Kopriva Nikolett

Az angyalok[1]

Angyalok verték az ablakot, nem voltam magamnál,
a valóság kidobott a havas utcasarokra,
koponyámban éles fájdalom,
nincs keresnivalóm itt.
Ébredés előtt a Notre Dame-ban jártam,
akkor még ép volt, kézen fogva rohantunk az oszlopok között,
ordítottunk,
beleszédültünk egymás visszhangjába,
majd évekkel később, amikor már alig szóltunk egymáshoz,
megcsináltuk a Santa Maria del Fioréban ugyanezt,
mélyen meghajoltunk a másvilági szentek szobrai előtt,
kalapot emeltünk, kiabáltuk, hogy viszlát nemsoká!
és távoztunk örökre.
Volt még egy jelenet, de akkor jöttek az angyalok,
verték az üveget az ismeretlen lakás ablakán,
ahol hevertem,
a szomszéd szobában kopasz fenyő,
fejemben, szememben a fájdalom, és minden zsigerem
ellenezte, hogy az angyalok szemébe nézzek,
néhány pillanatig még lebegtek, néztek az ablakból némán,
majd elsuhantak a bazilika felé,
nyomukban szakadatlan zuhogott a hó.

Átnevezett utcák

hosszú, néma út duzzad előttem,
mindenki bezárkózott, csak a macskák
üldögélnek a kapualjakban, felkapják fejüket

fekete árnyékom láttán. mit keresek az ő idejükben?
siettem valahova. régen siettem,

mióta találkozóim színhelyeit rendszeresen
elviszi a víz. olyankor állok, mint akit átvertek,

fülemben valami hatvanas évekbeli zenével,
keresem az oszlopot a hirdetésekkel, ahol állítólag vár valaki,
de más színűek a sarki házak, más hangú kutyák vonyítanak,

elvitte az árvíz, eltűnt a ködben, le kellett meszelni, ki kellett vágni, átnevezték,
mondogatták a kerítések mögött bólogatva,

mikor cetlit szorongatva a kezemben címek, oszlopok,
kapuk, házak, fák, utcák után érdeklődtem.

az út csillogott, duzzadt.
nem kérdeztem meg az utolsó busszal érkezőket,
melyik járat az enyém.
az órám már indulásom előtt megállt.