Z. Urbán Péter
Hiányosságok felmutatása és orvoslása
Szakolczay Lajos: Sorsszerűség, álom, etika
Szakolczay Lajos tizenharmadik kötete, a Sorsszerűség, álom, etika a szerző 1998 és 2009 között különböző folyóiratokban napvilágot látott esszéiből, tanulmányaiból és kritikáiból válogat. Szakolczaynak többek között a határon túli magyar irodalomra és a tágabban értett kortárs költészetre irányuló érdeklődési köre már első könyvében (Dunának, Oltnak, 1984) körvonalazódik, illetve már e korai kötetben is jól kivehetően megjelennek azok az alapértékek (nemzettudat, hagyomány, etika, erkölcsi tartás, humánum), amelyek mindmáig, így az új válogatás írásaiban is központi szerepet kapnak. A most újraközölt, egymás mellé került tanulmányok különös erővel hívják fel a figyelmet a huszadik század magyar költészetét feldolgozó irodalomtörténet-írásnak arra a hiányosságára, hogy nem vagy csupán csekély mértékben vet számot azokkal a jelentős értéket képviselő, irodalmi örökségünk részét képező, bár sokszor kétségkívül egyenetlenebb életművekkel, amelyek kívül esnek a mértékadó, legnagyobb tekintélynek örvendő tudományos munkákban kirajzolódó kánonon. Emellett megfontolásra érdemesnek tűnnek azok a törekvések is, amelyek magára a kánonra, a mögötte kitapintható értékválasztásokra vagy irodalomszemléletre kérdeznek rá, illetve annak felülvizsgálatára, kiszélesítésére ösztönöznek.
A mintegy háromszáz oldalas, huszonkét írást tartalmazó könyvben sem előszó, sem utószó nem található. Ezeknek a bevezető vagy összegző fejezeteknek a megléte talán kerekebbé, „könyvszerűbbé” és nem utolsósorban olvasóbarátabbá tehették volna a kötetet azáltal, hogy előzetesen rálátást engednek például a tanulmányok kérdésfelvetéseire, szemléleti alapjára, az őket összefűző, egymás mellé állító rendezőelvre, az alfejezetekre tagolás logikájára (az írások három, csupán egy-egy számmal jelölt egységbe sorolódnak), rögzítik a belőlük levonható tanulságokat vagy éppen szempontokat adnak azok továbbgondolására. Másfelől azonban az is tagadhatatlan, hogy a könyv olvasása közben mintegy magától alakul ki az egységesség élménye, sőt a kötet egyik különleges erényeként éppen ezt az esszék tematikus rokonsága, az összefüggések mindent behálózó rendszere, illetve a gyakori, de zavaró önismétlésbe sohasem forduló átfedések révén létrejövő koherenciát emelhetjük ki.
Ebből a szempontból megközelítve könnyen belátható, hogy az első tanulmány (Nemzettudat és irodalmunk) gyakorlatilag az előszó fent említett funkcióinak is messzemenően eleget tesz. E gondolatmenet ugyanis nem csupán arra alkalmas, hogy egyetlen cím alatt, a nemzettudat összefüggésében vonultassa fel a később tárgyalt költőket (Nagy László, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Dsida Jenő, Bella István, Buda Ferenc, Fáy Ferenc, Székely János stb.), hanem arra is, hogy felszínre hozza, explicitté tegye azokat az értékeket, amelyek a szerző témaválasztását motiválták, valamint megközelítéseit, elemzői gyakorlatát megalapozták. Szakolczay hitet tesz a magyar irodalom határoktól független egyetemessége mellett, és a művészet manapság ritkábban emlegetett, a nemzeti tudatot formáló funkciójának elsődlegességét hangsúlyozza: „De nekünk s a nemzetnek (a közösség koronájának) bármilyen megcsalatás és vesszőfutás után is építkeznünk kell. Tudta ezt a trianoni Magyarországot Erdélyért ott hagyó Kós Károly is, […] és tudták, Illyés Gyulától Csoóri Sándorig és Nagy Gáspárig, Erdélyi Zsuzsannától (Hegyet hágék, lőtőt lépék) a zeneszerző Balassa Sándorig és az építész Makovecz Imréig s Csete Györgyig, mindazok, akik a művészetben nem öncélt láttak, hanem nemzetépítő cselekedetet” (10.). Ez lehet az oka annak, hogy a „kortárs magyar költészet” vonulatait feltérképező fejezet ugyancsak az értékekre utaló Hit, erkölcs, magyarság címet kapja, és annak is, hogy az áttekintés döntően tematikus szempontból közelít a versekhez, amikor például „bajvívó vonulatról” (pl. Nagy Gáspár), börtönköltészetről (Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Béri Géza, Gérecz Attila, Tóth Bálint, Páll Lajos), a történelem kiemelkedő fordulataira fókuszáló költészetről (Cseres Tibor, Csoóri Sándor), illetve a Biblia világát feldolgozó líráról (Fáy Ferenc, Tűz Tamás, Pilinszky János) beszél, vagy a vers képszerűségét egyfajta álarcként állítja elénk (vö. „a kín csupán akkor kisebbedik, ha akár nyíltan, akár a képes beszéd […] erejével fölfedi a bajt.”, 18. „metaforikus álarc”, uo., „metaforikus rejtezés”, 20.). Ez teszi továbbá érthetővé és elfogadhatóvá a szerzőnek a posztmodern poétika sokszor „öncélúnak” mutatkozó eljárásaival szemben a könyv során többször is megfogalmazott idegenkedését: „Ahol hősöket, jellemfejlődéseket, folyamatokat, összeütközéseket, történelem és egyén drámai csatáját – különbözését és egybeolvadását – kell ábrázolni, ott nem elégséges a filozofikus nyelvi játék, az erkölcsi ítéletet megkerülő nyelvficamban való fürdőzés, a humorként fölfogott argó csacsacsája” (30.).
Szakolczay Lajos a könyv több helyén is kiáll azon meggyőződése mellett, hogy a legnagyobb irodalmi teljesítmények megértéséhez nélkülözhetetlen az azok környezetét alkotó, a visszatekintő értékelés számára kevésbé jelentős eredményeknek a megfontolása is. Az A Holnap és a „kicsik” című tanulmányban például arra hívja fel a figyelmet, hogy míg a nagyokról (Babits, Juhász, Ady) meglehetősen sokat tudunk, addig „a háttér, minden forradalmi megmozdulás »utcaköve« rejtve maradt. A »kicsik«, vagyis az összehasonlítási pontként elengedhetetlen bázis értékköreinek megmutatása talán megér egy misét, hiszen nélkülük légüres térben árválkodnának a csúcsok” (79.). Az írás tablószerűen állítja egymás mellé azokat – A Holnaphoz köthető – költőket (Miklós Jutka, Emőd Tamás, Dutka Ákos, Balázs Béla), akiknek a fenti „nagyokhoz” képest szerényebb életművével is feladata van az utókornak, hiszen egy-egy versük akár a „géniuszok remekműveivel is fölérhet” (uo.). Ugyanez az elképzelés érvényesül A Holnap és a Nyugat viszonyát, illetve mai megítélésük felemásságát vizsgáló írásban, valamint a Nagy Lászlóról szóló esszében is (Hóharmat Isten kezében), amely a költőt a kortársak „összefüggésrendszerében” mutatja be.
Megítélésem szerint a kötet legértékesebb darabjai a második és a harmadik egységben helyet kapó pályaképek (Nagy László, Szécsi Margit, Fáy Ferenc Tollas Tibor, Wass Albert, Szabó Gyula, Gérecz Attila, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor) illetve egy-egy verseskönyv megjelenése okán íródott, ám pályaképként is helytálló kritikák (Jékely Zoltán, Bella István, Kárpáti Kamil). Ahogyan az iménti névsorból is kitűnik, Szakolczay a mai irodalmi diskurzusban alulreprezentált életművekre irányítja a figyelmünket, csaknem minden esetben utalva a rájuk nehezedő „tonnás súlyú csönd” (167.) tarthatatlanságára. A vizsgált művekhez a szerző lenyűgöző tájékozottsággal közelít, amely nem pusztán a versszövegek nyilvánvalóan alapos, az összefüggésekre is rálátó ismeretével parancsol tekintélyt, hanem a szakirodalomra való kritikus hivatkozással, a kéziratos hagyatékokra is kiterjedő kutatásokkal (Szabó Gyula esetében például, akinek írói életműve 99 százaléka kiadatlan, Szakolczay kéziratos füzetekből idéz, vö. 209., 221.), sokszor a személyes ismeretségből származó információkkal (például Nagy Gáspár esetében, vö. 140., 255.), valamint azzal, amilyen magabiztos ítélettel emeli ki az életművekből az igazán értékes darabokat. Bár a rövid, esszészerű pályakép műfaja nem feltétlenül követeli meg, hasznos lehetett volna az ily módon kiemelt költeményeknek a kissé részletesebb, a címközlésen vagy a csupán néhány mondatos utaláson túlmenő bemutatása, akár értelmezése is. Annál is inkább, mivel – mint már szó volt róla – olyan szerzőkről van szó, akik még az irodalommal hivatásszerűen foglalkozók körében sem kellőképp ismertek.
A személyes hangot mindvégig felvállaló szerző talán legszenvedélyesebben Szécsi Margit költészetének „elfelejtését” kéri számon: „Ha tisztességes volna a föld, jóllehet anyaként befogadta, kivetné magából, hogy folytathassa nem is egyszer elátkozott líra-harcát (igencsak szükségünk volna erkölcsi jelenlétére) a nemtelen, megvetésre is alig érdemes világ ellen” (146.). Az esszé különlegessége, hogy tartalmazza e líra két jellemző motívumának, a csillagnak és a vérnek a „metaforaleltárát” (145-155.).
A kánon felülvizsgálatának igénye ellenkező előjellel kerül elő Wass Albert költészetével kapcsolatban, amely Szakolczay szigorú írása szerint mintegy a jelentősebb költők helyett kap nagyobb figyelmet: „A Wass Albert iránti lelkesültségünkben – mint gyermekbetegségben – alighanem jócskán közrejátszik az is, hogy ezzel az értékfelmutatással palástolni igyekszünk a megannyi írót sújtó feledékenységünket. Csak egyetlen példa: ha ez a csupán egyverses lírai életmű fokozott figyelmet kap, miért vonatik meg a fölfedezőkedv vagy egyáltalán az érdeklődés a Wassénál sokkal súlyosabb, összetettebb, elementárisabb költői összegzésektől?” (194.). A tanulmányíró józanságát igazolja, hogy az „unos-unontalan ismételt klisék”, az „Adyt millió esetben fölcukrozó dallás”, sőt a plágium vádja mellett ebben az esetben is megtalálja azokat a verseket, melyeket méltónak tart az utókor emlékezetére (Dal, Üzenet haza).
E pályaképek tehát amellett, hogy nyomatékosan jelzik irodalmi emlékezetünk különböző okokból kialakult és krónikussá váló hiányosságait, meg is kezdi e hiányosságok orvoslásának munkáját. Szakolczay Lajos új kötete a kutatás számára kiindulási alapot, ösztönzést jelenthet, a szélesebb közönség számára orientációt, a közelmúlt magyar költészete egy csaknem elfeledett területének felfedezését.
Holnap Kiadó, 2012.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
