„A kép tud mindent”
Bán Zsófiát kérdeztük
Miközben gyakran találkozhatunk mai irodalmunkban olyan írókkal és költőkkel, akik a vers és próza mellett esszéket és kritikákat – egyesek irodalomtörténetet – írnak, az talán kevésbé jellemző, hogy az irodalomelmélet és -tudomány felől érkezzen valaki a szépirodalom területére. Valóban speciális ez a helyzet, vagy csak kívülről tűnik annak? Milyen szerepet játszott önnél a szépprózai nyelvhasználat kialakításában a tudományos munka, a teoretikus tapasztalat?
Egyáltalán nem látom speciális helyzetnek, és bevallom, soha nem értettem, hogy ezeket a foglalkozási krecliket miért kéne ilyen elvágólag kezelni. Kicsit olyan ez, mint amikor az Akadémia annak idején azt mondta: nincs olyan, hogy biokémia, tessenek kérem eldönteni, vagy biológia, vagy kémia. Vagy mintha mondjuk, egy biológus nem kertészkedhetne, nem ültethetne fát, mert neki a természet világában nem ez a reszortja. Nem érzem furcsábbnak, ha egy költő kritikát vagy irodalomtörténetet ír, mint ha egy irodalmár prózával rukkol elő – bár az utóbbit mintha nehezebben tűrnék („na, most már ehhez is ért” – mondják). Egyébként mintha a költőknek jobban elnéznék, hogy adott esetben van tudományos pályájuk is, fogalmam sincs, miért. Pedig ezek a dolgok szépen összeérnek, találkoznak, és csak az a kérdés, hogy kinél éppen melyik válik hangsúlyosabbá, melyiknek van több felhajtóereje. Persze sok múlik azon is, hogy a közeg, az úgynevezett szcéna mennyire engedékeny, mennyire hajlandó valakinek elnézni a „határsértéseit”, illetve elrugaszkodni attól a képtől, ami a szerzőről már kialakult benne. Nálunk úgy látom, van némi nehézkesség ezen a téren. De ha ez lenne itt és most ebben az országban a legnagyobb baj, hajlandó lennék kiegyezni vele.
A prózám leginkább az esszéírásból nőtt ki – vagy fordítva, mert az esszéim gyakran áthajolgatnak prózába, a novelláim meg néha esszéisztikusak (ez a szépirodalom is olyan furcsa kifejezés, mert én például, ideális esetben az esszét is annak gondolom). Az esszéknek persze sokszor van tudományos, teoretikus háttere, de a stílus és a kompozíciós elv sokat számít, van, akit inkább a tudományos írás felé visz, van, akit meg a szépirodalom felé. Én úgy látszik, az utóbbiak közé tartozom. Azt hiszem, ezt hívják hajlamnak.
Új kötete, az Amikor még csak az állatok éltek fülszövege szerint a történetek hátterében „fokozatosan kirajzolódik egy huszadik századi közép-európai család gyakran traumákkal terhes sorsa, az anya és a lány perspektívájából, az apák hiányával”. Hogyan kapcsolódik egymáshoz ebben a megközelítésben a tizenöt novella?
A novellák egymástól függetlenül is olvashatók, de van bennük két visszatérő szereplő, az anya, Margó, és a lánya, Anna, a profi fotós, akiket különböző helyszíneken, életkorokban és helyzetekben látunk viszont, változó perspektívákból. Például Margó az, aki a Las Meninasban már idősen, a kórházi ágyon, egy baleset után (melyben fia, Anna féltestvére, Miklóska meghal) visszaemlékszik kislánykorára, amikor festő apja Margaritának becézte, de Margó az is, aki a Képzeletbeli Édenben Brazíliában konzulné és bizonyos korábbi, háborús élmények következtében tud lengyelül, és ugyanőt látjuk viszont az Armani és szerelem, valamint a Rohanunk a forradalomba című novellákban, ahol már egy idősek otthona lakójaként szerepel. Az ő, és a lánya fokozatosan kibontakozó családtörténete, viszonya az, ami háttérként szolgál ehhez a bizonyos huszadik századi, közép-európai történethez. Ezt a történetet viszont csak fragmentumokban, felvillanásokban látjuk, szubjektív perspektívákból, amelyekben az én különböző fénytörésekben látszik. Az átkötések, átvezetések szándékosan nincsenek kidolgozva, vannak hiátusok, hiányzó részek, illetve látszólag oda nem tartozók – az olvasóra bízom, hogy össze akarja-e kötni a novellákat, érez-e összefüggést a szövegek közt, lát-e valamiféle narratív, illetve tematikus ívet kibontakozni, vagy inkább csak különálló darabokként olvassa a szövegeket.
Meghatározóvá válik a személyes és kollektív emlékezet működése, az emlékezet vizuális metaforáinak szerepe, különös tekintettel a fényképre. „Csak a kép tud mindent” – olvashatjuk A fotográfia rövid története című írásban. Hogyan értelmeződik szöveg és kép viszonya a kötet kontextusában?
A kötet a Frau Röntgen keze című novellával indul, amelynek a végén megjelenik Wilhelm Röntgen híres, első felvétele, amelyet felesége gyűrűs kezéről készített. Tehát egy átvilágító képpel, mondjuk, egy nő átvilágításának a képével indul, de a szöveg tulajdonképpen a kép ellen dolgozik, mert a kép köré kanyarított, természetesen fiktív történet azt jelzi, hogy a kép mögöttes tartalma, története sokszor hiányzik. Tehát ha pusztán csak azt nézzük, ami a képen megjelenik, gyakran édeskevés a tudásunk ahhoz, hogy megértsük, mit is látunk valójában. Egy kultúra úgynevezett ikonikus – vagy bármilyen egyéb, valamiért fontos – képei bizony semmit sem érnek, ha nincs ott mögöttük a személyes vagy kollektív emlékezet megvilágító ereje, azaz nincs meg a kép történeti kontextusa, az előtte és az utána. A jelenkori kulturális-történelmi emlékezet sokszor egy-egy híres képbe sűrűsödik be, és ezt a besűrűsödést gyakran tévesztjük össze tudással. Ezért van az, hogy „a kép tud mindent”, mi azonban gyakran a lehető legtudatlanabbul, de legalábbis erősen hézagos tudással, kiszolgáltatottan állunk előtte. Másfelől, az emlékezet, ami amúgy is erősen támaszkodik képekre, gyakran éppen egy kép, mondjuk, egy fénykép vagy filmrészlet láttán indul be, az hoz felszínre olyan emléktöredékeket, amelyek addig takarásban voltak, vagy idéznek elő bizonyos lelkiállapotokat. Az utolsó, címadó novella is egy fényképpel zárul, egy olyan képpel, ami a semmit (egy antarktiszi hóvihar fehérségét) ábrázolja. Anna, a fotós számára mégis hirtelen pontos kifejezőjévé válik egy lelkiállapotnak, amit az anyja halála és a vele való bonyolult kapcsolata idézett elő, és egyfajta megnyugvásnak, hogy végül mégiscsak sikerült egy olyan képet készítenie, amelyik képes kifejezni az érzéseit. Kép és szöveg viszonya tehát egy a kötetbe tényleg erősen beleszőtt szál, de a látáson, a vizualitáson kívül a többi érzékszerv révén hozzáférhető emlékezet is hangsúlyos (például a Három kísérlet Bartókra, a Hús vagy a Méreg című novellákban), talán éppen azért, hogy a vizualitás mostani erősen domináns jellege mellett, azokhoz is valahogy visszataláljunk. Mert a látás mindig egyben eltávolítás is, pedig újra meg kellene tanulnunk közel menni.
Min dolgozik mostanában? Az esszé vagy a novella hangsúlyosabb? Az eddigi ritmust követve esszékötet következne…
Mindig az adott téma határozza meg, hogy inkább milyen formát kér. Egymásra rakódnak, egymásra épülnek szövegek, műfajok, jól elvannak egymással. Volt már olyan, nem is egyszer, hogy valamit több műfajban is megírtam (a Frida Kahlóról írt esszém például novella formában visszatér az Esti iskolában, ahol A két Frida című írásban már kifejezetten az önarckép, a kettőzött önarckép, illetve kettőzött én megjelenítése érdekelt – ez esetben erősen önéletrajzi indíttatásból. És hát nem szeretném senki idegeit tovább borzolni, de ha már kérdezi, most éppen egy színdarabon dolgozom. De közben tényleg készül az esszékötet, és mintha egy regény is akarna valamit.
(Ménesi Gábor)
