Bíró-Balogh Tamást kérdeztük Radnótiról, az elválásról és a szikárságról
Jeles eseménynek adott helyet a közelmúltban (május 11-12.) a Szegedi Tudományegyetem a Modern Magyar Irodalmi Tanszék, valamint a Radnóti Emlékbizottság szervezésében - a Radnóti-művet vizsgáló konferencián te is részt vettél. Mit hallhatott tőled az érdeklődő publikum, egyáltalán: hogyan kerültél a szimpózium közelébe? Úgy tudom, nem Radnóti az elsődleges kutatási témád, sőt az ő életművével nem is nagyon foglalkoztál eddig.
A magyar irodalomtörténet-írás évforduló-központú. Sajnos, ez alól én sem vagyok kivétel. Bár eddig elsősorban nem Radnóti életművével foglalkoztam, idén májusban, az évfordulón hirtelen több cikkem is megjelent róla. Mentségemre szóljon egyrészt az, hogy Szegeden élő irodalomtörténészként Radnóti mindig is kétszeresen „képben volt" (ráadásul életrajzában van egy nem is oly vékony gyomai szál is: kapcsolata a Kner családdal), másrészt pedig, hogy szerkesztő barátaim, akik ezekre a cikkekre fölkértek, tudták: a nyilvánosság háta mögött évek óta foglalkozom a költő dedikációnak összegyűjtésével és földolgozásával. Mert valójában akkor kezdtem el Radnótival foglalkozni, amikor Lengyel András noszogatására 2001-ben megírtam egy nagyon rövid, egyoldalas kis cikkecskét a saját tulajdonomban lévő dedikált példányról. (Amit még a kilencvenes évek derekán, viszonylag olcsón tudtam megvenni, pult alól, akkori albérlőtársaim rezsipénzéből.) A módszer azonban ugyanaz volt már akkor is, mint most, csak „kicsiben": minél többet megtudni a dedikáció címzettjéről és a költő és a címzett közti viszonyról. Ezt a „nyomozást" (mert akkor valóban az volt, hiszen az ajánlás címzettje semmiféle lexikonban nem szerepel) akkor egy esetben, most több, mint százharminc esetben kellett elvégezni. Pár ajánlásról esettanulmányt készítettem, amely a Forrásban jelent meg, egy igen becses darabról pedig külön is írtam, az évforduló napján, a Literán, de az igazi nagy anyag, a Radnóti-dedikációk sorozata a Móra Ferenc Múzeum soron következő irodalomtörténeti évkönyvében fog megjelenni.
Erről a filoszi munkáról, illetve ennek eredményeiről beszéltem a konferencián. A konferencia méltó volt az alkalomhoz, a remek előadások remek szervezéssel párosultak.
Ha már kutatási terület: szépíróként indultál, első köteted - urban legend - Vámos Miklós támogatásával jelent meg az AB OVO kiadó gondozásában, Egy füzet magánélete címmel, tizennyolc éves korodban, 1993-ban. Aztán egyre több tanulmányod látott napvilágot, leginkább Karinthyról, és kevesebb primert publikáltál. Mikor vált el benned/nálad a szépíró a filosztól, elvált-e egyáltalán - írsz még novellát, dolgozol „szép" irodalmon?
A „legenda" ezúttal teljesen igaz, lévén, Miklós akkor az AB OVO igazgatója volt. Azóta megbeszéltük, hogy az első könyv mintha kissé korán érkezett volna, s ahogy hallom másoktól, mintha engem akkor meg is csapott a siker-pénz-csillogás szele, melyből persze az első kettő nem volt már akkor se. Talán ezért is, hogy a második prózakötetre tizenegy évet kellett várni, és a Nemlétező dolgok is valójában „csak" azért jelent meg, hogy lenyomata legyen egy múló prózaíró korszaknak. Ekkor már - nagyjából az ezredfordulótól - inkább tanulmányokat szerettem írni, egyesek szerint pontosan úgy, mint aki nem tudja, tanítja. És bár még mind a mai napig hitegetem magam azzal, hogy valaha elkészül Játszani Kosztolányit című novelláskötetem (melyben úgynevezett irodalomtörténeti novellák lennének), tény, hogy ezek közül az utolsó 2007-ben jelent meg, éppen a Bárkában, és hogy azóta két tanulmánykötetem is elkészült. Egyik értő olvasóm (mesterem) azonban azt mondta irodalomtörténeti tanulmányaimról, hogy bennük rendre kibújik a tények mögül a prózaíró. Pedig én tényleg mindig mondogatom magamban, hogy szikárabban, szikárabban!
Úgy tudom, alaposan benne vagy a Kosztolányi-irodalomban. Esetleg valami nagyobb lélegzetvételű szöveg kiadása előtt állsz, vagy egyelőre nincs „célja" a Kosztolányi Dezsőt érintő filológiai munkának? Mennyiben módosult a Kosztolányiról alkotott képed az elmúlt években, tartogat olyan erejű meglepetést az életmű, mint amilyen például néhány éve az Aranysárkány újrapublikált ifjúsági változata volt?
Az ifjúság számára átdolgozott Aranysárkány újrakiadás korántsem volt akkora meglepetés, mint azt vártuk kiadójának vezetőjével, Olasz Sándorral. Kissé csalódás volt mindkettőnk számára, hogy 2004-ben nem érdekelte sem a szakmát, sem az olvasókat egy „új" Kosztolányi-regény. Azóta öröm, hogy ez is megtalálta helyét, s pozitív visszaigazolás, hogy a hamarosan induló, Szegedy-Maszák Mihály és Veres András vezette Kosztolányi kritikai kiadás valóban Kosztolányi-műként számol vele, azaz ez a munka is be-, pontosabban visszakerül az életműbe.
A kritikai kiadást készítő munkacsoportnak magam is tagja vagyok, a levelezés sajtó alá rendezését vállaltam magamra. Schöpflin Aladár levelezésének kiadása (2004) jó előtanulmány volt ehhez, ott 500 levélen megtanultam a módszert, amit most közel háromezer levélen gyakorolhatok. Rendkívül gazdag anyag. Ehhez kapcsolódik, hogy doktori disszertációm munkatervében egy olyan új Kosztolányi-életrajzot vázoltam, amely minden eddiginél úgymond pontosabb, tényekre és adatokra építőbb. Az évek alatt sorozatosan meglepődöm azon, mennyi mindent nem tudunk még Kosztolányiról, akiről pedig mindenki azt hitte, hogy az élete és munkássága nyitott könyv előttünk. Pedig dehogy. Elég csak az anonim cikkeire gondolni - amelyek nem véletlenül jelentek meg névaláírás nélkül. Ezek az életmű „legproblémásabb" részei, kiváltképp az 1919-21 közti aktív szélsőjobboldali újságírói tevékenység. Kosztolányi tollát ezekben az írásokban bizony nem a homo aestheticus, hanem nagyon is a homo moralis, sőt a homo politicus vezette.
Jövőre Kosztolányi-évforduló lesz...
Legutóbbi könyved, a Tollvonások, a Tiszatáj jóvoltából, idén jelent meg. Mennyiben kap mást, aki megelőző tanulmányköteted, az Álmodozók irkafirkája tapasztalatával veszi kézbe a könyvet? A borítón a „valós" neved helyett Bíró-Balogh Tamásé szerepel - mi indokolta a változtatást?
Ha feltételezzük, hogy az Álmodozók után bárkiben kialakult bármiféle tapasztalat, annak örülök, és üzenem az illetőnek, hogy a Tollvonásokban sem fog csalódni. Ezek ugyan nem olyan nagy lélegzetű tanulmányok, mint azok, és témáik is könnyedebbek talán, de az eljárás ugyanaz: ha az ember szembetalálkozik egy filológiai kérdéssel - legyen az egy mű keletkezéstörténete, egy levél vagy egy dedikáció háttértörténetének megrajzolása -, megpróbálja azt minél alaposabban körüljárni. Ebben a kötetben most kisebb filológiai séták vannak, Ady, Karinthy, Márai, Németh László, Osvát, Radnóti, Schöpflin, Szép Ernő - és Ilia Mihály körül.
A név meg? A Balogh Tamás jó név, szeretem is, de nem csak az enyém. Előfordult, hogy nekem gratuláltak másik Balogh Tamás írása helyett, és a szerkesztőség a honoráriumot is nekem akarta küldeni. (Az írást is, a honort is elfogadtam volna, ha az enyém.) Föltételezem, hogy hasonló eset fordítva is történt. Hogy ezentúl ne történjen, 2007-ben, három önálló kötet után változtattam. Hamarabb kellett volna, talán már meg is szoktam volna mostanra. Ez így még hol feszít, hol meg bő, de szokjuk egymást.
(Kiss László)
