Ültem a konyhában, dudorásztam a kisrádióval, a kívánságműsort szokom csak hallgatni így délután. Törtem a diót, még tavalyi, kicsit molyos, de azért eszegettem, az íze miatt, nem avas-e, aztán nem beleragadt a protézisbe. Kivettem, kipiszkáltam, cuppogattam, bezzeg, ha itthon lettél volna, se dudorászás, se cuppogás! A dióhéjat bedobtam a vödörbe, jó lesz a sparherdbe. A szép belet a zománcozott tálba, a kevésbé szépet a tányérba, a dirib-darabot meg elnyammogtam, úgysem veszi meg senki. A lábam a hokedlire tettem, be is fásliztam, ahogy az orvos mondta. Kopogtattak. Nehezen feltápászkodtam. Egy elegáns úr állt az ajtóban. Elnézést kért. Még be sem engedtem, máris pislogatott, tétován makogott, meg volt ez tisztára zavarodva. Újból és újból elnézést kért. Asszonyomnak nevezett! Engem! Mondtam, hogy csak Khádi néni! Meg hogy üljön le. Ne szólítson asszonyomnak! Engem aztán ne! Mondtam neki, hogy jöjjön be, de csak állt az ajtóban. Akkor kérdeztem, hogy a szőlő miatt jött-e? Mert akkor veled kell beszélni, de azért velem is lehet, mert a szőlőhöz értek. Mondtam, neki, hogy már nem győzzük, elég munka akad itt a ház körül, nem bírja már az Öregem! Kapálás, permetezés… Ez volt az életünk, de már nem megy. A gyerekeket nem érdekli a szőlő! Már disznót se tartunk, veszünk egy felet karácsony előtt, így nem kell belet mosni, perzselni, csak bele a fagyasztóba. Pár tyúk maradt a ház körül, a tojás ugye… Kukoricával etetek, így szép a sárgája, szeretik a gyerekek a piskótát, a bolti meg sápadt. A szőlővel már nem bírunk. Maga olyan nagyüzemis? – kérdeztem tőle, mert olyan csinos ruhája volt. Van itt pár faluval arrébb nagy pincészet, borút… Régen csak rézgáliccal permeteltünk, és úgyis jó volt! Most meg?! Na, ha itt felmegy a hegybe! – mondtam neki, hogy itt a Bíróék fölött, az a nagy rész, alig meredek, egész a földes útig. Az a miénk! Van egy sor csemege, de a többi borszőlő, húsz éve telepítette az én Öregem. Olaszrizling, Kadarka. Régen… Na, ja, régen más volt, de ez az alak olyan nagyüzemisnek látszott, azok helikopterrel csinálják azt az izét… Szóval én csak karattyoltam így, ahogy szoktam, hogy majdcsak jössz te, de ő meg nagy sokára kinyögte, hogy nem a szőlő miatt. Annyira ismerősnek tetszett nekem ez az úr. Mert úr volt. A hangja! Megkérdeztem, nem járt-e itt két éve mézért? Azt hittem ő volt az, aki elvitt tíz kilót, két nagy dunsztosba! Aztán itt hagyta a buksztárcáját a kredencen, a szomszéd faluból fordult vissza, és velünk vacsorált! Mondtam neki, hogy idén drágább a méz, kevesebb lett, de bio! Bioméz! Nem adjuk mink az orvosságokat a méheknek, meg az Öregem az erdőbe viszi ki, az akácosba. Mink nem etetjük őket cukorral, nem zárjuk be őket a kaptárba egész évbe’, mink olyat nem csinálunk, ne hallgasson a szomszédokra, azok mióta a fiúnk nem vette el az ideggyenge lányukat, na azóta beszélnek összevissza. Ne hallgasson rájuk. Jó méz ez, bio. Itt pergetjük hátul. Kevés a nyugdíj, ezért kell még dolgozni az embernek. De már nem nagyon megy. – ezt mondtam én ennek az alaknak. Ennek az úrnak. Aztán megemlegettelek téged. Meg még mindig nem ült le. Csak hallgatott. Mondtam neki, hogy nem szeretnek téged a faluban. Régen tiszteltek, de most már nem, de azért ő csak üljön le. Most meg itt ez az ünnepség. Avatják harangot, jönnek azok a régiek is, akiket még régen… Na, nekem akkor esett le, hogy ez is egy olyan! Egy olyan régi. És nem is a szőlő miatt, sem mézért, de még dióért sem! Én meg kérdeztem, hogy hát akkor ki maga?! Miért jött?! Mert én nem tudtam ki az! Mondtam magamnak, nagyon ismerős a hangja. Na, akkor ez kibökte, nagyon régen járt itt. Nagyon régen, azt mondta! Én akkor megértettem, és mondtam, hogy te nem az ünnepségre mentél! Nem a lakodáréba! Oda nem! Ezeket traktálni! Így mondtam neki, hogy ezeket! Minek ezeket traktálni?! De ez az úr nem ült le. Miért? Mert csak hatvan wattos körte van a lámpába? Nekünk drága az áram! ‑ mondtam neki. Mink spórolunk! Kevés a nyugdíj, ugye. Nyögdíj – mondtam neki. Kell az unokáknak is adni. Azt is mondtam, hogy te nagyon smucig vagy! Mert az vagy! Ha még sváb lennél! De nem vagy! Na, és ez az úr még mindig nem ült le, én meg csak az olvasószemüvegem találtam, azzal meg nem láttam, ki az. Felálltam, merítettem neki a csorba zománcos bögrével a vödörből egy kis vizet. Mert szuszogott. Mondtam, hogy van csapi víz, de klóros, mink is a kútról isszuk. Csak ez az öreg bögre volt! Mink is öregek vagyunk, ugye!? – mondtam neki. Benn lehet az okuláré, ha a kredencen nincs, a hűtőn se, akkor a tévénél hagytam! Mondtam neki, na csak üljön le. Kihozom.

                                                                          ***

       Benn recsegősen üvöltött a rádió, előbb kopogtattam, aztán dörömböltem, így is csak sokára nyitott ajtót egy mamika. Úgy nézett ki, mint a régi nénikék. Édes istenem, mikor láttam már ilyet! Ki hord ma népviseletet?! Bő szoknya előtt ócska kötényt, munkához is kendőt, főkötőt. Ahogy bepillantottam, rögtön láttam, diót tör. A lába vizesedhetett, azért járt nehezen. Khádi néninek hívatta magát! Rengeteget beszélt. Összevissza. Nagyon ismerős volt. Khádi? Hamar rájöttem ki ő. A szőlőről beszélt. Hogy vegyem meg. Fogalma sem volt, ki vagyok. Azt hitte, venni akarok valamit. Diót, mézet, földet. Bármit. Csak vegyek. Aztán a férjéről beszélt. Előbb azt hittem csak mert rendőr volt, azért nem szerették. Régen tisztelték, de most már nem. Gondoltam féltek tőle. A komcsiknál féltek a rendőröktől. Nyugaton nem kellett félni tőlük. Negyed óra alatt rájött, hogy én is régi vagyok. De nem ismert meg, mert csak olvasószemüveg volt nála. Sántikálva botorkált a lakásban, csorba zománcos bögrével merített egy zománcos vödörből. Egyedül hagyott, bement a szobába. Csak szagolgattam a vizet, mindennek szaga volt ebben a régi házban. Aztán belekortyoltam. Igen, az volt az az íz. Megittam. Jól esett. Ez a mi vizünk. Vagy az volt. Leültem, megoldottam a cipőfűzőm, kigomboltam az ingujjam, mert mégiscsak hazaértem, azt éreztem és nagyon szédültem... 

                                                                            *** 

Tudod, hogy szemüveg nélkül mennyire vak vagyok. Az egyikkel hímezni, hámozni, krumplit, almát, diót pucolni lehet, a másikkal meg tévét nézni. Az okula nélkül olyan a tévé, mintha rádiót hallgatnék. Csak mindig elhagyom. Pedig van vagy három, ne röhögjél, vén marha, mert elsózom a levesed! Néha a nyakamban lóg, akkor sem találom. Na, jó, akkor röhöghetsz! És mondjad csak azt, hogy az ilyeneket, mint én, agyon kéne ütni. Nem vagyunk mink már jók semmire… Na, ekkor felhúztam a szemüveget, és tátva maradt a szám! Uram Jézusom! Mert ő volt az. Jézusom! Nem ismertem meg! Jaj nekem, jaj szegény szívemnek! Ötven év után jött haza. Illetve vissza. Vagy inkább ötvenegy év után, mert kijavított! Ennek még ekkor is volt pofája kijavítani! Én meg amilyen érzelgős vagyok, majd elsírtam magam!

                                                                           *** 

       Amikor visszajött a konyhába, s feltette a szemüvegét, azt hittem ott hal meg. Tudod milyenek az öregasszonyok! Hát ez sírt, sipítozott, ölelgetett, tisztára összenyálazta a gallérom… Nem tudtam, mit akar. Aztán kérdezte, hogy találtam meg. Én rögtön megmondtam, hogy igazából nem hozzá jöttem. Illetve hát, nem tudtam, hogy hozzá jövök. Mondtam neki, hogy nem szeretem én már a nagy hangoskodást, ricsajt. Ahol legénykoromban a lagzikat tartották, ott főztek már vagy három napja. Vágtak borjút, malacot, libát, tyúkot… Három napja főztek, sütöttek! Csupa zsíros, tömény dolgot. Nem bírja a gyomrom az ilyesmit. És az a sok ember, mindenféle butaságot összebeszélt… Énekeltek, lerészegedtek… Erre én elindultam sétálni, kimentem a temetőbe, a sírok közt kerestem az enyéimet. Nagypapa sírját, apámét… Még a rokonok sírhelyére is emlékeztem, hol kellett befordulni. Csak megnőttek a fák… Éreztem, ahogy a nagymama vezetett. Karon fogott, érdes bőr volt az ujjain, erősen fogott, én, a mafla kamasz szégyelltem mellette menni, szégyelltem, hogy fogja a kezem. Észrevette! Akkor előre sietett, ma is láttam magam előtt a hátát, az egyenes derekát, a büszke tartását. Úgy éreztem akkor is, előttem lépked. Már más sírok álltak ott, idegen nevek, aranyozás, műkő, márványgalambok... Alig néhány régi sírkő maradt meg. Azok még homokkőből készültek. Az egyiken teljesen lekopott az írás, azt simogattam. Álldogáltam ott vagy fél órát, aztán leültem egy padra, el is szundíthattam, a hűvösre ébredtem. A temetőből hová máshová jöhettem volna, mint… 

                                                                          ***

       Ennek volt képe azt mondani, hogy haza jött! Hogy idehúzta a szíve. Vagy mint a tehenek régen, a lába magától hozta. Kihajtották a csordával, de este magától hazatalált. Na, ez is úgy jött. Ötven év után hozta a lába. Azt mondogatta, hogy nálunk Németbe’ már nincs, már falun se nagyon így szilvafa! Balról, jobbról az út szélén, de hogy itt senki nem szedi a gyümölcsöt, azt mondta, nem tetszik neki, hogy ott rohad a fűben! Márpedig, mondtam én neki, hogy nem eszi azt már senki! A gyerekek is csak csokit esznek, meg kekszet. Még pálinkát csinálnak belőle néha. Régebben lekvárt főztünk, de már nem bírok lehajolni! Aztán azt mondogatta, hogy a ház kisebb lett! Hogy az ő háza kisebb lett. Hogy minden kisebb lett! Az iskola óriásinak tűnt régen! És ahogy nézegette kívülről a házunkat, el is bőgte magát…

                                                                         ***

        Mondom magamnak, öreg szamár, mit bőgsz! Ha már eddig eljöttél, akkor rajta! Gondoltam, megnézem. Lesz, ami lesz, én megnézem, én kopogtatok… Az én házam volt. Meg a nővéremé. Mi örököltük volna anyánk után. Ha már eddig eljöttem, én bemegyek! Akármi lesz is. Akárki lesz ott! Itt születtem! 

                                                                         ***

       Mondtam neki, hogy annyira ismerős a hangja. De ki gondolta volna, hogy pont ő állít be hozzánk. Kérdeztem, hogy egyből megismert-e!? Azt mondta, csak gyanakodott. De aztán már tudta. És mégsem szólt! Csak annyit kellett volna mondania, hogy én vagyok az! Én megismertem volna!

                                                                         ***

       Egyre csak nyaggatott. Kérdezgette, hol maradtam ötven évig? Éreztem, jobb lett volna be sem jönni! Senkit sem akartam ennyire megzavarni. Ötvenegy év, az ötvenegy év. Kénytelen voltam emlékezni, ahogy utoljára láttam, egy szekérről integetett. Öregasszonynak volt öltözve. Jöttek az oroszok, ők meg futottak a nácikkal. Az apja SS katonának állt. Kétszer akkora zsoldot adtak, mint a magyarok, meg agitáltak is nagyon, hát a fél falu az SS-be ment! A másik fele meg magyarnak vallotta magát. Mi maradtunk. Emlékszem, ők menekültek a nácikkal. 

                                                                        ***

       Öregasszonynak kellett álcáznom magam, az oroszok miatt, hátha nem erőszakolnak meg. Ki hitte el, hogy 17 éves lány púpos öregasszony? Most már nincs szükség púpra, úgy is elhiszik! Azok a szekerek úgy másztak, mint a kövér tetűk, az oroszok meg gyorsak voltak, jöttek a tankjaikkal, repülőkkel, lőttek katyusákkal. Még Bécsig sem értünk el, nemhogy Berlinig. Karácsony előtt jutottunk haza.

                                                                       ***

     Elvittek robotra. Tudom, hogy tudta. Anyámhoz eljárt. Vigasztalta. Engem elvittek Szibériába, ott kettéválasztották a szerelvényeket. A transzport eleje Groznijban kötött ki. Hogy miért kellett nekem mindennek eszembe jutnia! Újra látni a ruszki világot. A háború miatt a férfimunkát is nők végezték. Csak a katonák voltak férfiak. Azt hittem, kivisznek minket a világból, amikor már a harmadik hete ment a vonat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen óriási a világ, addig a szomszéd falun túl nem jutottam. Hat hét után érkeztünk meg! Hat hétig vonatoztam. Aztán meg gyalog egy napot, még vécére sem volt szabad megállni. Hajtottak minket a lágerig. Mindenki összeszarta magát. Slaggal verették le rólunk a ránk száradt szart. Te édes istenem! Minek kellett ez nekem. Olyan híg zupát adtak mindig, alig úszott benne néhány cafat káposzta. A kenyeret a disznó sem ette volna meg! A lágerben a legelső éjszakán csak az oldalamon tudtam aludni, hat hét múlva háton, kinyújtott karral, még forgolódhattam is! Sorra hullottak az emberek. Lefogytam vagy 25 kilót két hónap alatt! 

                                                                     ***

       Én vártam. Ezt az alakot vártam! Beszélt. Hittem is, nem is, hogy megjön. Hallottam, amikor hazajött, egy halott nő cipőjének levágta a sarkát, azt húzta fel. Ahogy lelépett a vonatról, beleragadt a sárba. Éjjel kopogtatott az anyjánál, aki nem ismerte meg. Ezt hallottam. De engem már akkor az első transzporttal elvittek Németországba. Ő megjött a málenkijből, én meg elmentem a németekhez.

                                                                    ***

      Mondtam volna el ennek a nőnek, hogy mi volt a dolgom ott kinn? Ha nem olajvezetéket hegesztettünk a lágerben, akkor én temettem. Mindenkit én temettem. Csak akkora gödör kellett, hogy ne lógjon ki sem az orr, sem a nagylábujj. Kis földet rá, aztán készen is voltunk. Se koporsó, se kereszt. És akkor ezt mondtam volna el ennek az asszonynak, hogy én temettem. Nem mondtam semmit, csak hallgattam. Amikor ötven éve hazaküldtek a ruszkik, ugyanígy nem mondtam semmit, ahogy most sem. Felejteni akartam. Megmondtam neki, hogy hagyjuk a régi históriákat! Rég volt már. 

                                                                    ***

       Nem volt őszinte ez az ember. Nem mondta el mi volt régen! Kérdeztem a családjáról. Három felesége volt! Öt gyereket csinált, s nyolc unoka…. Az egyik felesége meghalt, a másiktól elvállt. És most egy törökkel él. Húsz évvel fiatalabb nála! Egy törökkel.

                                                                    ***

      Elkerekedett a szeme, amikor téged említettelek. Hogy fiatalabb vagy. Elmaradott népek ezek. Két gyereke született, ha jól emlékszem, három unoka… Na és akkor megint rákezdte. Hogy amikor kitelepítették Deutschlandba, hazaszökött. Amikor tudott. Azt mondta, miattam. Mert udvarias ember voltan. A füleimre is emlékezett. Hogy elálltak, ha télen kalapot húztam. Sohasem voltak elálló füleim! Lehet, hogy nem is neki udvaroltam annak idején, hanem a nővérének. Vagy a szomszédlánynak. Az is Kadhi volt, ha nem tévedek. Vagy Mári? Na ez a nő meg csak mondta, hogy öt fiatalasszony, meg egy hatvan fölötti néni, ők szöktek haza. Kétszer visszazsuppolták őket a határról, de harmadjára átszöktek a cseszkókhoz, a magyar határon meg már nem volt nehéz dolguk. Miattam jött haza, azt mondta. Engem keresett. De akkor már a második transzport is ment! Engem is vittek ki Németbe! A zsidók hordták a csillagot, elvitték őket és kész. Ennyit tudtunk. Mi nem hordtunk semmit, csak jöttek, mondták, hogy kiraknak innen, és úgy is lett. Elvittek, nem öltek meg, mint a zsidókat. Csak elvettek minket. Elküldtek a németekhez, mert hogy németek vagyunk. A németeknek meg magyarok voltunk. 

                                                                   ***

       Amikor hazaértem a kocsmából, arról beszéltél, hogy egy szál ruhában jöttél, egy kis batyu holmival, még a rózsafüzért is eladtad, kellett a pénz vonatjegyre. Csak este mertél bejönni a faluba, mert féltél a rendőrtől. Na, erre értem haza. Füleltem kicsit, mert ott álltál egy vendéggel. Azt hittem, a szőlő miatt jött hozzánk. De se egy pohár bor előtte, se egy szelet kalács! Elzavartalak a kamrába és elkezdtem ezzel kvaterkázni! Mondtam neki, nem bírom a sok munkát, kapálni, kitörni, kötözni, permetezni, kapálni… A bor sem ízlik már! De azért megiszom a napi két litert szódával. Te sem láttál görbén menni soha! Már nem ihatok eleget. A savam. Az orvos tiltja! De azt ki nem szarja le?! De nem akart kvaterkázni ez az alak. Gondoltam mézért jött, ha nem borért. Az sem kellett neki. Akkor a fatelepre célozgattam, a mérnöknek volt ilyen ábrázatja. De nem. Nem ő volt az. Azt hittem kollega. A megyétől. De nem. Kibökte, hogy a ház a családjáé volt. Elküldtem a jó édesanyjába! Nem elég, hogy visszajönnek ünnepeltetni magukat, még van pofájuk egy öregembert zargatni? Az mondta, hogy a temető után valahogy hazajött. Én egyből megmondtam neki, ha már elfelejtette volna, hogy innen ki lett telepítve! Mert én őrzöm a papírokat! Törvényesen enyém a ház! És megmondtam neki, hogy itten aztán semmi joga! Őt már kárpótolták! Minden ki van fizetve! Amúgy is sok a pénze! És ennek volt pofája azt mondani, hogy őt nem kárpótolta senki. És mit képzel! Simán lesenkizett! És el akart menni! Ilyen volt ez régen is. Én emlékszem. Vezettem a kartonokat, ki milyen. Mindig is ilyen gyáva, szar alak volt. Pedig mekkora nagydarab ember, aztán milyen pondró! Megkérdeztem, mit akarnak maguk itt? Az egész náci pereputty! Mit ünnepelnek? Minek jöttek vissza? Lakodárét tartani? Harangot vettek a templomnak? Megvoltunk ötven évig egy haranggal, minek három? Bűnbánatot ülnek? Pénzt adnak az iskolának? Miért nem jött haza akkor? – kérdeztem tőle. És téged mondtalak, hogy te ötven éve hazajöttél! Papírok nélkül. Gyalog. És nálam kopogtattál. 

                                                                         ***

       Én sem tudtam, mit keresek ott. De te nem érted, milyen az, ha ajtót nyit a volt házadban egy ávós! Az olyan, mint itt Németországban a stasi-s! Egy utolsó büdös paraszt, egy az ávós geci! A régi rendőr! Hogy beszélek, istenem! Legyávaszaralakozott! Azt mondta, nem volt vér a pucámban! Meghogy az oroszoktól elsőnek léptem le! Hogy rühes spicli voltam! Bizonyítani tudja, még őrzi a lapokat. Hogy én náci voltam, azért vittek el a ruszkik?! Tizenhét évesen? Milyen náci lehettem én tizenhét évesen? Két év múlva hazaküldtek a ruszkik, mert azt hitték, megdöglök az úton. De kibírtam. Hazajövök, megerősödök, erre kitelepítenek. Az az alak telepített ki, akit ott találtam. Az nevezett gyávának! Akkor a felesége is közbeszólt, hogy mégiscsak az én házam volt, erre megkapta az ávós a haját, és lepcses pofájú sváb kurvának nevezte. Az úgy lehetett, hogy az ávós kinézte a házat magának, akkor minket felírt a listára, s így kikerültünk a németekhez, a beteg anyámmal nem futhattam neki a határnak! Hogy jöttem volna vissza?! Az ávós felesége próbált békíteni minket, hogy elmúlt minden. Már vége van. Béküljetek meg! – azt mondta. Na az ávós csak mondta továbbra is a sváb kurvákat! 

                                                                         ***

       Engem a saját házamban ne oktasson senki! – ezt mondtam neki, emlékszel! Főleg egy ilyen sváb szar! – így mondtam.Jöttél te, érted, akkor régen. Jöttél, hallottam, ahogy motoszkálsz a ház körül. Nem te, hanem gondoltam valaki. Már majdnem éjjel volt. Fogtam a pisztolyom, csőre töltöttem. Kopogtatott valaki. Gondoltam, kilövök az ajtón, engem nem fognak ezek a büdös parasztok megverni! Mert volt, akit megvertek! Pedig csak a kötelességét tette mindenki! Nem is tudom, miért nem lőttem ki az ajtón?! Még egy rendes cipőd sem volt, ott álltál abban a szerencsétlen viseltes ruhában. Eltettem, még megvan! Nem hiszed? Előkeressem? Nem engem vártál, olyan szemeket meresztettél, de olyat, s láttam, el akartál futni, mert megismertél! De elkaptam a karod. Behúztalak, a fejedhez tartottam a pisztolyt. Nem tudtam, hogy te vagy az. Nem voltam részeg. De muszáj volt inni. A sok munka. A stressz. Megnéztelek, s egyből gondoltam, jó lesz nekem ez a nő. Kikérdeztelek, emlékszel, hogyan kerültél ide. Sovány voltál. Egy hónap alatt kigömbölyödtél, mert nálam volt mit enni, és még egy hónap, s ott álltál mellettem a tanácsházán. Ehhez a sváb szarhoz jöttél, de engem találtál! Alattam izzadtál, nekem szülted a gyerekeket! Na, asszony! Így volt-e? Elmondtad ennek a szarnak! Mert én visszamentem a kocsmába! Ez az én házam! Engem itt egy ilyen sváb szar ne oktasson!  

                                                                     ***

      Nem mertem előjönni a kamrából. Az ajtóból szóltam közbe, amikor azt hittem megölitek egymást. Jaj Istenem! Hát mérges lettél a harangok miatt! Meg miattuk. Hogy visszajöttek. Ez az alak azt gondolta, hogy félsz. Amikor kimentél, azt mondta, hogy szerinte te félsz. Elmondtam neki, hogy nem voltak papírjaim, rokonaim, pénzem. Elgyengültem. Engednem kellett. Igent mondtam. Nem volt senkim. És aztán elkaptál. Megmentettél. Később már elszökhettem volna, de jöttek a gyerekek. Aztán jobb lett minden. Néha elmentünk színházba a tsz busszal, nyaralni is a Balatonra. Néha megvertél, ha ittatok a kollegákkal. Megszoktam. Mindent meg lehet szokni. A faluban senki nem nézett a szemembe negyven évig. Már nem is emlékszem mindenre. Csak most, hogy jött ez az alak. Nagyon keserű vagyok. De elmúlik.

                                                                       ***

      Még anyám mondogatta ezt, hogy elmúlik. Minden elmúlik. Nem tudom. Az a nő a házunkban azt kezdte mondani, hogy csak miattam jött vissza. Ki tudja már azt, hová mentünk mi akkor? Hogy amikor engem keresett, elkapta a karját az az ember, az a rendőr, az ávós… El akart szaladni, de nem volt hová. Mert hogy mi lesz azután. Én sem tudtam hová menni. Úgy éreztem, kész, vége, mindennek vége. Évekig álmodtam a marhavagonokkal. Izzadtan ébredten, évekig ez ment. Vittek minket mindenfelé azokban a vagonokban. Soha nem értünk oda. De hová lettek azok a vagonok? A fronton lebombázták őket. Megrohadtak a lágerekben. Valamikor mindent és mindenkit fel akartak rá tenni. Nem is tudtad, miért gyűlölök vonatra szállni? Hat hétig ültem marhavagonban. Az ember ott benn csak egy dolog. Nem is ember. Micsoda világ ez?! Elmúlt, igaza volt anyámnak. Elmúlik minden! Pedig a németeknél azóta folyton erről beszélnek, hány embert, hogyan... Milliókat. Zsidót, cigányt, buzit, kommunistát, lengyelt, magyart… Ezeknek mindegy volt? 

                                                                        ***

       Tudod, hogy ez az alak most itt járt, eszembe jutottak dolgok. Én megpróbáltam kitörölni mindent. Ezt az egészet. Ez az alak beszélt vagonokról, ruszkikról. Azt mondta, elfelejtette a vályogházunkat. Ami az övéké volt. El lehet felejteni az ilyesmit? Milyen ember volt ez? Minek jött vissza? Mit akart ez itt?

                                                                        ***

       Olyan volt, mint egy romantikus sorozat. A falon szarvasbőgéses falvédő! Az a biedermeieres. Mint egy Sisi sorozatban az erdészház! Én már mindent elfelejtettem. Ezt az egész országot, ezt a falut. És erre az az öregasszony még a szeretetről kezdett beszélni. Pont úgy festett, mint az öreganyám! És tényleg rémlett, hogy szerettem valakit, vagy őt, vagy a szomszédjukat, de hogy akármelyikük hozzáment az ávóshoz! Aki összeírt minket! Ez nem lehetséges! Össze vagyok zavarodva már, az istenit! Ez a ház már rég elmállott, azt gondoltam, hogy az egész faluval együtt megszűnt, leégett, felrobbant, lebombázták, elgyalulták, bevetették kukoricával... Erre a mi kis házunk a Hegy utcában! A mi régi vályogházunk! Nem sárkupac, hanem még állt. De nem érdekel! Sem a ház, sem a falu! A pap zarándokútra, az iskolaigazgató tornateremre kunyerált, a polgármester is a terveiről beszélt. Én mosolyogtam, de szívesen megkérdeztem volna tőlük, hol vannak a sírok!? Hová tűntették el a nagyszüleim sírját? Ezeknek adjak pénzt? Miért? Mire föl kérnek? Megkerestek, adakoznék-e a hájmát javára. Először csak néztem, milyen hájmát, aztán már tudtam, mindig ezzel jöttek, hogy adakozzak az Óhazának. Na jó, gondoltam adtok száz eurót, aztán felejtsenek el! Nem hagytak békén. Elém raktak egy füzetet, mutatták, ki mennyit ajánlott fel. Csupa 300, 500 euró. Hű, na, mondtam, az anyátok keservit, adok nektek ezret, csak hagyjatok! Nem hagytak. Nyaggattak, hogy jöjjek el. Te hazautaztál Isztambulba a szüleidhez, hát fogtam magam és eljöttem. Mi lesz? Gondoltam eszek egy paprikást, mulatunk, és kész! Erre a buszon elkezdtek énekelni. És sorban jöttek elő az emlékek. Amikor leszálltam abban faluban, hát én bőgtem. Tudod mikor sírtam utoljára? Amikor megnyertük a VB-t. Előtte anyám temetésén! 

                                                                        ***

        Nyakas volt. Emlékszem rá. 16-17 lehettem. Nem vitt ki a bálból a sötétbe, a padra, ahogy a barátnőimet sorra a többi fiúk. Jó volt, nem is markolászott durván. Azt ígérte elvesz. Sokáig gondoltam rá! Hogyne gondoltam volna. Egy fényképem is volt. Már rég kifakult, megsárgult zsíros papírfecni lett, amikor kidobtam. Minek is őrizgettem volna! Ennek az alaknak a felesége húsz évvel fiatalabb nálam. És török. Az a németeknél olyan, mint nálunk a cigány.

                                                                      ***

     Miért jutnak eszembe a régi dolgok? Hogy mindenhez knédlit ettünk. Babot knédlivel. Káposztát knédlivel. Répát tésztával. Babot gőzgombóccal, aszalt szilvával. Tejlevest cérnametélttel. Párolt káposztát és krumplipürét knédlivel. Sós kiflit vendégségben. Tudod mikor beszéltünk utoljára ennyit ételekről? A lágerben, a ruszkiknál. De ott minden este. Hogy ki mit enne a zupa helyett. Vagy mivel fogadná az anyja otthon. A felesége mit sütne neki. Mákos rétest, vagy dióskevertet? A baklavát akkor még nem ismertem. Még össze is verekedtünk néha a lágerben, de csak azon, hogy melyik étel a finomabb, a töltött káposzta, vagy a paprikás csirke!? A rántott hús vagy a rósejbni? 

                                                                     ***

       Azt mondta ez az alak, hogy talált magamnak családot Németországban, nem is egyet. A nővére meg már meghalt. Tíz éve. Valami daganat. Műtötték, sugarazták, mégis meghalt. Tudod, akit Szibériába vittek az elvtársak, és fát vágott.

                                                                    ***

 Aztán magyarázkodhattam ennek az öregasszonynak, hogy miért nem kerestem. Csak mert tizenhat évesen mondtam neki valami. Szerinted, az még ma is kötelez valamire? Mindjárt hetven leszek! Na, de ekkor megint beállított az ávós. Részeg volt nagyon! Csak mosolygott, kurjongatott, de kapásból lefejelte az ajtófélfát. Tudod, milyen alacsonyak a parasztházak! Lebólintotta, aztán már ott térdelt előttem. 

                                                                     ***

        Hát az elég kínos volt, amikor bejöttél, és térdre estél előtte. Annyira részeg voltál, hogy meg akartad csókolni a kezét! Ennek a kezét?! Aki egy törökkel? A szent Szűzre és Marx-Engelsre kérted, hogy bocsásson meg neked! Nagyon belelovaltad ám magad! Előbb mindened nekiadtad, aztán minket is össze akartál parentálni! Azt mondtad, szeretetotthonba mész! A kályhából hamut vettél ki egy marokkal és a fejedre szórtad.

                                                                     *** 

       Visszajött az ávós, de annyira részegen, hogy beesett az ajtón. Még nekem kellett segítenem lefektetni. Az Öregasszony sápítozott, hogy most mi lesz, mert a szegény ávósa cukros. Be fog kómálni. Bevittük a szobába, felfektettük az ágyra. Az asszony ott maradt, egy vizes ronggyal törölgette az ávós homlokát. Én körülnéztem a házunkban. Talán csak fürdőszobát építettek, meg lekövezték. Még emlékszem, ahogy csináltuk a vizesnyolcasokat. Söprés előtt, hogy ne porozzon annyira. A vizet is bevezették, de még működött az ásott kút is. Mi még petróleumlámpával világítottunk, vagy zsírmécsessel. Azok voltak ám az idők! 

                                                                     ***

       El akarta kérni az egyik bögrét! A te bögréd, amiből iszod reggel a kakaót. Hogy azt az ő öregapja hozta az első világháborúból! Azt mondtam neki, hogy már ne haragudjék, de ez magánlakás. Örüljön, hogy beengedtük. Illetve bejött ez magától. Mit képzelt ez az alak!?

                                                                    ***

      Egy csészét el szerettem volna kérni tőlük. A nagypapa hozta még Boszniából. A tányérok is megvoltak. Kopottak, de még mindig azt használták. Édes istenem, kilencven éves tányérok és bögrék! Megismertem. Nem adták oda. Még ezt sem. Semmit sem. De hát mit gondoltam? Kerestem valamit, ami ismerős, amihez közöm lehet. 

                                                                    ***

       Mielőtt elment, megkérdeztem, hogy mit várt, minek jött haza. Azt mondta semmit. De hogy itt már minden megváltozott. Pedig itt aztán nem változott semmi, csak bebeszéli magának ez az alak. Aztán elment. Azt sem mondta, hogy fapapucs. Csak elment.

                                                                    ***

     Mielőtt indulni akartam, zavart a részeg ávós az ágyon, a hányásszag, a szegénység… akkor az Öregasszony megállított. Azt mondta, kérni szeretne tőlem valamit. Egészen másként csengett a hangja, mint amikor a férje magánál volt. Azt mondta, hogy nem adhatja nekem a csészét, mert az ávós abból eszi reggel a kakaóját és az szent dolog. De ez nem számít semmit! Mert az csak egy tárgy. És hogy csak mi ketten vagyunk a világon! Más nem számít! Elém állt, és átölelt. El tudtam volna lökni magamtól. Nem volt valami jó bőrben. Csak egy öregasszony volt. Átölelt. Úgy csimpaszkodott belém, mintha az élete múlna ezen az ölelésen. Hagytam. A férje közben hortyogott, ő meg csak szorított, szorított és szorított. Nem tudtam, meddig tarthat még. Sírt. Rázkódott az egész teste. Elvörösödött a feje, úgy sírt. Zsebkendőt kerestem, a kezébe adtam, és lefejtettem magamról. Még a taknya is folyt, annyira rázta a sírás. Nem akart elengedni. Én addigra már mindent tudtam. Láttam a sublótot, láttam hol ült régen anyám, az asztalfőn apám… A saját helyem is megtaláltam volna… A nővéremét is. Kellett volna még pár pillanat. De ahogy jött, el is múlt a kép. Csak bevillant minden. Élesen éreztem. Elmúlt. Tévedés volt odamenni. Elbúcsúztam az öregasszonytól. Azt mondtam, hogy nincs már itt dolgom semmi! 

                                                                    ***

       Aztán amikor ez az alak elment, hívnom kellett az orvost, hogy adjon neked valamit, mert még meg találsz halni nekem. Mert vérnyomásod van. Már mióta az van, aztán nem szeded az orvosságot. Az orvos meg azt mondta, hogy ne igyál, meg ne idegeskedj, mert még az ideg fog elvinni tégedet. Az ideg.