Bíró-Balogh Tamás
Szégyen

     Amely képeket életemben megfestettem, azok közül csakis egyet szégyellek. Ez a Mestert ábrázolja, délceg tartásban, műhelyében, ahogy épp élete opus magnumán dolgozik. Portrémba belefestettem, hogy miképpen ismertem meg őt, mint karolt föl engem, hogy vett maga mellé a Céhbe, hogy milyen fontos munkát végez ő immáron lassan két évtizede, és milyen felemelő érzés is mellette dolgozni. Reményeim szerint mindez jól láthatóan rajta volt a képen…
     …Nevem Chassion Poose, németalföldi festő vagyok, a nagyok árnyékában. Életrajzi képeket festek a magam szerény, a valósághoz ragaszkodó módján, és vázlatokat készítek, melyekből évek múlva egyszer talán majd egy nagy vászon lesz, sok-sok apró részlettel, melyben majd mindenki magára ismerhet, ha akar és ha tud.
     A Mesternek – nem volt kötelező így szólítani őt, de elvárta – mindvégig egy firkász, egy számkukac maradtam, s most, hogy kitettek a Céhből, visszatekintve én sem tudom másnak látni magamat. Feladatom a Céhben a nagyok ügyeinek intézése volt. Nekem kellett tisztára mosnom zűrös pénzügyeiket, uram bocsá’, nem egyszer magáét a Mesterét is, meg nem festett képekért kiutalni a fizetséget, a Céh költségén vett vásznakat, festéket a házhoz szállítatni, vagy juttatásokat küldeni a Mester nevében olyanoknak, akiktől a Mester többet remélt, mint adott. Ha a Mester nagyritkán festett is valamit, az csakis alkalmi munka lehetett, elhízott főúri hitveseket ábrázolt Vénuszként, hajlott hátú, fogatlan, pökhendi udvari nemeseket Dávidként, pattanásos képű gyereklányokról vagy fiúcskákról angyalképeket. Tiszta szívből, igaz szeretetből adom, esküszöm, mondta a megrendelőknek, akik tiszta szívből és igaz szeretetből jó pár arannyal megtömött erszényt csúsztattak kezébe vagy zsebébe, mikor hogy kívánta az illem és a látszat.
     A Mester egyszer titokban magát is lefestette, Zeuszként. A képet azonban nem szignózta, ezért aki a palotájába téved, a könyvtárszoba kandallója fölött lógó hatalmas vászonról nem tudja, hogy önarckép. A Mester mindenkinek azt mondja, hogy egy tisztelője festette ezt a méretes giccset róla, s ő csupán kegyeletből tartotta meg a képet, hogy ne sértse meg vele a jószándékú illetőt, aki tiszta szívből, igaz szeretetből bókolt neki ilyeténképp…
     …Ahogy mondani szokás, híre megelőzte. A Céhhez kerülésem még csak lehetőség volt, már figyelmeztettek rá: vigyázzak a Mesterrel, mert nem mindig azt teszi, amit mond, és nem mindig azt mondja, amit gondol. Az idejekorán jött óvó szavakat megjegyeztem, elraktároztam magamban, s elszegődtem a Céhhez. Ez volt első munkahelyem, első keresetem innen kaptam. Nem sokat, de a semminél minden több. Ráadásul elvileg megvolt az előmenetel lehetősége is.
     A Céhnek egyetlen feladata volt: a város életéről havonta képes beszámolókat adni Városi Lapok címmel. Egyfajta tudósítói munka volt ez: metszeteket kellett a polgármester számára készíteni a főbb városi eseményekről, személyekről. Nem ragaszkodtak hozzá, hogy kormánypárti legyen, de mivel a Város tartotta fenn a Céhet, a létfeltétel volt a mindenkori kormánypártiság. Ez persze nem ment könnyen, sok segget ki kellett nyalni hozzá, és állandóan másokét, ahogy az országos politikai szeszély változott. Egyetlen elvárás volt csupán: a havonkénti tájékoztatás.
     Már odakerülésem is hazugságra épült. Valódi tagnak vettek fel hivatalosan, végzettségem is megvolt hozzá, mégsem végezhettem soha igazi munkát. Ottlétem ideje alatt mindig mást csináltam, mint kellett volna, mert amit kellett volna, azt nem lehetett: a Mester senkinek nem engedett beleszólást a tudósítások összeállításába, sem ellenőrzésébe, hogy hiba ne maradjon bennük. Hivatalosan mégis az én feladatom volt azok kiszűrése. Bűnbak lettem, kiváló. Jöttek is a dühös megrendelők, hogy ők nem a hibákért fizettek elő a Lapokra. Nem értették, miért kapom a fizetésem. Bevallom, én sem. Végül arra jutottak ők is, mint én: azért kapom a fizetésem, mert ugyanabban a faluban születettem, mint a Mester. Mert valóban ott születtem, nem tehetek róla.
     Nem tagadom, hogy a Mestert jószándék is vezette. De tudjuk, a Pokolba vezető út is azzal van kikövezve. Ezen az úton azonban nem ingyen szándékoztam végigmenni, kellett a pénz, és abban reménykedtem, hogy egyszer majd – békésen, az idő múlásának természete által – átvehetem a Céh irányítását.
     Kötelességeim mellett ezért is próbáltam a Céh ügyeit rendben tartani, a megrendelőkről és a beszállítókról listát készítettem, a kiadásokról és bevételekről kimutatásokat, intéztem és rendszereztem a levelezést, és bevezettem a kettős könyvelést. Ennek egyik példánya – miképpen, nem tudom – kirúgásom után véletlenül nálam maradt. Sajnálom.
     Így én egy idő múlva pontosan láttam, hogy valami nagy baj van, a Céh nem úgy működik, ahogy kellene. Nem tudom, másnak miképp nem tűnt föl, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem jelentek meg a Lapok. Fél év késésben voltunk.
     De ebben a városban egy ideig lehetett fél évet késni. Ebben a városban, ahol a bukottak jelentették a kultúrát a népnek – és önmaguknak. Közéjük tartozott a város színe-java. Egy mellét döngető költő, aki évtizedekig írta élete fő művét, a besúgói jelentéseket. Amikor pedig kiderült róla, hogy az állam kiszolgálója volt, még büszke is lett rá, négyszer-ötször bevallotta. A végére már senkit sem érdekelt, vallomástevő besúgóként is megbukott. Egy cirkuszigazgató, akinek produkcióin sírtak vagy elaludtak az emberek, ezért elfordult tőle a városvezetés, a tisztelt publikum, a bohócok, mágusok, elefántok. Egy színész, akit a rendszer üldözött – egészen a városi színház főszínészi székéig, és további három város színházának vendég főszínészi székéig, díjakkal üldözték, annyira üldözték. De egy idő után elmaradt a döngő taps, és az új király sem adott még neki díjat. Mostanában ezért az új király ellen tüntet, sipító fejhangon követeli lemondását. Az új közönsége meg is tapsolja. A Mester pedig… hát ő sok mindenben megbukott.
     A Város pedig még mindig dajkálja őket. A bukott besúgónak csináltak egy céhet. A bukott cirkuszigazgatónak csináltak egy másik céhet. A Mesternek megcsinálták a Céhet. A bukott ripacs helyi főágáló lett, a céhek pénzelik. Mindegyik úr a saját szemétdombján. Tőlük aztán igazán meg lehet tanulni a pokol teológiáját.
     A társasága mellett a Mester azonban más betegségben is szenvedett. Szörnyű kór gyötörte, életfogytig tartó: krónikus asztrállebegés. Mintha métely rágta volna. Időnként vörös lett a feje és akadozott a nyelve. Nem tudott beszélni, nem tudott járni. Mindent elfelejtett, dülöngélt. A tünetek pedig egyre gyakrabban ütköztek ki rajta. És én igazán sajnáltam emiatt.
     Ezt a kórt csak egy különös színű, Magyarországról hozatott válogatott gyógyfüvekből készült párlattal lehetett kezelni. És a Mester lelkiismeretes beteg volt, naponta többször is bevett a gyógyszerből, a szükségesen előírtnál nagyobb adagot is akár. Annyira meg akart gyógyulni, hogy már az éjjeliszekrényére odakészítette a reggeli adagot. Ezt azonban a beteg álommanók időnként elcsenték.
     Sajnos a kezelés során kiderült, hogy a gyógypárlatnak éppen a gyógyítani kívánt tünetek voltak a mellékhatásai. De ez sem tántorította el a Mestert a kúra folytatásától. Bárhová mentünk, mindenhol azonnal elébe tették a gyógypárlatot. Természetesen a bukottak is mind vele itták a gyógypárlatot, együttérzésből, fintorogva. Szegény, szegény Mester, szegény bukottak…
     …Azt hittem, már akkor ismertem a Mestert, amikor még nem is dolgoztam a Céhben. Hiszen olyan sokat hallottam róla! Később úgy gondoltam, hogy amikor évekig a beosztottja voltam, valóban megismertem. De nem! A Mester még tartogatott meglepetéseket.
     Egy napon hitvesemmel színházba mentem, az Othellót néztük meg. A városi közönség szépen sorjázott, és mire a függönyök felgördültek, mindenki a helyén ült, aki a városi rendezvényeken a helyén szokott.
     Rögtön a darab elején feltűnt valami. Az egyik szereplő – bár a maszkmester és a jelmezes igazán kitett magáért – a Mesterre hasonlított. Ugyanaz a termet, ugyanaz az alak, csupán a maskara más, ősz szakállát befestették, és haját sötét paróka fedte el.
Sejtésemet alátámasztotta az az életrajzi adat, hogy a Mester ifjúkorában a kollégiumi színjátszó csoport tagja volt, s talán felcsapott volna komédiásnak is, csak a szövegmemóriája akadozott néha. A rossznyelvek szerint kezdődő asztrállebegésének egyik első tünete mutatkozott meg ekkor.
     A legelején, bevallom, még nem is igazán figyeltem. Csak akkor kezdtem el gyanakodni, amikor a szereplő ezekhez a sorokhoz ért:

… De maga felé hajlik a keze.
Látszatra gazdájáért meggebed –
Közben virul; s ha már dagad zsebe,
A maga lábán áll meg: ésszel él!
Ilyennek vallom én is magamat.

     Óvatosan megböktem hitvesem könyökét, figyeljen csak. Aztán körülnéztem a közönségben. Láttam, hogy a bukottak is mind itt vannak, csillog a szemük, s a színpadra mutogatnak, összesúgnak s szakértőn bólogatnak. Sejtésem gyanakvássá vált… aztán tovább erősödött:

Bolondbul így csinálok pénzeserszényt.
Gyalázat volna kitanult eszemre,
Ha úgy lopnám időmet egy gyügével,
Hogy mulatságom, s hasznom meg ne leljem.

     S egy igen frappáns, még soha nem látott mozdulattal összedörzsölte jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját, majd a zsebére csapott – s közben a közönségre kacsintott. Olyan eredeti volt a színészkedés, hogy többé kétség sem fért hozzá: a Mestert látom. Ezután már nem is tudtam igazán a darabra figyelni, csak a Mestert néztem, áhítattal, ahogy bugyognak-gurguláznak belőle a szavak. Csodáltam a hiteles alakítást, őszinte szívemből!
     A második felvonás végén aztán drámai fordulat következett a tragédiában. A Mester szónokolt, a közönség pisszenni sem mert, a bukottak szájtátva itták minden szavát.

Két dolog van hátra még!
Emília hajlítsa Desdemonát
A hadnagy úr felé – fölbíztatom!
Én addig majd a mórt veszem kezembe:
Akkor nyisson rá asszonyára éppen,
Ha Cassio a lábánál eped!

     És itt csönd jött. A Mester hangja elcsuklott, szája néma ó-vá kerekedett. Micsoda drámai feszültség! És a Mester tovább fokozta a hangulatot. Csak állt ott, némán tátogva, forgolódott, tekintete vizenyőssé vált. Minden szem őrá szegeződött, de ő senkit sem látott. A súgó már szinte kiabálta neki: Most üsd a vasat, Jago, míg meleg!, de a Mester meg sem hallotta, mintha nem is neki szólnának. Dülöngélt tovább szótlanul. Végül, sok pillanatnyi kínos várakozás után – ez volt ám az igazi drámai csönd! – nagy diadalmasan elkurjantotta a felvonás utolsó sorát:

A mór megtette kötelességét, a mór mehet!

     Erre őrjítő tapsorkán tört ki, a városi közönség egy emberként, állva tapsolt. A Mester majdnem jól tudta a szöveget. A mondattal csak egy baj volt, az, hogy eredetileg így szól: „Der Mohr hat seine Arbeit getan, der Mohr kann gehen.”
     Hát ez lenne Shakespeare nyelve? Veretesnek ugyan veretes, de Stuttgartban verték, mégpedig egy bizonyos Schiller Frigyes nevű fiatal drámaíró. A genovai Fiesco összeesküvése című darabjában szerepel, és a mór mondja, aki történetesen nem Othello.
Szegény ifjú Schiller, kalandos élete volt neki, kezdő korában sok megalkuvásra késztette a megélhetés és az írói dicsvágy. Első darabjából, a Haramiákból az intendáns követelésére részeket kellett átírnia vagy kihúznia, tartományának hercege pedig kétheti kaszárnyafogságra ítélte, mert egyszer titokban meg merte nézni darabja egyik előadását. A másodikként írt Fiesco már majdnem készen volt, amikor az intendáns megtudta, hogy a herceg összekülönbözött az íróval, s onnan már nemigen várható több támogatás, ezért megszakította a kapcsolatot – az íróval. A harag satujába került költőnek szöknie kellett, s újabb darabját kényszerűen átírta, hogy legalább kinyomtassák. Időközben a herceg – aki talán látta a nyomdafestékbe foglalt kis sikert – megenyhült, s láss csodát, ezután rögtön az intendáns is. Schiller visszatérhetett. Ekkor készült el az életmű egyik legismertebb darabja, az Ármány és szerelem, az író egyetlen olyan műve, amelyben közvetlenül saját koráról szól, s a saját bőrén megtapasztaltakról ír. De minő tűnékeny a siker és csalfa a pártfogás, az intendáns újra meggondolta magát, és a költőnek ismét új menedék után kellett néznie, s ott írta meg a Don Carlost. És így tovább. Jól vigyázz, hogy kiben bízol.
     Schiller élete maga is színdarab. Schiller megtette kötelességét, Schiller mehet.
     A Mester majdnem mindent majdnem jól tudott. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.
     Az pedig már játék közben feltűnt, hogy a bukottak között végig egy üres hely tátongott. Mintha valaki nem jött volna el közülük, azonban mind itt voltak. Egészen a függöny legördüléséig nem tudtam, mire véljem ezt. Akkor a Mester, miután meghajolt a színpadon, korához képest igen fürgén leszaladt az üres helyre, és – eggyé válva a tömeggel – tapsolni kezdett. De nem ám önmagát, ahogy a rossznyelvek mondják. Ó nem! A többieket! Brávó, brávó, kiabálta, s elmorzsolt egy őszinte örömkönnyet a szemében.
     Máskor is láttam így elérzékenyülni. Egyszer felkérték, hogy volt kollégiuma fennállásának háromszázadik évfordulóján mondjon – többek között – ő is egy beszédet. Múltidézése közben annyira meghatódott, hogy elcsuklott hangja s szeme bepárásodott. Ez tény, láttam. A beszéd után a tanárok ujjongva jöttek oda hozzám: Nem is tudtuk, hogy a Mester ennyire őszinte ember… hogy meghatódott… milyen érző szív! S rajongva néztek a Mesterre. Persze, mondtam, nagyszerű ember: bármikor megcsinálja. A gyógypárlat mellékhatása ez is…
     …Egy nap alatt festettem meg az egész alakos portréját. Felkérésre készült.
     A Céhnél töltött idők vége felé egyik reggel asztalomon egy levél várt, mely arról tudatott, a Mester nemsokára hetvenéves lesz, és ebből az alkalomból egy ünnepi kiállítást szerveznek a tiszteletére. A kiállításon hetven alkotó tiszteleg a Mester előtt, róla készült képekkel. Fessek én is egyet, szólt a levél.
     Bár más szignózta, volt egy érzésem, hogy aláírhatta volna maga a Mester is. Talán sajátkezűleg tette az asztalomra.
     A Mester előtt tisztelgő kiállítást a Mester találta ki. Sokszor mondta korábban, hogy a hetvenedik születésnapjára valami nagy munkával készül. Hát ez lett az. Hetvenen fessenek róla képet. Ez nagyon a Mesterre jellemző frappáns ötlet. Ezután fogott magának egy balekot. Az aláírta helyette a levelet. A város jeles, ráadásul köztiszteletnek örvendő polgára valamiért nem mondhatott nemet a Mesternek, bár tudta, hogy élete végéig szégyellni fogja ezt a kiállítást. Talán ő is ismerte azt a közép-európai bölcsességet, amely szerint a kor nem érdem.
     A Mester ezután átvette a szervezést is. A képek a Céhhez érkeztek be. A Mester előttem nézegette őket. Mosolygott, nevetett rajtuk. Közben rám-rám sandított. Várta, hogy megkérdezzem, mit néz, mi tetszik neki annyira. Vágyott rá, sóvárgott rá, hogy beszélhessen a képekről, a kiállításról. Hogy panaszkodjon és sajnáltassa magát. Hiszen ő nem is akart ilyet, nem kellett volna, nem is érti, miért, csak mint Pilátus a Credóba, valahogy belekeveredett. De én soha nem kérdeztem rá, mi tetszik neki annyira. Sőt észre se vettem.
     A kiállításon az egyik kép az enyém volt. Megfestettem rajta a Mestert, hogy ha az utcán belelép egy kutya vagy ló mocskába, akkor sose viszi be a műhelyébe, előtte mindig gondosan megtisztítja a lábbelijét a küszöbömön. Lefestettem, hogy ez micsoda gondosság és figyelmesség. Mert rend a lelke mindennek, mondta ilyenkor. Miután pedig meglátta a képet, melyben ezt a tulajdonságát dicsértem, még alaposabban dörgölte mocskát a küszöbömbe, s hogy gondosságát mutassa, a mocsokból a szőnyegemre is jutott.
     Azonban nagy baj történt. Nem mindenki vállalta el a felkérést. A Mester rimánkodó hangú leveleket írt. Hogy fessenek róla még képet, kéri, kéri. Hiszen így nem lesz meg a hetven. Pedig ez a kiállítás csak úgy lesz az igazi. Sírdogált is magában. Jaj, mi lesz, ha nem lesz meg a hetven kép. De még ekkor is voltak, akik nem vállalták. A Mester erre némelyektől kért még egy képet. A többi hiányzót pedig megfestette ő maga. Ezekre mások nevét kanyarintotta. De végül még mindig csak hatvankilenc kép volt. Erre a Mester újfent kitalált valami frappánsat…
     …Az ünnepi kiállítás tehát megvalósulni látszott. Csakhogy közben a Céhből eltűnt a pénz, és nem én tettem zsebre. Nem tettes voltam, csak szemtanú. Vétkesek közt cinkos, aki néma, mégis befogtam a számat, s reménykedtem tovább, hogy a városvezetésnél nem jönnek rá, a semmiért támogatnak minket, mert akkor a Mesterrel együtt az egész Céh is röpült volna, velem együtt persze.
     Ezért megpróbáltam tenni valamit a Céhért. Ha ténylegesen nem lehetett, legalább kritizáltam. Szóvá tettem a Mesternek, nem tetszik, hogy fél éve nincsenek Lapok. Így mindenki joggal gondolhatja azt, potyára fizetnek minket. Kérdeztem, hol vannak a hiányzó képek. Kérdeztem kétszer. Háromszor. Mindig azt mondta, hogy a metszőknél vannak a képek. Egy idő után a megrendelők is kérdezték, hol vannak a Lapok. Nekik én mondtam azt, hogy a metszőknél vannak a képek. Aztán már a metszők is kérdezgették, hol vannak a képek. Nekik valami mást kellett mondanom. Kérdezzék a Mestert, tanácsoltam. Ő pedig azt mondta nekik, az én feladatom, hogy meglegyenek a képek.
     Erre, bevallom, módszert váltottam: ha már a szemébe mondva, nekem nem hitte el, hogy gond van, talán ha sokan mondják neki, elhiszi. Ezért elkezdtem a városban híresztelni, hogy baj van a Céh körül. A piacon, az egyetemen, a boltokban, a színházban ecseteltem a Céh nyomorúságos helyzetét, ennek okait, hogy szerintem hol a baj forrása, s mi lehet a megoldás. Mindenki bólogatott, aztán egyesek tényleg visszaböfögték a Mesternek. De céljaimmal ellentétben nem a kritikát vette magára, hanem azt, hogy én kritizálom. Válaszul elindította azt a pletykát, hogy utálom a polgármestert, és a székére török. Azt remélhette, hogy a polgármester majd azonnali hatállyal eltávolít a Céhből, mert maga a Mester ezt egyelőre nem tehette.
     Pedig ekkor már egy idő óta nem akartam átvenni a Céh irányítását, mert rájöttem, hogy szarból nem lehet gyémántot csiszolni. Vagy ahogy a kelet-európai bölcsesség mondja: a világot nem lehet megváltani, de nem is akarja.
     Ekkoriban szaladt híre a Céhben, hogy csak úgy lehet fenntartani a Céhet, ha egyeseket elküldenek. Hirtelen mindenki mindenkinek ellensége lett. Volt a Céhben egy másolófiú is, aki soha életében nem alkotott eredetit, mindig csak másét reprodukálta, főleg a Mester demizsonjának tartalmát. Ő még kezet is emelt rám. De megértem, ő is féltette, amije volt, s a Mester demizsonját kezelni nem mindennapi feladat. A Mester persze – mint ekkoriban már rendesen, akadozó hangon – fogadkozott, hogy senkinek sem kell mennie, ne aggódjunk, majd ő megoldja a dolgot.
     Hónapokig hallgattam ezt. Hónapokig hallgattam, hogy minden rendben van. Aztán hónapokig azt, hogy minden rendben lesz. De közben tudtam, hogy semmi sincs és semmi nem lesz rendben. Kutyából nem lehet szalonna. A vér nem válhat vízzé. Az egyre több szarból sem lehet gyémánt, csak egyre nagyobb szarkupac. Ami a végén elborít majd mindent.
     És én tudtam, hogy időm véges a Céhnél. Mégis, féltve állásomat, tovább nyelve a sok szart, megfestettem azt a portrét…
     …A kiállításon a hetvenedik vászon a Mester egy korai munkája volt. A kis kép szerényen lógott az egyik főfalon. A képen egy kutya és egy skorpió látható, akik a folyóparton találkoztak. Mindkettő át akar menni. Vigyél át, kutya, mondja a skorpió. Dehogy viszlek, skorpió, mert ismerlek téged, megmarsz engem, és akkor mindketten megfulladunk, mondja erre a kutya. Nem, nem, kutya, ígérem, nem marlak meg. A kutya erre a hátára veszi, úszni kezd, aztán a folyó közepén a skorpió mégiscsak belemar. Skorpió, hát nem megígérted?!, kiáltja a kutya. Jó, jó, így a skorpió, de hát csak skorpió vagyok.
     A kép címe Önarckép volt, egy ma is vállalható zsenge. A Mester azt mondta, ő a kutya. Az önfeláldozó. Aki a fiataloknak teret enged, s ő csak a főfalon húzódik meg szerényen. Lám, az én festményem is ott lehet…
      …Azt a képet valóban szégyellem. Ezen az sem könnyít, hogy önző érdekből készítettem. Mindent ráfestettem én arra is, de láthatatlan apró jelekben, kódolva. Nem is látta meg senki. Ezért elhatároztam, festek még egy képet a Mesterről, de akkor életemben utoljára ragadok majd ecsetet. Az évek alatt a pokol teológiája az emberbe ivódott. A Mester mellett magam is árulóvá váltam, s az vagyok mind a mai napig. Nehéz kimosakodni belőle, idő kell hozzá, évek kellenek ehhez is, talán épp annyi, ameddig azzá váltam.
Tudom, lesznek olyanok, akik azzal vádolnak majd, hogy azért festem ezt az újabb képet, mert a Mester mégis kirúgott a Céhből. Lehet. Lehet, hogy igazuk van. Az évek alatt sok kis vázlatot készítettem. Ezek a részletek hirtelen összeálltak. Teszem azt, éppen akkor, mikor a Mester kirúgott a Céhből.
    Ez éppen másnapján történt annak, hogy gyermekünk elsőt rúgott hitvesem szíve alatt. Csoda volt, zokogtam a boldogságtól. Vitathatatlan, hogy nem esett jól, amikor megfosztottak jövedelmemtől. Most kereshetek másik pénzszerzési lehetőséget, mert a gyermeket fel kell nevelni.
      Másrészt meg is nyugodtam. Ha nem is teljesen magamtól, de kievickéltem a szarból. Most – öröm az ürömben – jóval több időm van. Például festeni. Festhetek például még egy képet a Mesterről, ahogy valójában látom. Hát árulás ez? Lehet. Mégsincs lelkiismeret-furdalásom. Most nem szégyellem magam. Mert én az árulásommal nem ártok senkinek, aki ártatlan. Aki ismeri a Mestert, úgyis tudja ezeket. Aki nem ismeri, az meg úgyse tudja. A Mester nem is létezik. Csak egy embertípus. Az én képem nem szól senkiről. Csak a fantázia szülötte. Nincs mögötte valóság. Különben meg az vesse rám az első követ, aki maga sohasem vétkezett.
     Én csak a jóhírem akarom visszakapni.
     Utolsó árulásom, úgy érzem, éppen most történik meg, amikor ezt a képet festem. S amikor készen leszek, s megteszem az utolsó ecsetvonást, a munka bevégeztetett.

Megjelent: Bárka 2007/4

Kapcsolódó:

Bárka 2007/4

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai: