Falusi Márton
Zuglischer Manó szerelmes
Nézd, elmegy a tükröd, hetvenes troliajtó
koptat le kirakatot, friss arcberendeződ
eltörli lét és megjelenés különbségét,
a pályaudvarprolik szükségállapotát.
Kerekesszékes hajtja magát, káromkodik,
prosztatája fáj-e, vagy fogpasztája drága,
nem tudni, sem tetoválásainak mélyen
szántó értelmét a barázdált agykéregben.
Tárgyalásra mész, késik a járat, mosolyra
húzódó szemedben csilpcsalp metafüzike
bontja szárnyát, rügyvalódban lábatlankodik
földistilisztád, csiganyák az útszegélyen.
Madárlesből kerekedsz föl az űrsétára,
negyven évedet hagyod el másik negyvenért,
bemosakodsz, orvos, hajnalok hajnalához,
kikeresztelkedsz Lázár barlangszállásából.
Bécs, Berlin, London adogat karriereddel,
pontosan helyezett ütés Wimbledon gyepén,
szürkeállományodra színesbőrű bróker
jegyeztet be vételi jogot a Cityben.
Dafke itthon maradsz, a magyar Leviatán
uszonyán ügyelsz; cethal csalogat mágneses
rezonanciával, s rajnai ultrahangban
piezoelektromos kristály brillírozik.
Koroddal meg nem békülsz, folyton ott lyukadsz ki
az Atlanti-óceán és a Duna között;
fakérgen jobb a mohapárnák tapadása,
mint aszfaltkötegeken a nyárigumié.
Tízéves tragacsod hetek óta szervizben,
Zuglischer óvszerestül tette ki szűrödet,
s míg grízes lúdbőröndbe gyűrted gardróbjából,
átkódolta memóriádat a főkapun.
Nagyszobát foglalt meredek lételméleten,
egy csúsztatott zsalus vidéki színészházban,
A mi kis városunk szövegkönyvébe csúszott
elütésektől hemzseg kék patikazsöllye.
Átölelte hajdanvolt szerelmét lidérces
viaszbabák Walpurgis-éjén a társulat –
sem eleven, sem holt, mi akkor az apartman
takaréklángon duruzsoló konvektora,
és tartaléklányok mitől lobbannak nővé,
hunynak ki, hamvadnak álmok alá kotorva,
élesztgeti őket éjjeli merevedés,
spontán magömlés az új társ keze ügyében?
Nem tartozhat össze azzal, kit el nem árul
alkalom utáni szándékok kémiája –
aznap hanyatt-homlok rohantál hozzá, bíztad
volna magad fonódó tengerészcsomókra.
Egymásba gubancolódtok, hogy a világhoz
erősíthessétek a hajótörött Istent;
elmerülsz, végignyújtózol, aláhanyatlasz,
árnyékod hosszú mólójához kiköt a fény.
Többé nem kell másra gondolnod, ha aktusod
világítótorony-szempárja szeletet vág
a mell- és tojástartójából kirángatott
próbaterem lila mariskafüstködéből.
Koncertek szorítják ki Ajtósiból a szuszt,
mintha valami elvesztegetett indulat
fordulna rosszra táncpartnered karja alatt,
mit vagy jóra fordíthat, vagy valóra válthat.
Inkább fogadott, mint elutasított fiúk
várnak haza válóperekből közös otthont,
az abortuszhívők táborát szaporítja
szerelmek új családjában a gyermekáldás.
Mitől fél, ha végre ő az új párválasztás,
s a te múltadról téve tanúbizonyságot
kondomot sem húz, egyre később szakítja meg
az ájulásig tartóztatott közösülést?
Bárkit megkaphat, mondják, ki bátran odébáll,
Manó sem ragadt szerencsejátékbarlangba,
apránként kitapogatott lágyékhajlatba,
hol függés és kényelem rokon értelműek.
Elborul, mert rájött, az ítélőképesség,
hogy nem több krónikus tesztoszteronhiánynál,
kövér hormonháztartásbelik érzelemben
szegény kosztra kárhoztatják józanságukat.
Mit játssza a bazári majmot, hát férfi ez,
testedből táplálkozott évekig két mohó
szellem – nem harap, nem kér egyetlen falást sem
a mondatrészekben lakó, kantszagú ördög!?
Kiürített a túlvilág ellen vezényelt
végrehajtás, a tizenkét napos havazás;
köd ül kilátástalan trolibuszablakban,
utcasarkát fedező, lomis cigányasszony.
Érvek nélkül, tétlen szereted-e különbül,
vagy ha magyarázatokkal kelsz és fekszel?
Osztatlan bűnrészes az önvád, megacéloz,
s elvetődik tejútján roppant mag a célhoz.
Nem ész, nem vakhit viszi rá, hogy visszatérjen
Zuglischer, szívét az emléktől roskadozó
Damjanich utcai márványok nehezítik,
mint tetőkibúvó ablakokat a tavasz.
Leválnak egyenként éveid, felszabadulsz,
a pintyaláfutásos égboltról viharok
villámlanak le, s körúti tócsák fonákján
elenged az öröklét, pillanatragasztód.
Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.
