Éveim hangyányi-kis napok rendre
szertehordták, és túl életem felén
elfogytak az út s a morzsák,
mint az édes-otthon-menedéke fény
a szülői ház fárosz-ablakán.
És – a bőr, az izmok, a szív – a testem
emlékszi jól az áradó időt,
ám, hogy ízenként már-már benne vesztem,
a tompa agy nem fogja föl,
csak áll, és csak csodálkoz’,
és nem tudja, most mitév’ ...,
és a megannyi év mi végre telt.
Ki látja, hogy még élek, és a lélek
nem csak hálni jár..., s a test sem,
sőt, elhálna néhány éjszakát,
ámbár mostanában egymagam, ha fekszem,
ölelve féltőn önző magányom.
S ha mégis nőre vágyom,
se szeri, se szárnya,
és az amputált remény hiánya

fáj.

Szombat esti idill

Odakünn esik, benn – mint kint a hó –
egy illúzió pille-teste
hull, és úgy borul ránk a szombat este,
mint feledett sírokra korhadó
avar, melyen ott héjanász’ a
múlt. Kipergett szerelmünk kalásza
rég. Ágyunk melegét csak villanypárna
őrzi, s ha kitárja mégis tárna-
mély ölét a kedves, kéjre várván,
a szíve kő, arca márvány.
Furcsa szimbiózis, melyben élünk:
a nő etet s itat, cserében kefélünk,
hamar-vacsoránk lehelet szagú,
s szellent olykor az ifjú Montague.