Ekler Andrea

 

Feledhetetlen történetek

 

Petrik Béla: A népi-nemzeti mozgalom történeteiből

 

„Az ellenség nemcsak arra jó, hogy saját identitásunkat meghatározzuk vele szemben, hanem arra is, hogy olyan akadályt képezzen, amellyel szemben felvonultathatjuk saját értékrendszerünket, és vele szembeszállva felmutathatjuk saját erényünket. Amikor tehát épp nincs kéznél ellenség, magunknak kell teremtenünk egyet.”[1] – írja Umberto Eco. Ravasz mondatok, melyek olvastán nyilván sokan bólogatnak, gondolván, igen, velük szemben épp így jártak el. Petrik Béla olyan alkotókról, csoportokról, eszmékről ír, akiket, amelyeket gyakorta vádoltak, vádolnak hasonlóképpen, s akik, amelyek inkább szenvedő „alanyai”, mint forrásai voltak e folyamatnak. „Már rég felhívtam inkvizítoraink figyelmét, hogy milyen veszélyes dolog arról, amit mégis csak hiteles írók mondtak és csináltak – gyűlöletből torzképet adni. /…/ Az én algebrai képletem náluk ugyanis így hangzik: harmadik út+mélymagyarság=Németh László”[2] Jogos felháborodás és irónia hatja át Németh László sorait. Felidézése nem csupán a sorsközösség révén adódik, számos dokumentum utal Németh László és Szabó Dezső ellentmondásos kapcsolatára akár éppen a „harmadik út” kérdésében. Ki tudja, hiányosság vagy szándékosság az oka, ezt vádlóik, bírálóik gyakorta figyelmen kívül hagyják. E különös, polémiával átszőtt sorsközösség egyik korai lenyomata a Németh-életműben a vallomásos Szabó Dezső tanulmány[3]. Németh László két évig készült a tanulmány megírására, feltehetően remélve, hogy a benne kialakult ellentmondásos kép valamilyen irányban változni fog. Ez nem történt meg sem akkor, sem később, így a polemizáló jelleg nem magyarázható sem a tanulmány keletkezésének koraiságával, sem annak vallomásosságával. Mint Németh László írja „évente berúgtam tőle, s évente kijózanodtam. 18. és 24. évem közt Szabó Dezső-párti és Szabó Dezső-ellenes szakokra tudom az életem osztani.”[4] Egy pillanatig sem vonja kétségbe jelentőségét, ugyanebben a tanulmányban világít rá erejének egyik eredőjére: „Szabó Dezső következetessége meghökkentő. Organikus következetesség ez, amilyenre csak a tölggyé sarjadó makk s az emberré burjánzó pete képes.”[5]

Petrik Béla hiánypótló, alapos kutatómunkára épülő újabb kötete éppen azért fontos, mert hozzájárul a „torzképek” eloszlatásához, újabb forrásokat bevonva a vizsgálatba, más megvilágításba helyez tévúton vagy félúton rekedt kérdéseket. Mértéktartón, világosan, zömében indulatoktól mentesen teszi ezt, úgy vélem, ezen a téren munkái Monostori Imre írásaival mutatnak rokonságot, természetesen a tematikai hasonlóságok mellett. (Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy Monostori Imre részletekre kitekintő alapossággal reagált[6] Petrik Béla A teljes kép felé című kötetére[7].) Amilyen nélkülözhetetlen munkát végzett Monostori Imre Németh László kapcsán a Németh László esszéírásának gondolati alaprétegeiben[8], olyan megkerülhetetlenek Petrik Béla köteteinek Szabó Dezsőre és a „harmadik útra” vonatkozó írásai. Ezúttal könyvének első két része épül e két téma köré. Három írásban: az Új magyar ideológia felé tanulmánysorozat mélyreható értelmezése, Szabó Dezső és Erdélyi József kapcsolatának elemzése és a Szabó Dezső vezérelveit kidomborító, Gróh Gáspár által szerkesztett Tanulmányok, esszék felől közelít Szabó Dezső életművéhez (A harmadik út felé; Kereszteződések; Életmű az idő kapujában).

Az Aurorában induló, Élet és Irodalomban folytatódó tanulmánysorozat (melynek – mint arra Petrik Béla felhívja a figyelmet – első egységes kiadására[9] döbbenetes módon 80 évet kellett várni) elemzése során világossá válik annak jelentősége mind a Szabó Dezső által a középosztály számára megfogalmazandó „egységes ideológia”, mind életművének szempontjából. Értelmezésében az Új magyar ideológia felé „lényegében a Szabó Dezső-i harmadik út, a huszadik századi magyar radikalizmus ideológiai alapvetésének tekinthető, mely nemcsak az ő egész későbbi pályafutásában vált meghatározóvá, de a húszas évek végén induló nemzedékek számára is. Európai horizontú logikai egységgé formálta az új magyarság, a vesztes háború és az ország csonkítását követően előállott új élethelyzet kihívásait.” Nem citálható valamennyi fontos észrevétele, lényeges azonban megemlíteni, hogy rávilágít a perek sorsalakító hatására, valamint Szabó Dezső úttörő szerepére a parasztság társadalomalakító funkciójának felismerésében. Az életmű kapujában felvázolja Szabó Dezső irodalomtörténeti megítélésének változását, Gróh Gáspár, a Tanulmányok, esszék[10] szerkesztőjének ebben betöltött szerepét. Új, friss megvilágításba helyezi a politikai tárgyú írásokat, mint amelyek Németh Lászlóéihoz hasonlóan „itt kopogtatnak ajtónkon, mint örökbe hagyott követelés.” Petrik Béla kérdései, konzekvenciái választott szerzőihez hasonlóan markánsak, lényegre törőek, megalapozottak. A művek értelmezése során hátborzongató korképet is nyújt. Konkrétan vagy indirekt módon tágabb megvilágításba helyez más életműveket, magyarázatot ad párhuzamos utak, sorsok alakulására. Az irodalomtörténeti tanulmányok fejtegetése kapcsán felvethető újra a Németh-életművel való hasonlóság, elegendő, ha csak Ady vagy Berzsenyi két életműben betöltött szerepére, jelentőségére utalunk.

A három tanulmány, esszé lényegi eleme Szabó Dezső „vezérlő elveinek” pontos megfogalmazása, kibontása. Az antiszemita kampányok elleni tiltakozás, elhatárolódás a fasizmustól, a faj fogalmának demagóg értelmezésétől; a kelet-európai népek összefogásának gondolata; valamint a Német Birodalom terjeszkedésétől való félelemből adódó németellenesség. Már csak az utóbbiakat tekintve is kétségtelen tény Szabó Dezső meghatározó szerepe a húszas években induló értelmiségiek eszmélésében.

A „harmadik út” elutasítja mind a bal-, mind a jobboldali diktatúrát, valamennyi diktatórikus berendezkedést. A Németh László által is hangsúlyozott eltérések mellett hasonló nyomvonalat találunk. Ő „harmadik oldalról” ír: „A harmadik oldal. Aki a magyar közvéleményt ismeri, tudja, hogy a lelkiekben rég kialakult egy harmadik oldal, amely jobbra és balra egyforma undorral tekint”[11]. A „harmadik út” vonatkozásában mutatja be Szabó Zoltán küzdelmes útját hiánypótló tanulmányában Petrik Béla. Szabó Zoltán különös alakja a magyar irodalom- és tudománytörténetnek. Magáénak akarja minden „oldal”, munkái több tudományterületet érintenek, mégsem lel otthonra sehol, s méltatlanul kívül reked az irodalom- és néprajztudomány körein. Az irodalmi szociográfia újra és újra visszatérő igénye, s kis túlzással divathulláma minden alkalommal kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a köztes műfajt kanonizálja. Csak néhány nevet említve: Kovács Imre, Nagy Lajos, Bibó István, Illyés Gyula, a tragikus sorsú Galgóczi Erzsébet, vagy Csoóri Sándor, Dobozi Eszter, Vathy Zsuzsa. Valódi remekművek maradtak így partvonalon kívül, feledésre ítélve néha szerzőikkel együtt. Ennek is áldozata Szabó Zoltán és Szerelmes földrajza[12]. Petrik Béla az „irodalompolgári felelősségtudat és kötelességvállalás” kérdéseit feszegeti (amelyből oly sokszor gúnyt űztek, gúnyt űznek ma is). Ez határozta meg 1949-től emigrációs létét. A saját műveit is háttérbe szorító szolgálat. A tanulmány szerzőjét dicséri Szabó Zoltán emigrációbeli négy alkotói korszakának elkülönítése, azok bemutatása, az e mögött húzódó értékőrző, értékmentő gesztus.

Visszatérő témája a „demokratikus ellenzék” kritikája, ezúttal párhuzamot vonva a második monori találkozó meghiúsulása és a „négyigenes” szavazás között. A két eseménysort végigkísérve fejti fel, hogy a „demokratikus ellenzék” hogyan, milyen indíttatásból mondta fel a rendszerváltásra hivatott ellenzéki egységet, visszavonhatatlan károkat okozva ezzel.

A felszín feletti és alatti ellenzéki tevékenység összehasonlítása kapcsán a kötet egészét meghatározó (előző kötetéből is – nem véletlenül – visszaköszönő) gondolata – Csoóri Sándorral, Görömbei Andrással, Babus Antallal és másokkal egybehangzóan – azon méltatlan, alaptalan, így igazságtalan vád felszámolása, hogy a „népi”, „nép-nemzeti” ellenzék a kádári politika kedvezményezettje volt, néha rájuk ijesztettek, de valójában nem fenyegették őket, szemben a „demokratikus ellenzékkel”, akik a hatalom üldözöttjei, célpontjai voltak. Véleményét támasztja alá az 1985-ös lakitelki Antológia-est[13] (melyet az 1987-es Lakitelki Találkozó főpróbájaként értékel), annak közvetlen és távoli következményei. De erre utal Nagy Gáspárról szólva a Két feljegyzésben is:”Nagy Gáspár e föld feletti politizálás egyik legszikárabb, legtisztább és legkeményebb képviselője volt, /…/ mondandójában évekkel meg is előzte a demokratikus ellenzéket.” Hasonló következtetésre jut a „márciusi ifjak” és a Haraszti Miklós ellen folytatott büntetőperek összehasonlítása során is (A tejfogakhoz). A Kádár-rendszer a valóban fenyegető, rá nézve veszélyes megmozdulásaival szemben keményen fellépett, függetlenül attól, hogy változott-e ennek jegyében a nyugati sajtó véleménye a „legvidámabb barakkról”. Petrik Béla rámutat arra, hogy a „márciusi ifjakkal” szembeni brutális fellépés oka a rendszerellenesség mellett a rendszert alapjaiban fenyegető „magyar történelmi hagyományokra építkező nemzeti szuverenitás gondolatának fejlesztése és képviselete” volt. Nem a számonkérés, büntetés mértékét kívánja méricskélni, kérdése az utókor értékítéletére vonatkozik, egybecsengve a fent említett téveszme felszámolásának igényével: mi indokolja azt, hogy „míg az egyik, joggal, a demokratikus ellenzék, a szabad Magyarországért vívott küzdelem meghatározó mérföldkövévé vált, addig a másikról a korral foglalkozó legrészletesebb szakmonográfiák is csak néhány jelentéktelen sorban emlékeznek meg”? Nagy Gáspár is résztvevője, „moderátora” volt a tüntetéseknek, több versével követelte vissza az 1848-as és az 1956-os forradalom lényegét, emlékét. Petrik Béla Nagy Gáspár az Alföld 1973. márciusi számában közölt három versét (Átvérzik, Megfordítva a lovon a patkó, Ha látnál) olvassa újra az ügynöki jelentéseket is bevonva az értelmezés folyamatába. A prae-korszak alapvonásaira rámutató, annak hatásait életműre kivetítő meglátásai nem nélkülözik az iróniát egyes ügynökök éleslátására vonatkozóan. Az ügynökök fáradhatatlan ténykedése, az államhatalom folytonos zaklatása sem törte meg költői, morális erejét; kiolthatatlan, történelmi érzékenységből, léttapasztalatból táplálkozó igazságkeresését, szabadságvágyát, küzdelmét. Görömbei András monográfiájában széleskörű áttekintést nyújt Nagy Gáspár kötődéseinek nyitottságáról, szellemi horizontjának, művészi érzékenységének tágasságáról. „A szellemi szövetségek ápolása költészetének is egyik gyakori ihletforrása”[14]- írja. Petrik Béla is visszavezeti az olvasót érzékeny értelmezései során a Ha látnál és az Átvérzik című versek ihletforrásához. Míg előbbivel József Attila Levegőt!, utóbbival Utassy József Zúg a Március című versét állítja párhuzamba. A háromféle szabadságvers, az egzisztenciális szabadságé, Petőfi szabadságeszményéé, a soha fel nem adásé, s Rákóczié (Megfordítva a lovon a patkó) ma is az „amnéziára ítélt nemzet lelkiismeretéhez”[15] szólnak.

Nagy Gáspár költészetének egyik centruma az emlékezet egyéni és nemzeti identitást meghatározó volta, az emlékezetvesztés pusztító hatása elleni küzdelem. Retorziók sorát említi Petrik Béla Nagy Gáspár költészetének, életművének számos értelmezője mellett, egy általa fellelt levél és egy feljegyzés fényében pontosabb megvilágításba helyezve Nagy Gáspár Írószövetségi titkári posztjáról való lemondását, ellehetetlenítését (tanulmánya és a dokumentumok a Nagy Gáspár recepció megkerülhetetlen részei[16]). Ismeretesek Nagy Gáspár esszéinek ide vonatkozó passzusai vagy a …nem szabad feledNI…! gyűjtemény[17] végére fűzött dokumentumok, a versek hányattatott sorsa, a folyóiratszámok betiltása, a meghurcoltatások; a történelmi igazságszolgáltatásban mégsem lehetett része. Nem adatott meg számára, hogy az általa pontosan ismert, ellene tevékenykedő ügynökök kilétét hivatalosan is felfedjék, lezárva egy régi és megnyitva egy új korszakot. Nem a bosszú, hanem a megbocsájtás lehetőségének igénye élt benne. Petrik Béla mélyreható kutatást végzett e téren is, idézi Nagy Gáspár tőle megszokottan őszinte, egyenes levelét, mely nem követelőző, inkább kérő, a saját lelki megnyugvását kereső ember folyamodványa az Állambiztonsági Szolgáltok Történeti Levéltárához, a megismerés, tisztánlátás egyszerű kérésével. Petrik Béla felfejti a politikai rendőrség irataiba történő betekintés nehézségeit, a múlttal való szembenézés, szembesítés akadályait, ennek súlyos következményeit. Nagy Gáspár hagyatéka a „nem szabad feledNI” mellett a „néven nevezNI” feladata is, végre Szabadítót mondani bűnösöknek, áldozatoknak. (Történtek fontos lépések, ilyen Szőnyei Tamás könyve[18] is, de sok teendő várat még magára.) A tanulmány a felelős „utód” figyelmeztetése, kiáltása is – „Az intézményesített felejtés és felejtetés” végzetes következményekkel járhat, „elkeni, semmissé teszi a régi egypárti diktatúra és az új demokratikus parlamentarizmus közötti alapvető morális különbséget, lezáratlanul hagyja az átalakulás folyamatát, felborítja a nemzet és az egyén értékítéleti rendszerét, elveszi a tájékozódáshoz szükséges kapaszkodókat, súlyosan sértve az átalakulás egyébiránt tényleges és valós eredményeit is.” („…ezzel az emlékezetvesztéssel éljünk együtt?” Nagy Gáspár és az átvilágítás elmaradt szabályozása )

Petrik Béla fontos dokumentumokat közölt a Hitel 2010. májusi számában, feljegyzéseket a Történeti Hivatalban őrzött megfigyelési aktákból, valamint Nagy Gáspár addig nem ismert levelét, mely elsősorban a Görömbei András által találóan rendszerváltónak nevezett, az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versének következményeiről, meghurcoltatásáról, ezzel is összefüggésben Írószövetségi titkári lemondásáról szól. A levél szikáran, lényegre törően vázolja fel azt a folyamatot, amely a verstől és az Írószövetségi lemondásig ível, nevekkel, tényekkel. Petrik Béla előszavában a vers kálváriájának történetén keresztül kitér a Nagy Gáspár által nem említett őt, barátait, környezetét ért atrocitásokra is, állításait levéltári dokumentumokkal alátámasztva. Az ellene folytatott hadjárat is jelzi, micsoda erő lakozik költészetében, milyen rendíthetetlen emberi tartást igényelt a megpróbáltatások megingás nélküli elviselése, a hűség a némethi minőségeszményhez, az értékekhez, a szabadságigény megőrzéséhez, a változásért, megújulásért folytatott küzdelemhez. Nagy Gáspár költészete, emberi magatartása kapocs a múlt és a mindenkori jelen között. Távozásával pótolhatatlan űrt hagyott maga után. De ránk testálta verseit, esszéit, emlékét, melyek újabb és újabb „megtartókat” állítanak az értékeket védő „őrhelyekre”. Petrik Béla a posztumusz Sárfelirat kötetről[19] gondolkodva így zárja sorait: „Az utolsó iramodásban meg kell nyugodnunk, hiszen nincs más értelme és üzenete számunkra, mint hogy a teste legvégül földdé fogalmazódott, de koponyája kehely, melyet az égnek fölmutatott és ketten várunk a harsonákig. Ő és mi mindannyian. Bátorság. Remény. Emberség.” (Az utolsó iramodás)

            Ennek jegyében olvasva a rövidebb írásokat, érezhető Nagy Gáspár „kézfogása”. A kötet utolsó, vallomásos, dialogikus írása, a szerző eszmélésének időszakát idézi, a Jel-Szó (az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának időszaki lapja) szerkesztőjeként tapasztaltak „krónikáját”, s a később hozzáfűzött kommentárokat (A lakitelki sátor felé. Kármentő – Egy lap margójára). Folyóiratok, egyéni sorsok, történések, mesterek és árulók, az értelmiségi léttel való szembesülés, a vallani és vállalni kérdése mind finoman visszanyúlnak a kötet előző írásaihoz. Az első és az utolsó mintha keretbe foglalná a történeteket, az egyéni és közösségi sors szétválaszthatatlan fejezeteit. Petrik Béla A népi-nemzeti mozgalom történeteiből idéz fel könyvében néhányat, mintegy a szintén „nyitott” című A teljes kép felé kötetének folytatásaként. Sok lezáratlan akta, megválaszolatlan kérdés maradt még. Várjuk az alapos krónikás további értékmentő történeteit, mély, árnyalt kommentárjait. A támadások és elhallgatás beidegződött reakciói mellett bizonyosan táptalajra is talál.

            Valamiért küzdeni, alkotni, változtatni, vállalni a cselekvő értelmiségi létet nem más, mint élni a soha fel nem adható szabadság lehetőségével. Őrizni és átadni, befogadni és alkotni a tradíció folyamata. A mindennapokban megbúvó pillanatai mellett hasonlatos ahhoz, ahogy orvos gyógyít, a pedagógus tanít, ahogy a tudós áldozatos munkával eljut a felfedezésig, ahogy a zenész kottafejeket ró a papírra, a szobrász átalakítja a rendelkezésére álló anyagot, a festő megbontja a vászon fehérjét vagy, ahogy az író, a költő, a szerkesztő, az irodalomtörténész, felkavarja az állóvizet, ellenáll a sodrásnak és új ösvényeket tapos.

 

Felsőmagyarország Kiadó, 2012