Aczél Géza
(szino)líra
torzószótár
ápolónő
a patetikustól a cinikusig utólag laza egykedvűséggel akár babrálgathatnánk is a történelminek
számon tartott tettet hangulattól függően a hősiességnek épp morális abroncsai nem eresztnek
olcsó poénok felé ha az ember a legendák réseiben netán meglelé a kételyt az ősi századoknak
nemzeti hőse a meredek várfalról tényleg magával rántotta-e a feltolakodó vérszomjas törököt
vagy a lenti hős szorításából kétségbe esve utána zuhant és szentté lett elődeinknek megannyi rablott pénze is a köz ethosza felé mutatott virágzó utat és nem egy kegyetlenül megkonstruált zsarnokság ketreceibe befalazva bámulhatta fátyolos szemekkel a bamba utókor hogy ismét ki
van semmizve vagy a csatákban ami szemközt iszonyú gyilok itt gyáva hátsó sorokból kopott
alumíniumkanalak rendjeleként van stemplizve melyet ha túlélte könnyes szemekkel bámulta
a hadirokkant baka és ma mikor egy csöppet sem bűntelenebb világban riadt kistanár ápolónő
hivatalnok kutakodik hol a haza sok silány bevédett már a faltörő kos játékával a lófasz öblös
szimbólumát lengeti hisz tisztának álcázva majd a történelmi érdem s a zsíros hely is kell neki
áporodott
ahogy visszanézek a magányos indulásra kevés az önálló gondolat és bántóan sok a kispolgári pára amely közhelyként száll az emberek hajlott nyakára ha nem is mindig esznek miként egy klasszikus versbe eresztettek ám a gyors felfogású kamasz szintjén ha körben nagy a szellemi
ínség néhány nyelvi lelemény netán szellemes asszociációs bravúr a kopott társaságban meg-
megvillantja hosszabb távon ki lesz itt az úr magához söpörve néhány olcsó felismerést miben
az átélt bölcsesség ugyan meglepően kevés ám az áporodott víz valahogy fenntartja az úszni sem tudót s ebből a rémületből csak táguló körökben lelheted meg a kibúvót melynek viszont erősen csökken identitása és ha nem is csillogó szemekkel ezek komoly emberekben nemigen laknak nekidőlsz néhány intellektuális kalandnak és egy ideig csodálod is a művelőit egyként
falva be súlyos eszméket s a közéjük szorult hézagpótló blődlit innentől már az okosnak tűnő
riadalomban összezavarodnak az utak hiába iktattad ki egykori gyarlóságukat emelkedettebb költői ihletedben egymáshoz elég közel sündörög a tartóssá vált zseni s a felejthető kis pöcsös
após
éltünk már annyit hogy sorsunkban ne tévelyegjünk túlságosan sokat létezésünknek misztikus
kavarodásában úgy érkeztem közeledbe hogy későn gyúlt szerelemmel szorítottam magamhoz
lányodat s a mezőváros széles utcáin mind gyakrabban poroszkálva családi hátterem veszítve
döbbentem rá az érzelmi köröm milyen árva s egy különös idősíkban pótolni kezdtem veletek apát és anyát mert enyéim már messze voltak odaát mialatt a tanult folklór bölcsessége lassan
kezdett levedleni rólam koma ipa nász és egyéb fogalmi rendek között bolyongva már az sem érdekelt mit hoz a holnap s otthonos kiskocsmák zugaiban tapadni kezdtem a hétköznapoknak
húsba vágó szociográfiájára melyből néhány hosszú hörpintés mögött valami eddig ismeretlen erkölccsel lett megáldva a kétkezi munka morális küldetése melynek csak egyik parancsszava a béke hol térdre kényszerülnek a politikai dogmák s a beláthatóság nyugalmát hiába kerülgeti a rontás még ha a dísztelen tudat néha a földet súrolja is manapság poraid fölött szemérmesen újra rendezgetve kapcsolataink erős az üzeneted röpke életünk csak múltunkkal együtt hiteles
apostol
alkati okokból a túlzásokat sohasem szerettem adjanak bár alig érdemelt kitüntetéseket netán
álkönnyes gyászbeszédeket anya szülte egyednek vagy zsigerből gyalázzák az épp szemközti
szédelgőt kinél ők sem különbek szóval egyensúlyt teremteni a mikrokozmoszban ha eszmém felől néha oldalba böknek ez az én világom s mi régóta rezignáltan tempózva a múlás zavaros ködében bizonyosnak tűnt föl most megbillenni látszik pedig csak annyi történt hogy a létezés szabályai szerint elment az a másik aki először egy írói zuhany alatt némi malíciával felszólalt jé az aczélnak szappanja van s innen már nem is gusztusos önfényezni a barátság táguló köreit
teszik ezt mások elegen felfedezve benne a mára már elkoptatott fogalmat a zsenit mialatt mi
hangoltuk egymást hétköznapok szakadozott kapcsolatában holott hiányzott még a rátekintés ami az epikus folytonosságot megkerülve egy új nyelvi minőség apostolának tűrte szertelenül indult műveit s revelációvá lett szellemét a beavatottak számára is melyet a hiány légüres tere
csak felnagyít mert nem húzza már sziporkázó levelei végén hosszúra kis pé betűinek a szárait
apparátus
amikor már kezdtek összeállni a verseim strófák alakultak bennük s némi rím bekérezkedtem anyuka
földhivatalába ott is a kis hátsó szobába és irdatlanul nyikorgó írógépbe fűztem fakult
indigókkal a hártyapapírt mely igazi pausznak homályos volt tartós ánégyes okiratnak viszont kevés így kárt is aligha okozhattam a tanács belső udvarán megbúvó apró cégnek bár formális logikai alapon egy többpártrendszeri demokráciában esetleg fellángolhatott volna a politikai érdek s mázsás gazemberek rabszíjon vezethették volna el anyukát mert illegális behatolásom
a marék használhatatlan papír s a gépkoptatás köztudottan korrupciós méreg arról nem szólva szépelgéseimre milyen válaszokat hozott a posta a mord szerkesztőségekből vakarózhattam is
ha rákérdeztek így még bűnösebbnek tűnt az eretnek művészi próbálkozás de legalább olykor meghallgatta az apparátus mikor a sok aktára ráunt szörnyű dalaim még olyan is akadt akinek
tetszett a diktatúra leágazásai humánus oldalukat kezdték el mutogatni a szenvelgő gyereknek
nem sejtve a szabadságban majd új házmesterek kedve tünteti el a nyiladozó lírai ártatlanságot
apránként
az ember egész életében keresné a vezérfonalat hogy irtózatos vallások anarchista indulatok
hatalmi őrjöngések vagy a gazdagodás mámora között valami érdemleges felismerés esetleg fönnakad szánalmas létünket valamelyest megérteni magam szerény esélyeivel többre nem is jutottam a materialisták eszméi között kellene matatni hol feltünedezik az a néhány zseni kik állították – a lét a tudatot és a példákat e logika mentén bárhogy csavarod a teátrális futamok
végén leülepszik minden absztrakt köd álsággá züllik a szerénység s ahogy egyszer klasszikus költő barátom mondta volt egy susogó diófa alá kiballag az ember éjszaka és egy nagyot pisál
az aktusban fölérezi az anyagcserét s jólesőn a biológia diadalát utána persze álmos szemmel olvasmányaihoz visszatérhet ám e kis anyagszerű beszögelés nélkül fölösen emeli elvi szintre
az intellektuális egészet legfeljebb utána kezdi a küszködést hogy a szellemet mégis magasba tartsa mivel a fönséghez mégse rezonálhat a tégla vagy az alma s miként kell koncertélményt s a törött bokát apránként egymás mellé rakni együttesük mikor lehet csak valós létbeli hakni
Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.
