Eszteró István
Színek borába kortyolva
Csak űrvilág vajúdó víziója
rebbenthet fákra ily őszi mintákat,
ha szél nyakára tekert levélsálon
felszikrázó galaxist hintáztat,
ha glóriával miséző rengeteg
smaragdján átüt a topáz, rubin,
s hárfazenére hangolt húrokon
zúdul a fény lombrések kapuin
megzenésítve tó zilált lelkének
hínárhálóba merült hallgatását,
hová rejtelmek páncélos kagylói
magukat igazgyöngyeikkel ássák,
míg részeg színskálát oldó ecsetként
dől víztükörbe vadon minden ága,
mintha szirének borába kortyolva
lebegne görög istenek szakálla,
hűs lankákon karcsú karóra tűzve
sorakoznak szőke szénaboglyák,
a kontyukat az elfutó egekkel
fehér fátyolfelhők körbelobogják,
még fésülgeti alélt szellőfodrász
a lejtő nyakszirt szédítő pihéit,
melyek a havas királyi lényét is
bíbor alkonyba vonva megigézik.
Árbockosárból rikoltani
Úgy újraolvasnék egy könyvet
valódi Krőzus-korom újra
rekonstruálni kalandvággyal,
mely téli kemencéhez bújva
bűvös bolygó betűerdőjén
még riadozva lépeget,
ha dzsungel mélyén ágreccsenés
ébresztgeti a rémeket,
hol hátborzongató huhogás
haláli csöndben velőkig hat,
s a felparázsló szemek párja
adrenalint vérből itat,
amíg csalitba törve gyűlnek,
csapáznak földre csorgó nyállal,
s én farkasszemet nézek velük
nedves szemmel, remegő állal,
a lapon lopakodó vadról,
mely akkor pár hajótöröttre
acsargott csak, ki gondolhatta,
állkapcsa világot tör össze,
megkíséreltem az öldöklő
kalóz elvtársak, gengszterek
ellen elúszó birodalmam
megvédeni mint kisgyerek,
úgy kapkodnám levegőm újra
egy mákszemnyi kurázsiért
árbockosárból rikoltani
földet, holnaputániét.
Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.
