Prózák

 

10._Bene_Zolt__n.jpg 

 

Bene Zoltán

Pest-Buda

részlet az Igazak című, készülő regényből

 

1818. január 16-a péntekre esett. Igaz Gergely pirkadatkor már a Duna partján állt, és egy álmos tekintetű, hatalmas tenyerével vörhenyes oldalszakállát simogató férfival alkudozott, akihez Wekler fogadós irányította, mondván, a legtapasztaltabb vízi ember Győrtől Péterváradig. Csípős, hideg szél fújt, a pára rádermedt Igaz Gergely gondosan nyírt bajuszára. Hosszas egyezkedés után a csónakos végül ráállt, hogy átviszi a folyón és vissza is hozza. Mindezért igen borsos árat kért, és az összes szentekre megesküdött, hogy még így is ostobán nagylelkű az ajánlata, mivel a vállalkozás fölér egy öngyilkossági kísérlettel, ha nem egyenesen egy valódi öngyilkossággal.

− Márpedig az nem bocsánatos bűn! – szótagolta a nyomaték kedvéért a végső, cáfolhatatlan érvet.

Igaz Gergely szívta ugyan a fogát, káromkodott is egyet-kettőt magában, végezetül aztán csak belecsapott a felé nyújtott kérges lapáttenyérbe. A folyó lassan hömpölygött a lábánál, s úgy tűnt, mintha kásás lenne. Bekecmeregtek a csónakba, a vízi ember ellökte a parttól, és komótosan siklani kezdtek. Néha döccentek egyet mintha nem is vízen, hanem göröngyös úton járnának.

− Néhány óra múlva befagy – dünnyögte a csónakos, és kiköpött.

Igaz Gergely összekucorodott a ladik orrában, beburkolózott báránybőr bekecsébe, a kucsmáját mélyen a szemébe húzta. A folyam közepe táján még egy imát is elmormolt. Talán ezért, talán a csónakos ügyességének és tapasztalatának köszönhetően, szerencsésen megérkeztek a túlsó partra. Amint meghallotta, hogy a fövenyen súrlódik a csónak feneke, Igaz Gergely, a hidegtől elgémberedett tagjaira ügyet sem vetve, fürgén ugrott a szárazföldre.

− Igyekszem vissza – vakkantott oda a csónakosnak, és késedelem nélkül a Ritter sótiszt által megadott címre sietett.

Büchner úr egy barokk épületben lakott a Fő utcán, nem messze a Szent Flórián templomtól. Igaz Gergely könnyedén megtalálta a lakóházat, amelynek utcafronti részét nagyrészt egy rőfös üzlet foglalta el. Nem kellett sokáig kopogtatnia, hogy bebocsássák. Büchner úr hórihorgas szikár férfiú volt, a halántéka őszült, a feje búbjáról viszont elkopott a haj, miáltal úgy festett, akár egy tonzúrás barát. A téli zimankó ellenére is erősen izzadt, vastag, bozontos szemöldöke sem tudta útját állni a patakzó verejtéknek, ami a szemébe csorgott, ezért mérgesen pislogott és hevesen törölgette egy zsebkendővel a szemgödrét, a homlokát, húsos orcáit. Felváltva németül és tört magyarsággal szitkozódott, s miután rendbe tette az ábrázatát, szigorú tekintettel mérte végig a vendégét. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, amit lát. Gyorsan átfutotta a levelet, amelyet Ritter sótiszt küldött, közben hümmögött néhányat, majd a fogai közt szűrve a szavakat, kijelentette:

− Er ist ein Bösewicht.

Ám annak ellenére, hogy Rittert egy gazembernek titulálta, az egyik segédjét, aki álmos képpel, a fülét vakargatva botorkált elő éppen, hogy kinyissa a boltot, elszalasztotta valahová, s mikor a legény néhány perc múlva visszatért, egy kicsike, rézpántokkal erősített faládikót tartott a kezében. Büchner úr mérgesen elragadta tőle, és a zavartan toporgó, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyező Igaz Gergelynek nyújtotta.

− Nimm es! – mondta. – Figyed, figyed csak für Ritter. Er ist ein schmutziger Schurke… Scheiße!

− Kulcs nincs hozzá? – kérdezte Igaz Gergely.

− Kulcs? Nein, kulcs nicht, nicht! Figyed így, figyed, figyed!

Igaz Gergelynek nem kellett többször mondani, elvette a felé nyújtott ládikát, a bekecse alá dugta, és már indult is, hogy napok múltán majd átadja Ritter sótisztnek, annak a (Büchner úr szerint) mocskos gazembernek, aki harminc jó forintot számlál le cserébe a markába. Éppen, hogy pár szóval búcsút mondott, mielőtt rohanni kezdett a folyóhoz. Szeretett volna mielőbb visszajutni Pestre. Bár furdalta a kíváncsiság, hogy mi állhatott a levélben, tisztában volt azzal, úgysem kötné az orrára ez a mogorva sváb, aki biztosan rá is kivetítette a pálinkakedvelő Ritter sótiszt iránt érzett mély ellenszenvét.

A boglyas oldalszakállú vízenjáró ott várta, ahol elváltak egymástól. A hideg szél ellenére a ladikjára támaszkodva pipázott békésen, unott ábrázattal, elvadult barkóját simogatva-húzogatva, meg sem próbált melegebb helyre húzódni. Egy röffentésszerű hanggal nyugtázta, hogy utasa megérkezett, s azon nyomban bekászálódott járművébe, megmarkolta az evezőt.

− Ne vesztegessük az időt, egyre hidegebb van, hamarosan be fog fagyni – közölte színtelen hangon, aztán ráharapott a pipájára, és az evezőlapátot a szürke, sűrű, piszkos aludttejre emlékeztető vízbe mártotta.

Igaz Gergelyt sem kellett noszogatni, gyorsan elfoglalta korábbi helyét a csónak orrában, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, hogy a szélnek a lehető legkevesebb támadási felületet nyújtsa. Ő is úgy érezte, fokozatosan hűl az idő, holott éppen ellenkezőleg, ahogy mind magasabbra hágott a Nap, melegednie kellett volna. Később ezt az izgalommal és a folyó fölött nyargalászó, csontig ható szelekkel magyarázta.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérték a pesti oldalt. Mikor végre-valahára partot értek, Igaz Gergely könnyű szívvel számolta le a fizetséget a csónakosnak, s majd szétfeszítette a hála, amiért még él, és nem a Dunán sodródik lefelé, míg teteme bele nem fagy az egyre duzzadó jégpáncélba, hogy tavasszal aztán a halak lakmározzanak kiolvadó húsából.

A fogadóba érve első dolga volt a batyuja legmélyére rejteni a Büchner-féle ládikát. Alaposan belecsomagolta egy gatyába és egy ingbe, amelyeket kifejezetten ebből a célból hozott magával, hogy ha netán idegen kezek kutatnának a poggyászában, szennyesnek nézzék a csomagot, és ne turkáljanak benne. Délelőtt tíz órára járt az idő, s éppen azt fontolgatta magában, hogy délben útnak indul, és Soroksáron éjszakázik, amikor kopogtak az ajtaján. Amint kikiáltott, hogy szabad, Wekler úr dugta be az orrát.

− Ety pillanatra zavarnám csupancsak kendet – lépett be a helyiségbe.

− Hallgatom.

− Itt járt reggel a kuzinom, aki csizmákat készít.

− Csizmadia – vetette közbe Igaz Gergely.

− Az, az – helyeselt Wekler úr. – Egy tucatnyi csizmát küldene Kecskemétre. Meg vannak rendelve mind! Azt kérdezi, elvinné-e kend azokat a csizmákat. Megfizeti, natürlich, nem marad adósa.

− Persze – egyezett bele készségesen Igaz Gergely −, elviszem örömmel, ha meg tudunk egyezni…

− Megtudnak, megtudnak, legyen nyugalommal! Natürlich, megtudnak! Mondtam a rokonomnak, hogy kend tisztességes, megbízni lehet kendben!

Való igaz, hogy Igaz Gergely több alkalommal is fuvarozott már olyan pesti kereskedőknek és mesterembereknek, akikkel Wekler fogadóson keresztül ismerkedett meg, és soha nem okozott csalódást senkinek; az árut pontosan és hiánytalanul leszállította, a fizetséget becsülettel megszolgálta.

− Ez esetben már hozhatja is a portékát! – jelentette ki.

A szavai hallatán azonban Wekler úr arca nem derült föl − ellenkezőleg: elborult.

− Holnap tudja hozni – siránkozott. – Nur holnap, csupancsak holnap. Nincs ki még a tucat…

Igaz Gergely elgondolkodott. Ma úgysem jutnék túl Soroksáron, állapította meg magában tárgyilagosan, legalábbis nem lenne okos dolog továbbhajtani, mert vagy a lovakat hajszolnám túl, vagy sötétben kellene megtennem az utolsó szakaszt Örkényig, vagy mind a kettő…

− Napfelkeltére itt lesznek-e azok a csizmák?

− Itt, itt, natürlich! – bizonygatta Wekler úr. − Minden itt lesz! Alles wird hier sein! Biztosíthatom kendet, itt lesznek!

− Akkor hát legyen! – nyújtotta a kezét parolára Igaz Gergely, s a fogadós örömmel és hálálkodva szorongatta meg.

− Tudja kend – magyarázta –, egy szekeres ígérte, hogy elviszi, de tegnap er kämpfte, na, ja, izé, verekedett össze az Isten barma egy másikkal, megszúrták egymást große késeikkel. Natürlich, dummkopfs.

Azok hát, bolondok, somolygott magában Igaz Gergely, természetesen bolondok.

− A mai ebédre a vendégem kend – kacsintott rá kifelé menet Wekler, bár a mondat végére láthatóan megbánta a nagylelkűségét.

Igaz Gergely, ahogy magára maradt, hanyatt dőlt a szobácska nagy részét elfoglaló priccsen. Egy ideig a mennyezeten futó repedéseket figyelte, aztán lecsukta a szemét. A szoba sarkában ütött-kopott vaskályha pattogott. Be kellett ismernie magának, hogy bizony igen erősen félt a folyón, és nem csak a hideg miatt reszketett. Jólesett a kiállt izgalmak után a meleg szobában egy kicsit megpihenni, behunyt szemmel Annát idézni maga elé. Milyen csodálatos lenne, ha a hangot sebes röptű madárra lehetne bízni, ahogyan üzenetet a postagalambra, így hidalva át a sokmérföldnyi messzeséget, megüzenni haza saját hangján, hogy egyelőre sikerrel járt, ép és egészséges, készül már a visszaútra...! És milyen nagyszerű lenne, ha a sebes röptű madár Anna hangját hozná cserébe, egyetlen szavát, vagy legalább egy szófoszlányt, egy sóhajtöredéket…

A déli harangszó verte föl álmából. Amikor rájött, hogy elszunnyadt, megmosolyogta magát. Az idejét sem tudta, mikor aludt utoljára nappal, ágyon. A bakon vagy otthon, a konyhában, megszokott székén ücsörögve-pipázva el-elszenderedett ugyan, de az egészen más.

− Ejnye, ejnye − csóválta a fejét. – Hova jutok, hova jutok… − korholta magát, noha akkor még fogalma sem volt arról, másnap hajnalig hová…

Fölcihelődött, megigazította az öltözékét, és az ebédje után nézett.

Wekler úr nem feledte, amit ígért, egy nagy tányér disznópörköltet tett elébe galuskával, kenyérrel, és újra biztosította arról, erre a lakomára (ezt a szót használta) a ház vendége, ám amit ezután eszik-iszik, azért sajnos fizetnie kell, különben koldusbotra jut a fogadós famíliája. Igaz Gergely mindent megértett, és jóízűen nyelte az ételt, bort is rendelt mellé, hogy jobban csússzon a paprikás. Alighogy befejezte az evést, s az utolsó falat kenyérrel éppen tisztára törölte a bádogtányért, amikor a vele szemben álló székre lezöttyent a tegnap este megismert, homályos okokból Nagykőrösre szakadt, ám ismeretlen célból Pesten időző földije.

− Adjon Isten – köszönt rá.

− Fogadj Isten – viszonozta Igaz Gergely, a száját és a bajuszát törölgetve.

− Végére járt a dolgainak?

− Nem panaszkodom.

− Mikor megy haza?

− Holnap hajnalban indulok.

− Akkor ma még megihatunk együtt egy kis bort, nem igaz? Két szegedi ember, két Tisza-parti a Duna partján mit is tehetne mást?

Igaz Gergely ugyan egy fikarcnyit sem vágyott arra, hogy Erdei Sándorral borozgasson, kivált, hogy nem tudhatta, újdonsült ismerőse azonos-e az ugyanolyan nevű, otthon közismert rablóval, vagy sem, mégsem utasíthatta el anélkül, hogy megsértené, s mivel illemtudó ember volt, hát biccentett egy kurtát.

− Mi mást is, valóban – motyogta megadóan.

Három kancsó borig számolta, mennyit isznak. A negyedik kancsó viszont felőle már akár az ötödik vagy a hatodik is lehetett. Arra még emlékezett másnap, hogy Erdei a Duna budai oldalán emelkedő Gellérthegyen pár évvel azelőtt épült, kétkupolás csillagvizsgálóról mesél, meg arról, milyen pompás a kilátás onnan, hogy belátni egész Pestet és fél Budát, és hogy nem véletlenül emlegetik egyre többször Pest-Budaként ezt a testvérvárost, ahol annyi a lehetősége egy okos embernek, amennyi a csillag az égen, s ha nem lenne olyan mérhetetlenül láb- és hónaljszagú az egész ország, amilyen, még pazarabb lehetne, de nem csak Pest-Buda ám, de akár mindkettejük szeretett szülővárosa meg az összes többi is, mert ez az ország gazdag, méghozzá rendkívüli módon gazdag, ezt négy esztendővel korábban egy angol úriember, akivel a Magyar királyhoz címzett fogadóban találkozott és mulatott át több éjszakát, bizonyos Bright Richárd is megerősítette a füle hallatára, többször is, és bizony-bizony igen nagy baj, hogy Bécs mindent elvisz, amit meg itt hagy, azt elmulatják a nemesek, elkótyavetyélik a birtokosok, elkártyázzák a bárók, a jobbágyok meg közben olyanok, akár az állatok, úgy élnek, ahogy mások halni szoktak, holott másutt már azt se tudják, mi az, hogy jobbágyság, a polgárok viszont többnyire svábok, a császárhoz húznak, a fene a dolgukat, és nem lesz ez így jó, de feledni lehet mindent a jó bor és a női ölek által, és Igaz Gergelynek ettől a ponttól kezdve már csak halványan rémlett, ahogy fölkerekedtek, hogy még jobb borokat kóstoljanak. Az, hogy ezt meg is tették, már csak valamiféle álomszerű, ködös látomásként maradt meg benne, amint az is, ahogy Erdei hosszan ecseteli, hogy a férfiujjak szorításában puhán szétomló csecsek között álmodozva tovatűnnek a gondok, ínycsiklandón rezgő farok, selymes tapintású combok feledtetik a keserűséget, a bút, a bajt, évezredek óta...

− Nagy barátja vagyok én a pinának, édes komám – ölelte át újdonsült cimboráját túláradó szeretettel Erdei Sándor, hogy majd belé fojtotta a szuszt, de hogy ezt követően miről beszélt még és hol ömlött belőle a szó, abból Igaz Gergely semmire sem emlékezett utóbb, midőn hasogató fejjel és csóré üleppel ébredt egy büdös, sötét odúban, és mellette, egy lucskos, rozoga hencseren mezítelen nő hevert, félrecsúszott parókával, körte alakú fenekén szabályos, almaformájú anyajeggyel. Igaz Gergely elborzadva rángatta magára a gatyáját, ingét, ám mielőtt kislisszanhatott volna az ótvaros lyukból, fölriadt a hálótársa is, sárgás fogait rávillantva torzan mosolygott, és rekedt hangon így szólt:

− Ha legközelebb erre jársz, mindig engem keress, a Rottyantó Bözskét, ne menj máshoz! Elhiheted, ennyi pénzért nem toszik úgy senki, ahogy én – azzal visszahanyatlott aludni.

Hogy mennyi pénzért gyakott a Bözske, arról Igaz Gergelynek fogalma sem volt, nem tudta volna megmondani, mit fizetett a kurvának és mit a fogadósoknak, kocsmárosoknak, ha agyoncsapják, akkor se. Lógó orral, háborgó gyomorral és lüktető halántékkal inalt el a düledező házból, ahol a Rottyantó Bözske az ipart űzte, s amely, mint kiderült, nem esett messze a Két Pisztolytól. A nap lassan kúszott fölfelé a keleti ég alján, s amikor Igaz Gergely a fogadójába ért, egyenesen a szobájába szaladt, ahol nyilvánvalóan járt valaki, mióta elhagyta, de a Büchner-féle ládikát sértetlenül ott találta, ahová rejtette. Ettől hangyányit megkönnyebbült.

− Az a disznó, akivel együtt mulatott az este, itt akart hálni – hallotta a háta mögül. Sarkon fordulva az egyik lányt pillantotta meg, egyiket azok közül, akiket a szobákat rendbe rakni tart Wekler úr. – Itt akart hálni, meg keresett is tán valamit, de a Jankó úgy kihajította, hogy a lába nem érte a fődet. Majd adhatna kend neki ezért valamit. A Jankónak, tudja.

− Adok, hogyne, köszönöm… − makogta Igaz Gergely.

− De akár adhatja nekem is – folytatta a lány észbe kapva −, mer’ a Jankó a vőlegényem, jobb helyen van nálam a pénze, mint nála magánál, mer’ még el találná inni.

Igaz Gergely néhány krajcárt nyújtott át a menyecskének, csak szabaduljon tőle mielőbb.

− Köszönöm a Jankónak – nyöszörögte, de közben már kapkodva csomagolt is, amennyire remegő kézzel bírt. A lány lebiggyesztette az ajkát, megvetően mérte végig, és köszönés nélkül távozott. Igaz Gergely érezte, hogy az arca lángol, akár a száraz bozót, amelybe villám csapott. Szívesen megmosakodott volna, ha nem lett volna benne mindennél erősebb a menekülés ösztöne, amely maga alá gyűrt minden egyebet, s arra kényszerítette, hogy sebesen fölpakoljon a szekerére, szemlesütve fogadja Wekler úr még éppen időben érkező kuzinjának ajánlatát, ne alkudozzon, egyből egyezzen bele a fuvardíjba, a csizmákat szaporán helyezze el a szekérderékban, s már fogja is be a lovait, számolja is le a fogadósnak a pénzt, amivel a kosztért-kvártélyért tartozik, és alig egy órával azt követően, hogy dicstelenül ébredt egy pucér test mellett, már a Soroksári úton kerülgesse a kátyúkat. Bár heves szívdobogása csillapodni még akkor sem tudott, mégis megkönnyebbülést érzett, ahogy lassan a háta mögött hagyta Pestet, benne a gyanús Erdei Sándorral meg a Rottyantó Bözskével. Mindenekelőtt pedig a szégyennel és a megaláztatással.

 

Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.


Főoldal

2022. június 28.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Makk Flóra: Öt ok a hallgatásraReke Balázs: Híd
Nagy-Laczkó Balázs: Dologtalan augusztusSzentképek fakeretben
Melankólia IVXLCDM – Halmai Tamás Báthori Csaba-paródiájaSzupervízió – Regős Mátyás Bék Timur-paródiájaHartay Csaba verseiBorsodi L. László versei
Grecsó Krisztián: Két karakter Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágon
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png