Valastyán Tamás:
Fordulatos megvilágosodások
Kiss Ottó: Szusi apó erdőt jár (Illusztrálta Baranyai (b) András)
Bizonyos nézetek szerint a ritmus kialakulása eredetileg a lábak lépteinek neszezéseihez kötődik. Tudniillik sohasem azonos súllyal érintik a lábaink egymás után a talajt, s ennek a különbségnek a folytonossá válása képezi a ritmus szekvenciózusságát. A séta során ez az ismétlés nyilván lassan következik be, míg a futásnál gyorsabban. Nos, minket ezennel, Kiss Ottó legújabb gyermekkönyvének olvasásakor az első, a séta szekvencialitása érdekel. Bár rögtön hozzá kell tennem, hogy a címben szereplő kifejezés, az „erdőt jár”, akár a gyorsabb ritmikus ismétlődés képzetkörét is felidézhetné a befogadóban, hiszen a közönséges nyelvérzék az „erdőt járja” fordulatot helyezi előtérbe, míg itt az alanyi ragozásos alak kerül elő. Ami leginkább a „táncot jár” szóösszetétellel rokon, s persze Szusi apó nem perdül táncra a könyvben, s nem csupán azért, mert történetének idején már öreg, hanem legfőképpen mert az erdőt nem közönségesen járja: e természeti képződményt nem egyszerűen sétáinak terepeként, hanem világlátásának közegeként éli meg.
Nem is feltétlen abban az értelemben, hogy világában a tánc élménye ugyanolyan érvénnyel lenne jelen, mint, mondjuk, a meditálás. Hanem hogy a célok, ezek a tetteinket, gondolatainkat sokszor zaklatottan vagy éppen mániákusan uraló iránymeghatározások ne zavarják meg a bármelyik pillanatban keletkező harmónia lehetőségét. Konkrét példánknál maradva: az „erdőt járja” kifejezésben az erdő valami olyasmiként van jelen, mint ami a lépteink ritmusát kívülről, kényszeresen határozza meg. Ellenben ha az alanyi ragozású formulánál maradunk, mint tette azt Kiss Ottó, abban az esetben a ritmus magamagából kibomolva képes a létbe bocsátkozni, ezzel egyszersmind az erdőt e lét kifejeződéseként megjeleníteni.
De térjünk vissza a séta mozgásrendjéhez! Annál is inkább, mert egy nagyon érdekes játékba vonja be a szerző az olvasóit. A séta lassú ritmusának rendjébe illeszti vagy írja bele a megvilágosodásnak a mi kultúrkörünkben egyszeri megtörténtét. Most elsősorban nem a napnyugati és a napkeleti mentalitás különbözőségére fókuszálnék. Tehát hogy a főszereplő neve, Szusi apó, a keleti bölcselkedés képviseletének alakzatait erősítené fel a befogadóban. Már csak azért sem, mert ezen kívül, tehát a néven és a szusikészítés tevékenységén kívül nem nagyon táplálja semmi más a keleti képzetkört. Sőt bizonyos elemek a könyvben éppen a nyugati életvilág vonásait rajzolják meg.
Ennél tehát sokkal érdekesebb a narráció és a történet egymáshoz simulása. Amely során Szusi, ha jól számoltam, hétszer világosodik meg. Ezek persze tűnhetnek egyszerű belátásoknak, alkalomadtán nagy felismeréseknek, s mintha nem lennének olyan, az ember egész világát hirtelenjében és tektonikusan átrendező fordulatok, mint az a megvilágosodás eseményében hagyományosan benne rejlik. Ráadásul az is kérdés lehet, hogy ezek a mesei fordulatok, mint pl. a természet romboló hatásának megtapasztalásakor átélt élmény, vagy a társ meglétének elemi felismerésével együtt járó történetszál fonódása, hogy csak kettőt emeljek ki, szóval hogy ezek a fordulatok a megvilágosodás bekövetkeztét fokozzák le, vagy a felismerés erejét növelik meg.
Igen, ilyen dilemmák eláraszthatják az olvasót. Annak a tudatában mondjuk ezt persze, hogy az a réteg, akinek szánja az irodalom ezt a könyvet, tehát a gyerekek, nos, őbennük természetesen (bár én félek mindig az ilyen tollra vagy mostanában már klaviatúrára szökkenő kifejezésektől, amelyek révén az evidencia s nem a problematizáció uralhatja el az olvasás terét s eseményét), szóval a gyerekekben nem kizárólagosan ilyen reflektív módon kristályosodnak ki a benyomások. De éppen az az izgalmas a szerző megoldásában, hogy a megvilágosodás versus felismerés dilemma a maga természetes módján, tehát a ritmus éppen alakuló rendje szerint töltődik be a könyvben. A gyerekeknél, gondolom, többnyire bájos vagy félelmetes élethelyzetként íródnak be az emlékezetükbe ezek a fordulatok, míg a felnőtt olvasókban a lehető legkülönfélébb asszociációkat életre keltve, értelmi s érzelmi kondicionáltságuktól függően.
Baranyai (b) András rajzai illusztrálják a könyvet. Mindig nehéz a szöveg és a kép viszonyát, helyesebben arányukat megteremteni, merthogy a szöveg is kép, a fantáziánk legősibb rétegeiben hordozott s mindig szituációtól függően aktivált világ, ideaállomány. Egy illusztrált kép ennek az ideaállománynak az aktiválását tarthatja féken, ha a szöveghez való illeszkedés arányát nem képes eltalálni. Mondom, ez egy (újabb) nagy dilemma, de az a benyomásom, hogy a szerzőpáros esetében ez az arány nem sérül, a képek sokszor ötletesen hívják elő ideáink állományából az in actu fantáziadarabot. És az is jó megoldásnak tűnik, hogy a szöveg bele van applikálva a színes rajzba, ezzel is jelezve ritmikus együttformálódásuk szükségességét és szabadságát.
Kiss Ottó: Szusi apó erdőt jár. Illusztrálta Baranyai (b) András. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2013.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
