Birtalan Andrea
Labirintus
Egyszer megnyugszol majd te is talán,
a szél elfújja utolsó szavad,
csönd lesz, és te kintről nézed ezt is,
a fáradt táj, akár egy korhű festmény,
a látóhatár szélén gyászkeret,
néznél tovább, de nincs tovább, csak eddig,
saját maguk elől futó bolondok,
hát milyenek másképp az emberek,
elvesztettem zsebkendőmet, gyertek ki a hóba,
a képen túl földúlt labirintusok a lelkek,
tortába rejtett születésnapok,
mindig csak én, csak én, rólam szól minden,
a versem hőse mindig én vagyok,
de ki engedi ki a dióba zárt napot?
Láthatatlan láb
„minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!”
József Attila
1.
a földtől elszakadok végleg,
éterinek vélt világomban keresek
valamit, belém rúg egy láthatatlan láb,
a test sikolt, duzzadnak berepedt ablakok,
már nem fér a fejben vég,
a gondolat, hogy egyszer bizony vége
2.
nem kenyeret, a saját világomat
eszem néha – miféle deficit,
mint önmagam processzorát fertőző vírus,
úgy élek rég a kortárs démonok üres szavain,
fúróval bontom a lelkiismeret falát,
nincs csend, sem ördögi, sem tökéletes,
fizetek bármennyit, csak hagyj
magammal alkudoznom, szegény-szegény
3.
kipörögnek a világ szélére
gyerekeim, e kínnal szült könnyek,
a bogarak – csak bogarak maradnak,
az enyém: önfelfaló lelki tünemény,
hogy nem tudok, csak mást szeretni,
egyszerű, hatalmas szívemben nem fér
egy akkora öl szenvedés, mint én,
a földtől elszakadok én
4.
hát így fogadjam el magam? Ki
magának, hát másoknak is árt,
hátamon olykor fát hasogatok,
a szellem úgy nyeli el
a hasábokat, mint izzó kemence,
így parázslik el örök éjben a lét,
kattogó szememben könyöklő vonatok –
És hallgatok. És hallgatok.
Édenkert
Ott álldogálok én is egymagam,
hol összeér a fény és a sötét,
a múlt, jelen, jövő is egybevág,
hol minden van, és nincsen mégse semmi,
csak őrület és hatalmas hiány.
Egy közösség a nemlétező térben,
az illúziók hűvös otthona,
egy ház, amelyben nincsenek falak,
rózsát teszünk a nincsen-ablakokba,
egyház, ahol mindenki prédikál.
Egyház, ahol a gyónás puszta forma,
az Isten alszik, Lucifer figyel,
egyszer, ha kihajt a búza magja,
mosod kezed és minden bűnödet,
de titkokat az élet nem temet.
Ott állok én is, úgy nézek magamba,
hol nincs már fény és nincsen már sötét,
a múlt, jelen, jövő oly vagylagos,
mint ablak nélkül poshadt rózsaszirmok,
s magam nélkül a modern életem.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.