Pál Dániel Levente
Bájolók
Piknik
Ülünk egy ágon,
lábunk le sem ér,
te vagy a kancsó,
én meg a csésze,
lapos a világ,
végenincs tányér;
ellep sok szép szó
gesztenyeméze,
aztán egy cseppbe,
fába a fejsze,
beleragadok,
és gördülök le
homokos parton,
halak figyelnek,
ahogy fülemet
rá-rátapasztom
engem ölelő
ölelésedből
csak nem engedő
szavaid szív-
dobogásába.
Felkapja fejét
egy fáradt sirály,
egy alma eszét
vesztve zuhan ki
tágra nyílt szemed
lombsátorából,
s méhek indulnak
bőröd kérge alól,
melled gömbölyű,
barna kasából
porból porrá lett
hüvelyem felé,
és csápjaikkal
úgy cirógatnak,
és álmaikkal
úgy tapogatnak,
hogy elfelejti
mind az útirányt
vissza, s királynőt
nem – egy úrilányt
látnak, mielőtt
földre hullanak.
A béka, amelyik felfalta
a Napot és a Holdat
Az agancsos hold
fehér gyökeret
ereszt a hajszolt
éjjel csillogó
szurokköpenyén;
hiába harcolt,
a sűrű sövény
dértől vacogó
nyákos függönyén
átfurakodni
ereje nem volt;
nézi félholdnyi
bendőjű béka,
ahogy színezüst
haja árnyéka,
mint részeges füst,
elkeveredik
sápadt gyökérrel,
ölből a szemig,
földről a hegyig
fröccsenő vérrel,
felhők habjában
szerteágazó
borzas aganccsal;
s mint vén lázadó,
nézi a holdnyi
nagy hasú béka
mindezt, milyen a
hajnal játéka,
s minden cicoma
nélkül felböffen,
gyomorszájából
savval kilöttyen
némi napsugár;
s erre a fényre
végleg kizökken
haladásából,
mintha álmából,
az időt görgető
rút ganéjbogár.
Éjszakai látogatók
Álmatlan óra
emeli lábad,
osonsz éjen át,
mint éhes róka,
orrod nem fárad
szagolni húsom
szövegilllatát,
ahogy a tinta
lassan, de szárad
rólam írt versed
képzavarában.
Valami lények
zavaros képek
mákonyát öntik,
ahogy a lélek
a paplan alól
leér a földig,
és rajta féreg,
szellem és álmok
sűrű gennye
kúszik, hogy álnok
csellel befonják
végleg, mielőtt
még kiröppenne
a – boldogság
kéklő madara.
Buta kis kérdés
Mért hagy ki szived
ritmuszavara –
hogy a résen át
két ujj egy csipet
kéretlen rimet
hinthessen reád?
Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.
Főoldal
