(OSZK borító)
Busku Anita Andrea
Ártatlan árnyak árnyékának ára
Fecske Csaba: Árnyas kertben
Fecske Csaba frissen megjelent, Árnyas kertben című kötetében a maffiózók kegyetlenségével számol le mindennel, mi lényeges lehet. Nem szívtelen ugyanakkor, sokkal inkább Tony Soprano alakját idézi a kultikussá vált amerikai sikersorozatból, a gyarlón gyarló, rossz és jó, kisstílű és nagyszerű között őrlődő figurát. A New Jersey alvilágát feltáró mozit James Gandolfini legendás alakítása röptette váratlan magaslatokba, ami a főszereplő nélkül jó eséllyel nem történt volna meg, ugyanígy Fecske egyéni hangja nélkül sikertelen vállalkozás lenne az annyiszor megénekelt témák, a szerelem, az öregedés és a halál vonzó ecsetvonásokkal történő bemutatása.
A kötet felépítése a hagyományok tiszteletét tükrözi, négy ciklusba rendezett. A Tékozló fiú visszatérésekor elénk tárja keresztjét, amit óhatatlanul a Lépés az időből követ, hogy a Második félidő során mindent letegyen, s megfogalmazza végszavát, mégha meghiúsítja is mindezt a Gellert kapott szó bumeránghangja, s időnként a konduló harang haragja. Terjedelmi szempontból a harmadik ciklus a leghosszabb, ezt követi az utolsó egység, világos dramaturgiai indíttatásból, mivel a testamentumszerű kimondás rendkívül megterhelő, több oldalról történő megvilágítást igényel, s az alkotónak figyelemmel kell lennie arra is: nem biztos, hogy értik szavát. Általánosságban elmondhatjuk a kötetről a szinte kötelező központozáshiány mellett a kisbetű térhódítását, illetve hogy uralja a verseket az enjambement, mintha marasztalna: olvasd el újra ezt a két sort, hogy rájöjj a valódi értelmemre! A világosság erénye, egyszersmind az ékesség ornamentikája a könnyen gördülő rímek fogatán röptetik mégis az olvasót, s e kegyért szinte már ő maga könyörög, oly szerethető tányéron tálaltatik a szívünknek, gyomrunknak kedves étek.
A nyitó ciklusban domináns a hiány, a véletlen, a bűntudat, a szépség és a veszély keresése, korábbi köteteit, leginkább A hús pogány énekét idéző hangon szól a költő. Talán legjelképesebb a Botticelli festménye által fogant Vénusz születése. A fiatalság hajszolása megszokott témája Fecske Csabának. Csak a folt nélküli a tökéletes, hisz számtalan lehetőséget rejt, ám még csak nagyon, de nem igazán vágyják. Nincs benne a bűn csírája, a gyarlóság szikrája, amíg a szűz szűz, nincs is lelke. Miért központi mégis az ártatlanság jelentősége? Ugyanis „a megfáradt fény pihenőhelye”, a vének mannája, annak felidézése, kik voltak ők maguk egykor. S jóllehet „meg se moccan a víz a kagyló alatt”, ám az a barlang a szerelem szentélyének, a szenvedély szeparéjának előszobája. Nemcsak szó szerint, de áttételesen is értendő a kifejezés, a víz mint születésjelkép nem mocorog a nemi szerv szimbólumát megtestesítő kagyló alatt. A szüzesség akkor érték, ha elvész, akkor mondhatjuk visszautalva egy korábbi, defloráció előtti stációra, hogy „még kívüle van saját magának.”
A Kései soraiban mutatkozik be teljes valójában a tékozló fiú, az a hős, kinek ciklust szentelt a költő. Éppen ezért várható, hogy kimutathatóak rajta a vonatkozó versekre általában jellemző vonások. A férfi és nő párharcában ez alkalommal előbbi a kezdeményező, ő herdálja el ártatlanságát, ám mindkettejüket kínozza a tisztaság elvesztése fölötti fájdalom. Sejthetően ugyanazt a titkot kereste a költői én most is, mint legelőször, s mint már annyiszor azóta, mégis egy új elemmel találkozunk: a sikertelenség tudatának rezignáltságával.
A következő ciklus kivezet az előző világából, ahogy a lépéseket elindító Magának való út-allegóriájának soraiból látható. A választás előtt álló tékozló fiú csomóponthoz érkezett, s bár pont oda ért, ahová kívánkozott, mégis rendkívüli a keskeny fehér gyalogút és a fehérlő juhnyáj, a megtisztulás és újbóli kéjes beszennyeződés közötti döntés súlya. E ponton már érezhető, hogy az árnyas kert nem hűs limonádé-szürcsölést, de félrevonult, magányos, zsebkendőnyaggató érzést kínál. E lugas árnyait ugyanakkor nem a fákról visszaverődő napsugarak enyhet adó lombjai szülik, a démonokat mi visszük magunkkal a kötet révén. Jóllehet azért is tesszük mindezt, mert e kínzó rémek bennünk is otthonukra találnak. A kapcsolat a Weöres Sándort megidéző Kisértetfalu utcáiban válik leküzdhetetlenné, s miként A Bab el Mandebben, itt is az elsüllyedt, álmatlan városok álmának oximoronját látjuk. Nem Atlantisz; magyar utcák hortyogása bántja fülünket, hisz gyakran tárul elénk hasonló látvány az országot járva. E soroktól kezdve használja a költő igazán az intertextualitást puszta alkotói eszközön túl önmaga elé tartott tükörként, s válik ez által a fecskei világ feltárását megkönnyítő spatulává.
A természet leírása ősidőktől fogva remek eszköz az írók számára a lelkiállapot nehezen megfogható megjelenítésére. Az évszakok különösen alkalmasak az emóciók hevességének, csendesedésének megragadására, ennek következtében – a költő mentalitásának és aktuális állapotának megfelelően – a kötetben az ősz különböző hangjai csendülnek fel, ugyanakkor a következő stációra is ki-kitekintgetve, hisz a tél az elmúlás fázisa, mikor már a „semmiben tévelyeg az út” (Tél), de még ekkor is „kilátszik a varjú a hóból” (Téli táj). Ő a varjú, egyben a kisfiú, és ő a kárhoztatott tehén; a túlélő, a gyermek és az áldozat (Sziget). Szögligeten esik az eső, de a bőséges csapadék nem öncélúan idézi meg a kolumbiai Gabriel Garcia Marquez Macondóban hull az eső című kötetét. Ez is a vezeklés egy formája, más fájdalmának erős átélési igénye. Az ősszel, a tavasz inverzével szinte szimbiózisban él a szerző. A tavasz viszont oly lényeges a számára – elég csupán az első ciklust fellapoznunk –, mint a levegő; s ez óhatatlanul konfliktusforrásként jelentkezik.
Az emlékezés jutalom, de egyben büntetés is (Öregember, vö. Nincs kinek, Meddig élnek?), ezért igyekszik az emlékekre aspiráló gyermek, vagyis a legjobb önmaga maradni, hisz ő az est prédája, a halál jegyese (Fontos seb). A vég előtti emberre jellemző bűn elemzése révén megpróbálhatjuk megszeretni énünket, hibáinkkal és vétkeinkkel együtt. Az idősíkok persze nem futhatnak valódi versenyt egymással, sem önmagukkal, a gazda nem érheti utol a gyors éj és a fürge fiú nyomát sem (Baracktolvaj). Mint hóban a lábnyom, a hallgatásom vagyok, vallja, az eddig bemutatott ciklusok alapján a faluja, a földijei, a szülei, a gyermekkora; s minden azóta eltelt csak valami más, valami idegen erőltetése, a ciripelés csábításának való engedelmeskedés, alakoskodás.
A második félidőt nem hisszük, hogy eljön, s hogy mégis, úgy érezzük, vagy a Nagy Út leírását kaphatjuk, vagy egy újabb, immár pozitívabb, kevésbé visszatekintő részt. Az első vers (Sötétség csorog) viszont az önmeghatározás kérdéskörét feszegeti, s nem tudni, felemelő vagy lesújtó lesz-e a helyenként biztató vonásokat sejdítő válasz, mert a sötétet síró, depresszív Isten foglalja keretbe a töprengést. Az Imágó soraiban némi emelkedés tapasztalható ehhez képest: „csontodon a hús Isten szennyese”, az alapot tehát az Úr rakta, de a hús már saját termék, romlott. Persze az ember rontása már eleve az isteni botlás eredménye, tehát végső soron felmentő ítélet születik, na, de minek, ha Ő sem bízik benned.
Az Istenbe vetett hit csupán akkor nem sérül, ha magunkban látjuk elhagyatásunk okát. A bűn és bűnhődés témáját járja körül e ciklusban, míg kimondja: „egész életemben csak menekültem / önmagam elől” (Némi elhasznált), s bűne talán éppen ez (Menekülő Káin). A hibázástól azonban senki sem válik szörnyeteggé, belénk van kódolva a Mal metódusa. Heródessel is csak megtörténtek a dolgok, mint velem, vagy veled, nem volt fenevad, így egyikünk sem az (Hogy sose tudnád). Az Én elfogadása, megszeretése, a magamhoz szegődés azonban már késő (A dolgok egymásutánja), marad a semmitől elorozni vágyás (Elvegyült veled), hová különböző ösvényeken, ám mind ugyanoda juthatunk el.
A ciklus és a kötet címadó versei a megbékélés rezignáltságát nyugalommal váltakoztatják: az egykori merész barack tolvaj már nem akar megváltani, csak viselni kívánja ráncait (A második félidő), s ez által oly stációba kerül, amire talán nem vágyott, mégis a megkésettség észlelése ellenére élvezetes (Az Árnyaskertben). Prométheusz jól érzi magát a Kaukázus sziklái között, nem törődik a tűzzel, de vállalja büntetését az emberekért. Utóbbi költemény és a kiadvány címe között feltűnő a névelő használata, illetve hiánya által kiváltott determinációs különbség. A határozottság szempontjának beiktatásával talán az lehetett a szerző szándéka, hogy a 21 sorral saját, míg a 88 írás révén általános helyzetképet vázoljon.
Az utolsó ciklusban a költő már nem rejti véka alá a másokra utalás kényszerét, minden vers egy-egy példakép által ihletett felütésre íródik. Egyetemes igazságokat fogalmaz meg, ám szomorúbb hangulatot teremt az eredetinél, sokkal inkább befelé forduló, egyemberes versekbe gyúrt, gyakran állatmotívumok révén kifejezett momentumok ezek.
A versről című költeményben kapunk magyarázatot a negyedik cikluscímre, ahol tudniillik gellert kap a szó. Sem a tartalom, sem a forma nem számít az ifjú költők szerint, tárja elénk fájdalmát a szerző, ám érezhetően ellenkező álláspontra helyezkedik, s mindezt csak azért is, a maradiság vádját kiváltva, rímelve fogalmazza meg. Fecske számára nem a modern költészet, a kánon általi elismertetés a lényeges, azonban a modernitással járó kényelem elfogadása mellett fanyalogva szól a jelen kisstílű volta kapcsán eltörpülő, nagy volumenű érzelmek megjelenítésének nehézségeiről. A panel nem Tusculanum, csupán a mindennapi életről lehet írni, pedig az elvesztett Éden lehetővé tehetné a valódi költészet művelését („Írószobám” (Nem olyan, mint Arany Jánosé)). Így viszont marad a nagy gondolatok, emóciók újragondolása, lebutítása, ahogy a Cégtáji énekben szatirikusan modern változatát adja A végek dicséretének.
Nem lehet meglepő, hogy a nőiséget oly sok oldalról vizsgáló férfi költői hitvallása analízisekor is jeles – ámde elfeledett, ki nem teljesedett – pályákat és egyéniségeket szemléz (Ballada tűnt idők költőnőiről). Karay Ilonkával kapcsolatosan csak a viszonzatlan szerelmi szálat emeli ki, pedig a boldogtalan családi légkör, a szülői elhanyagolás legalább olyan fontos lehetne. Karay fellapozása indokoltnak tűnik mégis, elég csupán egyetlen verssorát megemlítenünk: „Nyugodt vagyok, miként az ősz”. Czóbel Minka ellenben egész más okból került e csokorba. Karay önmagához idomította a műfajokat, versei, búcsúlevele, önéletrajzi prózája mind az Én köré gyűlik, Czóbel viszont tágítja a szokványost, Walt Whitman-i magasságba röpíti a szabadverset. Fecske e képből a hervadó nő alakját emeli ki. És ott van Psyché, ki még csak nem is élt valójában. Hármuk közül Ilonka igazán élt, Minka előtt lehetőségek tárháza volt, de nem volt képes élni velük, és ott a fantázialény, a versszeretők kollektív emlékezetében virtuálisan élő Psyché. A férfiagyból kipattant kacér nő révén Weöres egy kellemes androgünegyveleget alkotott, s ahogy Pallasz Athéné öregbíti Zeusz hírnevét, Psyché is alkotójáét, dupla esélyt adván az elfeledés megakadályozására. Fecske az ajánlásban hiábavalónak nevezi sorsunk, „szavunk”, s így egyértelműsíti, hogy e három nő – és minden szóló –esetében a feledés homályába vész alakunk. S mindezt a Villon által használt ballada, egy züllött férfi által használt formában teszi, ő, a megtisztulás értelmét és célját kutató férfi.
Nem mondható el mégsem a fent vázolt rezignáltan depresszív hangulatú költemények után, hogy Fecske világa fölött örökké borús lenne az ég. Személyiségének kedves, szerethető vonásai átsütnek a borongós égbolton, s így bukkannak fel az enyhet adó Limerikek. A badar vers rendeltetése folytán vidám, humoros és alkalomadtán obszcén, amit poétánk nagyszerűen alkalmaz, a műfajből következően, jóllehet az elsőbe – az esőbe – beszüremkedik a hold ereje. A költészet és szerelem különböző kupacaiban turkálva közeli és hű marad az önmaga által teremtett, vagy inkább elfogadott közeghez, ez alkalommal azonban kevésbé terheli nyomasztó érzelmekkel az olvasót. Fanyar humora az Utánzós versből is előtűnik, A tündérnek nemcsak formáját, de hangzásának pizsamáját is felpróbálja a maga fecskés alsónadrágjára.
„A Vándor éji dala” az Árnyas kertben befejező verse, ám nem pusztán elrendezését tekintve, hisz a költemény valóban lezárja a kiadványt. A magyar vándor számára a nyugalom egyértelműen a halált jeleníti meg, míg a német eredeti szó szerint a megnyugvásra utal. Fecske Csaba búcsúzása szívet tépően esendő, olyannyira önnön vívódásainkra emlékeztet, hogy lehetetlen nem saját harcunk és utunk leírásaként értelmezni taóját. A 21. századi, északkelet-magyarországi költő El Caminójának írásba foglalása e kötet, mely talán sikerrel leveti magáról a jelenkor hallgatásának béklyóit, s méltán tarthat igényt az utókor érdeklődésére is.
Fecske Csaba: Árnyas kertben. Felsőmagyarország Kiadó, 2013.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
