népies-bölcselkedő szövegéhez – a felfüggesztett, nyers gerendákra sokáig emlékezni fogok belőle, csakúgy, mint a színészek egyenletesen jó játékára. Akik közül Újvári Zoltán nem tolakvó, mégis végig jelen levő komikuma volt számomra új felfedezés; illetve hogy, ismét, egy jó színészvezetés nyomán milyen jól kiküszöbölhetők az esetleges hangoltságbeli különbségek: gondolok itt a marosvásárhelyi Szélyes Ferencnek az előadásba szépen illeszkedő, jóleső alakítására.
A leginkább Marosvásárhelyen játszó Szélyes Ferenc életműdíjat kapott, csakúgy, mint az újvidéki Giricz Attila, aki két előadásban is fellépett a fesztiválon. A Csókos asszonynak, amelyben Tarpataky bárót játszotta, különös vége van: a fiatalok nem egymáséi lesznek, ezúttal bizony nem tart ki „Liliomja” mellett „Julika”, s talán így is van jól. Lehet, hogy csak a nem ráillő öltöny tette, de mintha jobban passzolna Giriczhez a másik előadásban játszott szakadt, éhes figura, az Ambrusé. Ebben, a Fekete című zenés-szarkasztikus elegyben a főhőst és a kedvesét játszó Mészáros Árpád és Crnkovity Gabriella voltak a leginkább üdítő jelenségek, akik a kifigurázott vitézi játék és a fekete humor mezsgyéjén ingadozva egy pillanatra sem estek bele az olcsó humor csapdájába: papírmasé jellegük ellenére végig meg tudtak maradni érdekes alakoknak, összeillő párosnak.
Egy másik különös hangulatú előadás az aradiak–békéscsabaiak Tündéri című munkája, mely a zsűri különdíját is elnyerte abszurdoid, zenés-zajos világával. Az ökonomikus tér és kellékhasználat önreflexív elemekkel dúsul, a bohócnak vizelnie kell, a tündér kapcsán nyílt erotikus párbeszédek zajlanak; ironikusan-értelmetlenül, mozzanataiban mégis beckettien ironikusan-értelmesen.
Új színházi látásmóddal találkozhattunk a gyergyószentmiklósiak Anyeginjében is. A fiatal Nagy Botondnak ez a második rendezése a társulatnál, és az előzőhöz hasonlóan ez is bátor és figyelemreméltó. Nem ragaszkodik a szöveg teljességéhez vagy holmi stiláris egységhez, itt minden mozzanat önmagában akar érvényes lenni, az önmaga arányát követi. A kavalkád egyik erénye, hogy nem illeszkedik az előadás olyan vázhoz, ami már régen tudott, illetve nem lesz illusztratív, mint a legtöbb erdélyi előadás.
Anyegin
Az először némán megjelenő Faragó Zénó sötét erőt sugárzó alakja mellett elfér az előadásban a társulat irodalmi titkárának elő-hátra-szaladgálása egy kutya szobrával az ölében, vagy üldögélése a színpad szélén, miközben saját Facebookra írt szövegét mondja. A saját szerelméről. Mert nemcsak Anyeginnek lehet vesztesége. Nemcsak Tatjánának. Nekünk is. Mi is itt vagyunk.
Fotók: Ilovszky Béla
