Egyre sűrűbben gondol rám a halál.
Abból gondolom, hogy időnként
a tinta pattogva megszárad a tollban,
a félelemben jégvirágok nyílnak,
kifutnak az időből a mondatok.
Íróasztalom lapján vakul a lakk,
és ha előrehajolva belenézek,
egy elkenődő Narkisszoszt látok.
A halál arca. Érzem, hogy rám gondol.
Mintha a víz istene kinézne a tóból,
és a világ hirtelen fejtetőre állna:
belém vágna, hogy  fönt van a lent.
az égre ráhullna a fátyol,
elharapódzna a fénykép,
s a Nagy Elkövető ábrázata lassan
összeállna a végső fantomrajzon.

Kép a fényen, időnként az időn,
kérdés a válaszra, megállni az utat.
Íróasztal-énem talán halálnak lát.
Egyre sűrűbben hajtom le a fejem,
és csak nézegetem őt. Aztán fölkelek
a székből, dolgomra megyek,
vagy elétolok egy üres papírlapot.
Tudom, hogy ott van alatta.
Az ő arcára írok. Szeretni nem több,
mint arcról olvasni halált.



Megjelent a Bárka 2008/4. számában