Kétfenekű dobot ütnek
A fejemben, attól fáj,
Bordáim közt, vásott kölök,
Bújócskázik a halál.

Sáros gumicsizmájával
Bőröm alatt lépeget,
Savószínű alvadékká
Köpüli a véremet.

Csirizt kever a nyálamból,
Soha fel nem hígulót,
Két fogsorom xilofonján
Játszik Szamár-indulót.

Két csigaház, összekoccan
Markában a két vesém,
Zsebre dugja a szívemet,
Azzal alszik el szegény.

Árva gyerek a halál, így
Játékszere én vagyok,
Megbocsátón néznek össze
Mögötte az angyalok.

Céltalan

Tavasszal kéne szülni,
Tavasszal jó lehet,
A napfényben cipelném
Az újszülöttemet.
Meg nem találna senki,
Akárhogyan keres,
Csak azzal foglalakoznék,
Mi tényleg lényeges:
Hogy milyet kakilt reggel,
Vagy hogy mennyit szopott,
Hányszor riadt fel éjjel,
Büfizni hogy szokott.
Más témám nem is volna,
S az unott emberek
Kerülnének, akár egy
Megszállottat lehet.