(Ilauszky Tamás fotója)
Bánki Éva
Nagymosás
Van néhány szabály. Például
fehéret csak fehérrel. És gondosan,
mindig odafigyelve. Én gondosan,
odafigyelve mostam ki a nyári ruhámat,
a hófehéret. Ahogy természetes.
Ahogyan kell.
És most látom a cseresznyefoltokat,
a barna kávépöttyöket, a lecsöpögtetett
leves könnycseppjeit, hónaljnál az izzadság
gúnyos vallomásait (rondák és terjengősek),
a félelem aprócska tűszúrásait,
néhol még kiserkenő vért is.
És a szorongás unt,
szürkés lepedékét.
Ilyennek lát Isten, ha egyszer
fehér ruhásan feléje igyekszem.
Confiteor
De hát olyan vagyok,
mint a többiek. Semmilyen.
Hús, vér, idegek. Sok-sok sértés.
Elvesztett háborúk, keserű szerelmek.
Reggel húst eszek, ebédre főzeléket,
este gyümölcsöket – halottakkal lakom jól,
tehetetlen, puha, könnyen lebomló testekkel.
És csak álmomban gyilkolok. Többször,
néha ugyanazt az embert. Megrágom, taposom,
kifacsarom, összetöröm. Sokszor magam is
összezúzott tagokkal ébredek. Éjszaka
rám vadásztak a barátaim,
érzem.
De nincs mit meggyónnom.
És ez fáj a legjobban nekem.
A templom,
a kedvenc helyem.
ahol önmagam előtt is meghunyászkodom.
Hiszen már több mint húszezer éve létezem.
A vadakat legyőztem, a tengert megzaboláztam,
igába hajtottam a természetet. De a halál felett
csak Krisztusban arattam végleges győzelmet.
Örökös diadalmamra most színes üvegablakok
emlékeztetnek. (Lufik, egyebek nem valók ide.)
No és a szentek! Kicsik, nagyok, híresek
és még híresebbek! Visszatükröznek engem
szépen, hűségesen. És Krisztus is a kereszten!
Megható, hogy milyen törékeny, engedelmes,
áldozatos voltam egyszer. Ha a mise végén
felszólít a pap, hogy lépjek be lehajtott fejjel
ama égi hajlékba, komoly és szerény leszek,
hisz a küszöbön magamat üdvözölhetem.
Hogy kigondoltam! Hogy megteremtettem!
És végül az egészet jól megmentettem…
És eddig még senkit sem csaptam agyon
rettentő dühömben! Örök életet adtam
önmagamnak és pár szerencsésnek.
Ez ám a diadal! Mindörökkön örökké,
ámen.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.
