Papp Endre
A nemzeti irodalomszemlélet esztétikája
Két évtizedes kritikusi gyakorlatom azt mondatja velem, nem kifejezett hátrány, ha egy előadás Németh László-idézettel kezdődik. Most is így van. Tehát A kritika feladataiból egy rövidített mondat: „A sznobság elfogad […], az otthonosság asszimilál.”1 Ismerős ellentétpárhoz vezet minket a megfogalmazás: az imitáció, a mintakövetés, a hasonulás, illetve az autentikus nemzeti jelleg „szembenállásának” évszázados gondjához. A magyar irodalmat az organikus fejlődés megszakítottsága jellemzi – tehető fel a kérdés –, mert „a magyar szellem fejlődéséből kimaradt a magyar nép és múlt alaptermészete”2, ekképpen nem más mint önmaga képességeit be nem teljesítő torzó? Az elméleti felvetésnek nagy a konnotációja, hiszen sokak szemében az önelvű kultúrához való ragaszkodás egybefonódik a nemzeti lét megőrzésének küzdelmével. S ez így természetes: a művelődés gondjának legyen tétje. Több ez mint absztrakció. A magyar irodalom mindig is közösségi kérdés volt, értelmezése eredendően nemzeti sorsprobléma. Ennek tagadása is az. Minden nemzeti jelzőt viselő esztétikai rendszerezés kötelessége, hogy a sajátjának érzett kollektívum értékközösségéről beszéljen. Ennek hiányában céltalan, értelmetlen.
A következőkben a nemzeti irodalomszemlélet három változatának elméleti vázát szeretném megrajzolni. Előre bocsátom, hogy ugyanannak a lényeginek a hangsúlyváltozásairól, módosulásairól akarok beszélni. Megközelítésmódom több szempontú. Röviden vizsgálni kívánom az adott kor, s a rá jellemző paradigma esztétikai felfogását, az irodalom kulturális funkciójáról vallott nézeteit, a nyelv és az alkotó, no meg a befogadó viszonyát a bennük megjelenő irodalmiság fogalmához.
Összefoglaló jelleggel elmondható, hogy a nemzeti irodalomszemlélet virágkorában, a 19. század delellőjén a mértékadó, hagyományközösségi modellben3 gondolkodók számára az esztétikum és a nemzeti jelleg kölcsönös feltételezettségben állt egymással. A nyelv és a költészeti hagyomány összetartozásának tudata – azaz: a nyelv eredetileg költészet –, arra a megfontolásra engedett következtetni, hogy egy anyanyelvi közösség közös tudáskincse eleve költői alakban létezett, s meghatározó befolyással bírt az értelemalkotásra is. A költészet hagyományos funkciója ily módon a sajátos tudáskészlet őrzése és örökítése volt. Igen, részben az ősi tudásforma, az (eredet)mítosz feladatát is kapta ebben a megvilágításban az irodalom és annak története. A költészet nemzeti jellege evidenciának számított: benne valósult meg a nyelv egyéni jellemének érvényre jutása. Az egyéni alkotó ereje által mutatkozott meg – vélték – a nyelv sajátos karaktere, s általa a benne élő hagyomány. Az anyanyelvi képességek lehetővé tették az alkotóképességet is. Bármely anyanyelvi beszélő hordozta magában a tehetséget, hogy poézist teremtsen, illetve hogy részesedjen az esztétikai hatásból. Az alkotó ennek következtében amolyan közvetítő, médium. A nyomaték a kollektívitáson van ebben a beállításban. A sajátos közös kulturális hagyomány meglátása az irodalomértő feladata. A nemzeti irodalomszemlélet tárgyának eredendő kollektív létezését feltételezte. A nemzeti irodalom egy autentikus hagyomány talajából nő ki, s attól elválaszthatatlan. A nemzeti jelleg értéknövekedést mutató történelmi folyamat kibontakozása. Az egyes mű tagadhatatlanul nemzetképviseletet reprezentál.
Nem tekinthetünk el attól a körülménytől azonban, hogy a modellalkotás mindig valamilyen hiánytudat következménye. A 19. századi, a nemzeti klasszicizmus ideáljában testet öltött gondolatiság életrehívója a közköltészeti hagyomány hagyományozódásának hiányai, a kulturális kontinuitás szakadozottságának a felismerése volt. Ugyanis a nemzeti jelleg kiteljesedése és klasszikus formában való tökéletesedése – vallották – kizárólag egy ép, teljes, saját tradíció talaján szökkenhet szárba. A saját kulturális emlékezet elveszett értékei, idegen mintákkal való összevetésben megmutatkozó hiátusai hívják életre a korrekciót, a népiesség programját, a visszatérést az autentikus hagyományhoz. A javító munka nyersanyaga kizárólag a saját múlt elhomályosult, elveszettnek hitt értékei közül választható. A múlttámasztás, a nem talált ősi epika újraalkotásának kísérlete azonban eleve kétes esélyű vállalkozás. Az eredeti és önelvű kulturális örökség épségét az a kihívás is fenyegette, hogy a kor irodalmi magaskultúrájában követendőnek tekintett idegen minták váltak hangadóvá, melyek létrehozták saját vonatkozási és hivatkozási rendszerüket. Ráadásul a kortárs vitapartner, az eredetközösségi esztétikai elmélkedés az egyéni alkotóerőnek tulajdonította az értékteremtés képességét, melynek nyelvhasználata is elvált a köznyelvitől. Arany János kísérlete a nemzeti nagyepika újraalapozására, az eredetmítosz pótlólagos megalkotásának terve szükségképpen maradt beteljesületlen, belátva, hogy az archaikus hagyomány felélesztése beteljesíthetetlen célkitűzés. A hagyományszakadás vagy -hiány jóvátétele a mindenkori jelen értelemalkotó horizontján anakronisztikus vállalkozás: a jelen szempontjai felülírják a múlt elvárásait.
Amennyiben e vázlatosan bemutatott gondolkodási modell felülvizsgálatára térünk rá, meg kell állapítani: kétség kívül statikus rendszer. A nemzeti jelleget a múltban megalapozottnak, eleve adottnak, s végső soron változatlannak látta. Az Igazság rögzítéséhez idők fölötti kereteket, klasszikus pantheont keresett. Az oda bekerülő értékeket öröknek vélte. Csak hozzátenni, elvenni nem lehet belőlük. A történetiség elvének háttérbe szorítása természetesen merevvé tette az értékfelmutatást. Normaállítása az idők folyamán leküzdendő gáttá vált. Az individualitás, az esztétikum autonómiájának elve pedig fokozatosan leszorította az irodalombefogadás színteréről azokat az értelmezői aktusokat, melyek az esztétikum közösségi meghatározottságát, illetve a világról való tudás sajátos nemzeti elbeszélhetőségét keresték a művekben.
Lehetséges, hogy a tudományos önelvűség dominanciájának elfogadása a a nemzeti irodalomszemlélet végét jelenti? Hiszen, amennyiben az önelvűség a meghatározó, akkor be kell látni, hogy a két kizárólagosságra törő elv közül csak az egyik diadalmaskodhat. Az irodalomértelmezésben az elfogulatlan vizsgálat, a megismerésnek tisztán az igazságra koncentráló válfaja számára idegen elem a hazafias jelleg, a kulturális öncélúság. Az egyetemesség eszme legyőzi tehát a partikularitást? Szó sincs róla! A nemzeti gondolkodási modell eredeti formájában ugyancsak univerzális igényt formált: a világkép egészét saját szimbolikus értelemvilágába igyekezett illeszteni. Gyulai Pál ment talán legmesszebb a korabeli nemzeti gondolkodási modell következtetéseinek levonásában, amikor arról írt, hogy az általános eszmeinek csak a nemzetileg konkrét megjelenését tudja elképzelni4. Inkább azt mondhatjuk, hogy az esztétika területén a nemzetek fölötti egyetemességeszme diadalmaskodott a nemzeti keretek között elképzelt egyetemességeszme fölött. A vallási világkép teljes érvényességi igényét a partikularitástól mentesnek hitt tudományos világkép ragadta magához. A reflektálatlan önelvűség hirdetése folytathatatlanná vált az irodalomtudományban.
Horváth János volt az utolsó nagyformátumú őrzője a nemzeti klasszicizmus esztétikai ideálképének. Ő tett szellemi erőfeszítéseket, hogy a tudományos önelv erősődő elvárásának megfeleltesse a nemzeti irodalomszemlélet 19. századi hagyományát.5 Az irodalmi önelvűség és a tárgyi hűség (azaz a nemzeti jelleg) patikamérlegén egyensúlyi állapotot igyekezett aprólékos figyelemmel létrehozni. Az irodalmiság generálisan megfigyelhető állandó jegyeit és a történeti hűség változó mozzanatait igyekezett összhangba hozni. Az általános lényegiség időszerinti megnyilatkozását kereste sajátos tárgyában, a magyar irodalomban. Az irodalom történetét végső soron az irodalmi tudat történetének tekintette, közös lelki formának, erkölcsi közösségnek az irodalmi műveltség formáiban. Az elmélet normája jól látható: a tudományos igazság örök lényegisége a premissza, erre kellene utalniuk a maguk történetiségében létező konkrétumoknak. A történeti elv lesz a nemzeti gondolat sajátossága, míg az igazságtételezés időtlen kategória. Az irodalomértelmezésnek szigorú értelemben tudományosnak kell lennie, s e tudományos tekintéllyel felvértezve kell értékállításának hatást gyakorolnia a nemzeti közösség műveltségére. Ez a feltételezés- és elvárásrendszer azonban egy ponton kikezdhető. Valóban léteznek-e az irodalmiság időtlen kategóriái? Van-e olyan esztétikai rendszer, melyben a világirodalom reprezentáns művei mutatják meg számunkra, mi az egyetemes érték, s mi az irodalom mibenlétének végső definíciója? Vajon az eltérő kulturális meghatározottságok, a különbözőségeket mutató kronológikus változatok nem írják-e fölül az egységesítő szándékot? S fel kell tennünk azt a kellemetlen kérdést is: a magyar irodalom jelenségei annyiban hordoznak értéket amennyiben egy hipotetikus lényegiség megszólaltatói? Egy absztrakció függvényévé válik a nemzeti irodalom élő hagyománya? A nemzeti jelleg, a sajátosság ebben az összevetésben – radikális megközelítésben – amolyan árnyékvilágot jelenít meg, amely elválaszt a tisztánlátástól, megnehezíti az igazság fölismerését.
Fent említett Gyulai Pál azonban arról is szólt, hogy a népnemzeti költészet lényege az asszimilációs erő, mely minden tartalmat a maga képére formál.6 Ezzel időálló fogalmat alkotott a mindenkori nemzeti irodalomszemlélet számára.
Az általam kiválaszott másik nemzeti jellegű felfogás a bartóki modellben öltött testet. A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek népszerű elméleti modellje volt, s hatását a mai napi kifejti. Az irodalom közösségi eredetének, népi jellegének visszaállítására törekedett a modern és ősi szintézisében. A paradigma kettős kihívásra adott válasz. Egyrészről általános létszemléleti gondra felelt, a modern lét beszűkülésének tapasztalatára: a „csodák” eltűnésére a világból, a racionalitás, a praktikusság, a hasznosság egyeduralkodóvá válására, a világ egységes szemléletének eltűnő képességére, a dolgok idegenné, fenyegetővé válására. Elterjedésének másik oka tipikusan magyar jelenség. Irodalmunk súlypont-áthelyezésére irányuló törekvések a közösségi vonulat korszerűtlenségét igyekeztek beláttatni. Az elnyomó ideológiai kalodából részben szabaduló szellemi-kulturális eszmélkedés egyes csoportjai a modernitás szellemi kötelékeinek újracsomózását döntően a nemzeti gondolat ellenében kívánták elvégezni. A népiséggel, a közösségi érzés nemzeti változataival szembeni fellépés munkálkodásuk által folyamatossá vált. Esztétikailag értékesnek a dezillúzió, a deheroizálás, az irónia, a groteszk, a szkepszis, a lét abszurditásának megszólaltatása számított, míg a maradiság bélyegét sütötték az egészséges életösztön, a történelmi emlékezet, az igazságérzet, a teljességigény, a számvetés poétikai alakzataira. Kiss Ferenc „a józanság és tudományosság álcájában kérkedő nemzeti nihilizmus” képviselőit egyenesen a tiltás elrendelőinek látta.7
A bartóki modell lényege a szintetizálás és a komplexitás. A kultúra „alsó” regiszteréből, a népi műveltségből megújulást remélő alkotói és értelmezői rendszer. A bartókiság mint szemlélet- és alkotásmód az emberi lélek civilizációk során elhalványodott mélységeinek a felkutatására, a modern kultúrába való bevonására irányul, melynek során az ősit, a régit ütköztetve a jelenkorival, a létrejövő disszonanciákat legyőzve új, magasabb rendű harmónia keresése a művészi tevékenység célja. A „tiszta forrás” elképzelés, azaz a jelennel szemben a múltba, a kultúra alaprétegeibe tekintés természetesen magában hordoz egy alapvető morális elhatárolást. A jelen hiányokkal, hibákkal terhes, vele szemben jelenik meg a régiség mint érintetlen, feltételezett megújító, a káros hatásoktól megszabadító értéktartomány. A szintézis a kontinuitást szolgálja: az időfolyamatban kibomló kollektív értelmesség hagyománytörténésébe való beilleszkedés szándéka vezérli, amolyan időösszegző, magát a történés lényegét megragadni kívánó alkotói ambíciótól indíttatva. A bartókiság részben a remitologizáció vonulatához is illeszthető minta: egyes műveiben mitologikus modelleket alkot, melyek diffúz tartalmakat sűrítve, reális, történeti és mitologikus elemek, mítosztípusok egybehangolásával a teljes létezés megragadására, a világegész s abban az emberi léthelyzet megértésére tesznek kísérletet.
A múlt felé fordulás azonban más jellegű, mint korábban a népiesség programjában! A közelítésmód nem egy eleve adott, evidens közösségi fundamentum talajáról történik, hanem a személyes érdeklődő kíváncsisága ösztönzi. Csoóri Sándor vallomásosan rögzíti, hogy ő a modern költészet irányából jutott el a népi kultúrához.8 Útja egy identitáskrízisből való kitörés ösvényén át vezet, egy új egyetemesség-eszme jegyében zajló önteremtő folyamatot jelenít meg. Csoóri azt emeli ki, hogy a népi és a primitívnek nevezett kultúrák egyenrangúak az írásos, történelmi kultúrákkal, sőt a modern költészet őspéldái, előképei. A szemlélő a régiben, a sajátosban az egyetemes ősképet látja meg. A már emlegetett „tiszta forrás” az emberi természet mélyén rejtőző evidenciák neve. A költő számára „az idők összeértek”. Ahogyan írta: „az igazi haladás: nem az egyirányú előretörés, hanem a minden irányú kiteljesedés. Dolgunk tehát élni az idő közepében, élni egy nép szellemiségének közepében.”9
E gondolat jegyében az esztétikai értéket visszakapcsolja a kollektivitáshoz. A mű létrehozása mindenekelőtt teremtés. Csoóri Sándor példájában jól megfigyelhető az a nyelvszemlélet, amely a bartókiság lényegi sajátja. Kiindulópontja az átélt valóság és az elmondható, megosztható tapasztalat közötti távolság.10 A nyelv uralhatatlansága, felülvizsgálatra, megtisztításra, az „elhallgatott” jelentések feltárására sarkall. A „valódi”, az „eredeti” jelentés, a személyes igazság közölhetősége feltételezi azt a nyelvi közösséget, melyben a megértés, sőt az egyetértés lehetősége adott. A szubjektivitás közvetíthetősége egyben kollektív azonosságot is létrehoz a jelentések közös birtoklásában. S mivel az esztétikai változatot tartották Csoóriék az anyanyelv legigényesebb, legmagasabb szintű változatának, ezért természetes folyományként lehet értékelni azt a felfogást, amely az irodalom számára közösségi feladatokat tűz ki: közösségteremtést, a teljességigény megszólaltatását, az azonosságkeresés lehetőségét. Mi több: a személyes igazság kimondására való törekvés az azonosság megtalálásának a feltétele is. A nemzeti szellem – hagyomány, történelmi érzék, érzések és gondolkodásmód önálló rendszere – az az identitáskategória, ahol az állítások értelmet, igazságstátuszt nyernek. A személyesség akarása, a nyelv szuverén teremtése a kollektív nyelvi részesedés birtokán belül kap értelmet. Nagy László volt az az alkotó, aki a határokig vitte a nyelvbe vetett bizakodást. Hitt abban, hogy hatalma van mondandója fölött, sőt megyőződéseként vallotta, költőként azonos a szóval.11 A költészet erejével – remélte –, eljuthat a titkok föltárásáig, annak kimondásához „ami még nem létezik a világban”. A nyelvi világteremtő erő hangoztatása a szubjektív aspektust engedi érvényesülni a nemzeti összetartozás kétségbe nem vont egységében. A kollektivitás az individuális hozzájárulás nélkül értelmét veszti. A teremtő alkotóaktus a nemzeti klasszicizmus idealizációjával szemben nem a múlt tekintélyében találja meg az esztétikum igazolását, hanem a már létezőből nyit perspektívát a lehetőre.
Ismeretesek a bartóki modellel szemben felhozott kifogások: képviselői képtelenek belátni az értelemalkotás nyelvi megelőzöttségének következményeit, a nyelv és beszélő viszonyát reflektálatlanul az eszközhasználatra egyszerűsítik, a személyiségfelfogás naivnak minősített karteziánus hagyományát viszik tovább, elismerik a művészet politika és ideológia alá rendeltségét, távol maradtak az európai irodalom fő irányaitól a létezelméleti kétely megértésében, a világra csodálkozás naivsága jellemzi őket, a közösségmagyarázat és a történelemértelmezés egysíkú jellege, a személyiség kérdéseinek háttérbe szorításával jár párban írásaikban. Ekképpen foglalható össze a kritika egy metafizikaellenes kultúrakritikára alapozott, a nyelvhasználat, a személyiségfelfogás és az identitástételezés krízisét megszólaltató, elvont teoretikus problémahalmazból hallható elítélő szólam. Ám az üzenet csak részben esztétikai természetű, jól tapinthatók benne a tragikus magyar történelem okozta sérelmek és veszteségek indulatai, s kihallatszik belőlük a kultúra- és világszemléleti harc verbális fegyverzörgése. Auktorai tagadják a világ egységes, teljességre törő szemléletét. Elvetik a művelődés szerves folytonosságának a tudatát. A személyiség azonosságának, épségének fenntarthatóságával szemben mozgó identitásról, a szubjektivitás rögzíthetetlenségéről beszélnek. Az énszemlélet közösségi megalapozottsága, illetve a kollektívummal való harmónia lehetősége ellen szólalnak fel. Megbélyegzik a nemzeti-közösségi autonómia elvét. Az individuális léttapasztalat és a nemzeti közösségélmény minduntalan oppozícióba kerül általuk. Viszonylagosítják az értéktudatot, elbizonytalanítanak minden, az abszurdnak tekintett személyes léten túlmutató értelemkeresést. Számukra a nemzeti gondolat eredendően elnyomó, a személyes szabadság korlátozására szövetkezett eszmerendszer, kirekesztő, erőszakosan asszimiláló, homogenizáló struktúra. Ebből az értéktudat és a nemzeti jelleg (vagy egyáltalán kötődés) merev szétválasztása, külföldi mintákat követő, individuális alapú műveltségbeli centrum és provinciális közösségi elvekbe ragadó, bezárkózó periféria tételezése következik. Elképzeléseikben az identitásukban meghatározhatatlan egyének mozaikszerűen elrendeződő, laza kötelékekkel egymáshoz kapcsolódó kulturális hálózata váltja fel a kultúrnemzeti egységelvet.
A nemzeti vonatkozást a múlt szemétdombjára vető ún. diszkurzív vagy interpretációs tudománymodell szakítása az analitikus-pozitivista igazságfelfogással és módszertannal teljesen megváltozott szakmai dialógust hozott magával az irodalomértelmezésben. A jelentések emberközpontú, egyetlen igazságot elérni kívánó eredetének tagadása, a szubjektum-objektum viszony meghaladása egy szüntelen újraképződő világtapasztalatban, mozgó identitásban, azonosságillúzióban való gondolkodás teljesen más esztétikai viszonyulást eredményezett. A megértés immár arra irányul, hogy az esztétikai viszonyban hozzáférhető nyelvi, illetve mediális közvetítettségnek tanulságait egy elvileg meghaladhatatlan belátásban rögzítse. Úgy fogadja el az írott szöveg kiküszöbölhetetlen „antropológia érdekeltségét”, hogy minduntalan annak felülvizsgálatát is adja, mondván: az emberi racionalitásnak és világtapasztalásnak nincs objektív, időtlen fundamentuma. Az emberi érdekeltségű értelemkeresés kizárólag saját rögzíthetetlen köztes létében, a szöveg felkínálta időleges érintkezésben, a közvetítő rendszer általi behatároltságban lehetséges.
Én ebben a paradigmában a nemzeti irodalomszemlélet számára nem látok különösebb tudományos megfelelési kényszert. Ezt a sajátos létszemléleti, világnézeti gondolkodási módot vagy respektálja valaki vagy nem. A választás lehetősége fennáll, hiszen a diszkurzivitás elfogadása nem magasabbrendűbb világmagyarázat, mint akár a vallásos világkép. Egy autóoreferenciális rendszerrel van dolgunk, mely az öncélú individualitás gyakorlatát jelenti, s amelyre szükségszerűen hat az önmagába zárt rendszer entrópiája: a regresszív logika, az apóriák csapdájából kitörni képtelen gondolat a nyelvi létmód autonóm alakiságának a felbomlásához vezet. A jelentés és az identitás negatív felfogása az irányadó: csak emlékét hordozzák a korábbi metafizikai struktúrákban kapott értelmüknek. Önfelszámoló logikai felépítményeken kívül mást aligha kínálnak nekünk. Az élet abszurditásán nem látnak túl. A saját egzisztencia ebben a beállításban reménytelenül céltalan, megértésére nincs külső okozati magyarázat vagy igazolás, a véges létezésbe vetettsége és bezártsága teljes. Képviselőit a kulturális nihilizmus dohos levegője veszi körül.
A nemzeti irodalomszemléletet nem szükséges, mert nem is lehet ehhez igazítani. Teljesen reménytelen az az átgondolatlan, naiv kísérletezés, amely egy olyan paradigmához akarja társítani egy nemzeti közösség értéktudatát, amely attól eleve elzárkózik. A magyar recepcióesztétika kánonjainak nemzeti szempontok szerinti kiegészítése félreértésen alapul: azok más célú struktúrák. A medialitásra való visszautalás mostanában kibontakozó kultuszát sem tartom megkerülhetetlennek. Az irodalomnak mindig is voltak hordozói, közvetítő eszközei. Ezek nyilván hatnak az irodalom mibenlétére is. Ám, annak a kérdésnek, hogy mit tekintünk irodalomnak – mint arra már utaltam – nincsennek univerzális ismertető jegyei, a válasz hagyomány és döntés kérdése. A digitalizáció uralma csak addig érvényesül az irodalmiság fölött, amíg érvényesülni hagyjuk. A határ kijelölése a kezünkben van, s ebben a kijelentésben nincs semmi kizárólagosságra törekvés. Bárki kijelölheti tájékozódásának határait. Más szempontból a struktúrálatlan, a valóság és a fikció, az értékes és értéktelen szétválasztására képtelen internetvilág a minőségkövetelmény elhárításával leginkább a mai értelemben vett irodalmiság elpusztítását hozhatja magával – amennyiben benne a feltartóztathatatlan korszerűséget csodáljuk. Ne tegyük! A változás nem problémátlanul hordozza magában a jót, a követendőt.
A józan belátásra apellálva két megfontolandó szemléleti vonásra azonban szeretném felhíni a figyelmet. Annak elfogadására, hogy az esztétikai tudat elsődleges meghatározója saját, nyelvileg közvetített kulturális feltételezettsége, illetve a történetiség elvének igazságára. Ezeket az igazságokat a közösségi jelleggel összekapcsolva a magam számára a részesedés esztétikájában fogalmaztam meg.
Az esztétikailag értékes az azonosságban ragadható meg. Abban a részesedésben, melyben a szöveggel szembesülő befogadó önmaga behatároltságán felül emelkedve átérezheti kulturális azonosságát, anyanyelvéhez való odatartozását, s általa jussát egy önmagán túli, ám tőle nem elválasztott értelemből. Az esztétikum léte ugyanis közösségi eredetű ráismerés, de az egyéni alkotóerőre, a kivételes nyelvi kompetenciára utalt. Az irodalomfelfogás nemzeti jelzője számomra az a saját kulturális tér, melyet a saját világ körülhatárolásának igénye, az otthonra találás vágya segít létrejönni. A nemzet egyben a személyes sorson túlmutató, a kollektivitásban megragadható hagyománytörténésnek a neve is. Történelme és önértéke van. Mind eredetében, mind céljában nyitott gondolati felépítmény. Nincs elvileg megragadható origója, s a közösségi értelemteremtés elméletileg ugyancsak lezárhatatlan folyamába illeszkedik. Az azonosságban kifejeződő szépség elszakíthatatlan a feltételezhető igazságtól. Az önmaga történetiségében céljához érő azonosság feltétele a bekövetkezés lehetősége, vagyis az igazságban való részesedés esélye. Az igazság nem hipotetikus vagy menthetetlenül relatív. Ám kisajátítása, teljes birtokba vétele lehetetlen. Csak a részesedés esélyét kínálja fel, mert történő folyamat. Az értelem kibomlik az időben. A múlt pedig mindig lehetőséget ad az időben zajló igazságtörténés megragadhatóságára. Az egyéni cselekvés emlékezete döntően a nemzeti hagyományban kap helyet és értelmet, létének mementóját tőle remélheti. A nemzettudat a személyes azonosságtudatok kollektív igazsága. Saját igazságaik a közösségi emlékezetben öröklődnek a jövő nemzedékei számára.
A nemzeti irodalomszemlélet számomra azt jelenti, hogy az irodalom kollektív jellege az identitás nyelvi-kulturális befolyásoltságából és a sajátnak tekintett hagyománytörténéshez való odatartozásból magyarázható. A nemzeti jelleg a maga folyamatában hozzáférhető valóság. Az esztétikai befogadás valójában azonosságtapasztalat, s így kettős arculatú: kultúraközi alakzat és saját hagyomány együttese. Részben megtanult örökség, részben mindig formálódó, akaratlagos, párbeszédre, interakcióra utalt cselekvés: a közösségi azonosulás, az elfogadás, a megértés, a kölcsönös elismerés vágya motiválja. Az a hatás vált ki szépségérzetet, amely eddig a maga különös megfogalmazásában nem ismert igazságra találás létélményét közvetíti, s azért asszimilálható, tehető az azonosságtudat részévé, mert vágybeteljesítő is: a megértés közösségi természetének átélését teszi lehetővé. Az önmeghaladásnak azt az élményét nyújtja, mely a személyes értelemkeresés visszaigazolása által megerősíti az egyén közösségi elfogadását, azaz saját világában megtalált helyét. A legrövidebben azt mondom: szép az, ami azonos önmagával.
Alkotás és befogadás viszonyában a nyelv lehetőségtartalma kerül előtérbe. A nyelv nem emberi viszonyokon túli semleges tartomány, a szférákba látó intellektusok elíziumi mezeje. Ellenkezőleg: dinamikus, élő valóság. Képes kioldozni az egzisztencia praktikus kötelékeit. Szabadító képessége van.
Éljünk vele!
JEGYZETEK
1 Németh László: A kritika feladatai. In Sorskérdések (1989).
2 Németh László: Kisebbségben. In Sorskérdések (1989).
3 A paradigma kifejtését lásd: S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai. (A
nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti
gondolkodásban) (2005).
4 Gyulai Pál: Irodalmunk befolyása nemzeti fejlődésünkre. In Emlékbeszédek
(1914).
5. Horváth János: A magyar irodalomismeret (1922)
6 Vö. S. Varga Pál, 506.
7 Kiss Ferenc: Az egység akadályai. In Kortárs (1991/9).
8 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél (1994).
9 Csoóri Sándor: Élni az idő közepén. In Tenger és diólevél
10 Csoóri Sándor: Közeledés a szavakhoz (1973).
11 Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt (2011).
