Molnár Illés
A kórteremből sztorizni végig - három Új Vizeken-kötetről
Magyari Andrea: sztori; Lázár Bence András: A teraszról nézni végig;
Szőllősi Mátyás: Aktív kórterem
Elsőkötetes szerzőkről írni hálás feladat: nem igényel különösebb utánajárást. A recenzens megkapja a jól áttekinthető szövegkorpuszt, és úri kényelemmel megteheti, hogy kizárólag e szövegre korlátozza értelmezői erőfeszítéseit. Nincsenek korábbi pontok, melyeket össze kéne kötni, hogy pályaívet szerkesszen. Nincsenek tendenciák, színrelépések vannak. Ugyanakkor ezek az belépők azonban nem egy légüres térbe, hanem egy méretéhez képest meglehetősen zsúfolt és szegmentált irodalmi térbe történnek, így az értelmezőnek mégsincs olyan könnyű dolga, hiszen - létéből fakadóan - egyből fogódzkodók után nyúl, kapcsolódási pontokat keres: nagy elődöket, akik ott visszhangoznak a szövegekben, sorok közt megbúvó kortársakat, megidézett regényeket, filmeket, dallamokat. Az előttem heverő három kötet - a Parnasszus Új Vizeken-sorozatának 2010-es darabjai - mindegyikénél más-más, radikálisan eltérő hangot, és így eltérő kapcsolódási pontot találtam, ami azért is örvendetes, mert egy első kötetnél szinte önnön létjogosultságáért harcol az - akár már kiforrott, akár még keresgélő - autonóm költői hang. S ha ez túlmutat az aktuális trendek autofellatív reprodukálásán, már nem hiába olvastunk.
A fent említett kapcsolódási pontok közül Magyari Andrea sztori című kötetéhez egy „nagy előd", Sylvia Plath lírája kínálja szinte tálcán magát: ugyanis az amerikai költőnő volt Magyari doktori disszertációjának témája. Ez persze könnyen vezethet leegyszerűsített olvasathoz, hajánál fogva történő belemagyarázásokhoz, amiktől szeretném távol tartani magam, ugyanakkor megkerülhetetlen, különösképpen, hogy Plath fontos szerepet játszik sok fontos fiatal kortárs költészetében (Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia - hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük). A szerző disszertációjának legalább a címét érdemes megemlíteni itt: A fikcionalizálás aktusai Sylvia Plath Az üvegbura című regényében - ott és más Magyari-szövegekben is tetten érhető, mennyire foglalkoztatja a szerzőt a - bagatell megfogalmazásban - élet és irodalom viszonya, illetve e kettő kölcsönhatása. A magát minden szövegbe beleíró fikcionalitás, a primér tapasztalatok közvetlenségétől eltávolító szövegszerű konstruáltság, az emlékezés narratív volta olyan problémák, amelyek végiggondolása Magyari Andrea minden sorából kiérezhető.
A sztori mint kötetcím is ezt a problematikát idézi fel. A kötetcímet adó verscím két különböző pozícióban is szerepel a könyvben, így talán nem indokolatlan hangsúlyos szövegként tekinteni rá, és mélyebben megvizsgálni.
Először a kötet 15. oldalán bukkan föl, a tied. az enyém című, két számozott szakaszra osztott vers első szakaszaként, ugyanezzel a címmel zárójelben. Majd a 32. (!) oldalon, a Sophia Porter-ciklusból című ciklusban, immár különálló versben.
Ez a hat verset tartalmazó rész egy fiktív (?) angol fotóművész-költőnő verseit tartalmazza, akivel a szerző a ciklus bevezetője szerint egy berlini ösztöndíjas időszak során ismerkedett meg, és később sokáig leveleztek, majd Sophia Porter talán öngyilkosság, talán leukémia általi halála után a szerző lefordította, és közölte ezeket.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy így ugyanaz a szöveg két szerzői név alatt is szerepel, és mindezt tovább szépíti maga a szöveg indítása: „kinek a története tulajdonképpen. az én sztorim. a te sztorid. az én / sztorija, az énünké, ahogy változott, ahogy kimaródott / az arcod helye a retinámon, vagy hogy a túlsó oldalán akár kimutatható lenne egy miniatűr dombormű..."
Az én tehát nem egy zárt, fix identitásként képeződik le, hanem egymással folyamatos kölcsönhatásban álló, épp ezért nem stabil halmazállapotú létezőként, amelyeknek még a megnevezése sem egyértelmű, hiszen az „én" egyből elbillen személyes névmásból főnévvé - tehát egyszerre megfoghatatlan és megnevezhetetlen -, de legalábbis mindkét aktus nehézségekbe ütközik. Az én érzékenysége lesz fő tulajdonságává, az interakciók által képződött sérülékenység, „az emlékek szilánkossága" kiszolgáltatottá teszi az elbeszélőt. Kiszolgáltatottá, elsősorban a nyelv felé: „a tragédia az, hogy milyen / nehéz elmesélni a kettőnk történetét", (tragédia) a nyelv felé, amelybe a szerző kétségbeesetten próbálja belegyömöszölni az emléktöredékeket, amelyekből néha - egy réteggel mélyebben - gyönyörű képek állnak össze, ha az olvasó hajlandó kicsit belemenni, szabadabban asszociálni, az olvasásban és jelentéstulajdonításban úgymond termékeny módon részt venni, megejtően szép motivikus rímeket találhat: „mutatni, hogy szereted a mellem, szereted a kávét, amit főzök." „egyik hold sem a hold többé." - a hold épp a kávé és a mell képe után jön elő, amely a Hold-mell motívumpár párhuzamosaként a kávét automatikusan az éjszaka sötétjéhez társítja, de ezt már nekünk kell hozzágondolni: ez az olvasói aktivitást mozgósító szövegalkotás tudja gyakorlativá tenni az olyan elkoptatott frázisokat, melyek szerint a szöveg a befogadóban lesz teljessé, a mű maga az olvasással artikulálódik.
Itt Plath mellett egy másik párhuzam merül föl, aki nem más, mint a kötet fülszövegét jegyző Marno János. Az ennyire távoli képek közötti szép motivikus összecsengéseket jómagam legalábbis nála láttam. A közvetlen-tapasztalati és a reflektált-szövegszerű érzékiség közötti feszültség, mint egy bizarr lélegeztetőgép, tartja életben ezt a költészetet - a közölni kívánt tapasztalat rendre szétfeszíti a költészet - de a nyelv, mint olyan határait is: többnyire nehéz eldönteni, lendületes kisprózákat, vagy aprólékosan analizáló, mániákus szabadverseket olvasunk. A Meghallgatott monológok-ciklus esetében pedig a harmadik műnem, a dráma is beköszön. Ezek a szereplírák mind egy-egy jellegzetesen női élethelyzetből szólnak: a barátnője gyermekét karjaiban tartó vénlány vagy a tönkrement házasságára egy régi fotót szemlélve rádöbbenő feleség monológjai megrázó erejű pillanatfelvételek. Beszédjük első olvasatra mindennapi élőbeszéd, de sűrítettségük, kanyargó zaklatottságukat szenvtelenség mögé rejtő, elliptikus mondataik nagyon erős drámai esztétikummal bírnak. Magyari Andrea könyvét méltatlanul elhallgatja a kritikai recepció, pedig sokkal zajosabb sikert érdemelne, versei egyéni ízt hoznak a kortárs lírába, poszt traumatikus objektív szerelmi lírája nyelv- és genderközpontú olvasatok felé egyaránt nyitott, legfőbb ereje mégis inkább a személyesség és a nyelvkritikus szemlélet, amely túllép vallomásos és doktriner költészet kettősségén, egyszerre művelve mindkettőt.
A hagyományos lírai fogalmainkat némileg kevésbé formabontóan, más irányból feszegeti Lázár Bence András A teraszról nézni végig című kötete: az 1989-es születésű költő az épp színre lépő legifjabb generációt képviseli. Számukra szinte már magától értetődő volt, hogy a Telep által kitaposott úton, alkotói körbe tömörülve, internetes publicitással kerüljenek be az irodalmi köztudatba. A Körhinta-kör továbbvitte azt, amit a Telep és az Előszezon blogok elkezdtek, de a most húsz év körüli nemzedék még bátrabban nyúl az új médiához: blogjukat a Facebookon is követhetjük, és a Körhintára már nem csak írott szövegeket, de Youtube-videókon hangzó verseket is közzétesznek. Legutóbb épp Kemény István Élőbeszéd című versét olvasta föl a kör szakaszonként egy-egy tagja a költő születésnapja alkalmából, de például Lázár Bence András is készített hangzó változatot Borges emlékezete című szövegéhez.
Lázár Bence András szövegei - a költő fiatal kora és a diskurzusban való hangsúlyos jelenléte ellenére - első olvasásra konzervatívnak mondhatók mind tematikailag (család, emlékezés, szerelem), mind formailag: a meditatív szabad vers jelenleg épp a kortárs paradigma egyik uralkodó vonulata. Hatásaiban Lázár lírája több kortárs, sőt fiatal költő hatását mutatja, mintsem klasszikusokét: sorai mögül jobban kihallani Krusovszky Dénes vagy Szabó Marcell hangját, mint mondjuk a fülszöveget jegyző Szijj Ferencét vagy a mottóban megidézett Pilinszkyt. És persze nagyon érezhető Kemény István, úgy tűnik, az ő lírai jelenléte már jó tíz éve kitörölhetetlen az induló költők soraiból. Mindezek ellenére azonban nagyon koncepciózusan és önmagából, személyes emlékeiből, azok mozaikszerű, érzéki benyomásaiból építkezik.
Tematikailag nagyon erős koncept-kötet a Teraszról nézni végig: a gyerekkori-családi emlékek felől indul, (a családi albumból), majd a költői én megszületése és a pályatársaknak dedikált versek, jórészt átborozott-átbeszélgetett éjszakák és nappalok emlékeiből felépítve (Fehér lapjaim). A harmadik ciklus (Elképzeltelek) pedig szerelmi lírát vagy inkább szerelmekre emlékező verseket tartalmaz. A tematikai tagoltság ellenére maga a költői hang annyira egységes, hogy ha a szövegek nem lennének ciklusokba rendezve talán fel sem tűnne ez a három blokk. Lázár nyelvileg teljesen zárt formakészlettel bír.
Ugyanakkor éppen ez a zárt magabiztosság, ami csapdákat is rejt: Csak úgy dől a nosztalgia, az aprólékos emlékboncolgatás, a tekintet, a figyelem tematizálása, melyet egy-egy - többnyire a test vagy papír/könyv irányába elvonatkoztató - metaforikus sor tör meg: "Figyeltelek. Figyeltem a szemedet, szemhéjadat, mikor lecsukódik. / A hátad ívét, a lapockádat, körmeid ápoltságát. / Lemértelek magamban, elhittem, mennyit ér igazából / egy női test." (Nem történt semmi). Vagy: "Ott feküdtél mellettem, akár egy lecsiszolt / porcelánbaba, meztelen a francia ágyban. / Idegen voltál, ahogy csak egy test tud idegen lenni / egy másiknak." (Az első emeleti teraszon). Ezek a kicsit rutinosnak tűnő megoldások néha kimondottan modorosnak tűnnek, csakúgy, mint a Lázár által előszeretettel alkalmazott, keretes szerkezetek vagy a visszatérő sorok, variánsok. De ilyen modorosság szinte a teljes szöveg A Deák Ferenc utca és a bíborfák története című versben: "És mi együtt sétáltunk a bíborfák alatt, / akik szeretnek összehajolni, / abban a bizonyos Deák Ferenc utcában....", de hasonlóan pózolónak érzem az Egy istentelen pécsi éjszaka látomása sorait is: "Hiszen vannak ám príma, igen príma pillanatok arrafelé. / Például Tettyén, főleg lefelé." A nosztalgikus, emlékekkel dolgozó szabad versek kétségtelenül divatosak - azonban akkor tudnak érdekessé válni, ha a töredékesség, enigmatikusság aktivizálja az olvasót, ha a szöveg értelmezői erőfeszítésekre késztet, ha a személyességből van kijárat az egzisztenciálisba. Lázár Bence András verseinél én magam nem találtam ilyen bölcseleti megalapozottságot, csak - első kötetek közt kétségtelenül ritka és mint ilyen, elismerésre méltóan dörzsölt rutinmunkát. Mintha a költő nem az első, hanem az utolsó - fénykorán már túljutott, önismétlő, de egykori nagyságából még valamit hordozó - könyvével debütált volna. Ugyanakkor a kötet rendkívül érzékenyen reagál a korszellemre, az elmúlt években a klasszikus vallomásos (vagy épp objektív) líraiság felől a monologikus dramatizáltság és az epika felé elmozduló, olykor balladisztikusan elliptikus költészetet kétségtelenül értő módon műveli.
Az teraszról nézni végig mindamellett túlnyomórészt pozitív kritikai visszhangot kapott, a szerző a legifjabb nemzedék egyik húzóneve lett, nyilván nem érdemtelenül. Így csak remélni tudom, hogy folytatásképp megírja az előző köteteit. Erre minden esélye meg is van, ha a kompozíciós érzék és a gördülékeny stílus gondolati mélységet is kap. Olyan versekben, mint A rozsdás kések, egyértelműen megmutatkozik, hogy Lázár képes roppant összetett komplex tartalmakat is szép stilizációval kezelni. A vers elején álló Bartis Attila-idézet, nem csak a versnek, de a kötetben mottóként gyakran használt ószövetségi idézeteknek is új értelmet ad.
A három Parnasszus-könyv közül Szőllősi Mátyás Aktív kórterem című kötetéről a legnehezebb írni. Ha Lázár Bence Andrást (e három kötet) szűkös koordinátarendszerében, tehát relatíve és túlzó módon) paradigmakövetőnek bélyegeztem, akkor Szőllősi ennek éppen ellentéte: annyira magányos szigetet képez, hogy ezzel meg is nehezíti a róla való beszédet: lírája eszköztelen, afféle „kerek-perec" - szereti nevén nevezni a dolgokat, és gyakran rímel, ami nemzedékében már-már kuriozitással bír. (Megint csak e túlzó, helyi értékű értelemben, lásd fentebb.) Alapos költő: a kötet végén függelékben hozza a kapcsolódó idézeteket, a latin címek jelentését, illetve egy vers is idekerült, amolyan bónuszként.
Maguk a szövegek - különösen az első, Gyulladás című ciklusban, a kötetcím által is sugallt kórház-betegség-test tematika köré csoportosulnak. A test hívószava fogalmisága jellemző témája a kortárs lírának, Marno János Borbély Szilárd, Németh Zoltán, Nemes Z. Márió mellett még sokak életművének centruma a test és az azt boncolgató szöveg. De míg a kortárs kánonban elsősorban mint absztrakció, mint filozófiai-egzisztenciális problematika jelenik meg, amely általában valamilyen paradoxonon keresztül artikulálódik, addig Szőllősi a test érzéki megtapasztalását annak rendellenességén keresztül ragadja meg, így sokkal köznapibb, konkrétabb formában lesz ihlető. Jól jellemzi ezt a kötet cím nélküli nyitóverse: „A záróizmok összehúzódásának hiánya / Az izzadás. Fosás, nyilvános helyen - / s a közízlés számára furcsa pillanat / látni, testedből mi maradt / fogyás után."
Ebből a ciklusból talán annak utolsó darabja, a gyomortükrözést száraz, objektív nyelven, de keresztrímekkel(!) megéneklő Újra péntek a legemlékezetesebb: "A felbuggyanó nyálcsomók után / itt csakis egy dolog, mi érdekel; / hogy lélegezni, nyelni is talán / meg negyven centit öklendezni fel." És alapvetően ez a kezdőciklus is tűnik a kötet legerősebb részének. Személyességében távolságtartó, minden modorosságtól mentes keresetlen stílusa itt kiválóan érvényesül, talán épp a téma révén: a kórházi tartózkodás kiszolgáltatottsága, az egyént a külvilágtól elszigetelő betegség élményei épp ilyen száraz, érzelemmentes hangon szólnak igazán hitelesen. Sajnos a további ciklusok - és általában véve Szőllősi szerelmi lírája már nem ilyen sallangoktól mentes. Programszerűen lecsupaszított, eszköztelen lírájának egyszerűen nem áll jól a párkapcsolati tematika, zavarba ejtően idegenszerűségbe torkollik, és eltávolít a szövegtől: „Én értem és érzem hiányod, / bár tőlem nem kérdezte senki / hogyan érnék vállhoz, szájhoz. / De nekem nem derogálna semmi." Ami a kórházlíráját újszerűvé teszi, az a szerelmi költészetében már hiányérzetet hagy, ugyanaz a lecsupaszított egyenesség közhelyszerűen hat egy párkapcsolat elemzésekor: „Azt hittem, itt hagytál, de el se jöttél. / Csak vonzódsz és kötődsz, de nem szeretsz. / Az érzéketlenséged nem valódi; / inkább idegződés, korábbi minta ez." A 'líraiatlanságban' nem megy el olyan messzire, hogy az plusz esztétikummal telítődjön, a hidegséggel nem párosul távolságtartás - így nem az angolszász minimalizmus hangját kapjuk meg, hiszen a versek az objektivitás látszatát is kerülik - inkább egyfajta századfordulós rezignáltság kap itt új erőre, és ad egészen egyedi stílust, hangot, életérzést: a test terheit - legyen az a saját test kórja vagy egy másik test terhe és / vagy hiánya - semmi sem könnyíti, csak a megszokás. A hétköznapi szürkeség árnyalata veszi el a Szőllősi-líra pátoszát, s ez egyszerre válik előnyére is - a pátosz még mindig nem menő -, de ez a szürkeség visz el némely verset az érdektelenség felé. A versek többségénél mégis van a személyességnek, vagy inkább a szövegekben megképződő személyiségnek elég vonz- és hordereje ahhoz, hogy a kötetet újra és újra átlapozzuk.
A három kötet különbözőségei ellenére is jól körülírható tanulságokkal bír: láthatjuk, hogy a kortárs fiatal lírában egyre markánsabban van jelen egy nehezen körülírható, de könnyen felismerhető, tűnődő, nosztalgikus, emlékezésre épülő hangvétel, amelyre többnyire jellemzőbb a szabad vers, mint forma, a rímek, ha vannak sem tolakodóan hangsúlyosak, nem kerülnek előtérbe. Stilárisan mindhárom kötet a köznapi, emelkedettséget nélkülöző, élőbeszédet imitáló nyelvi elemekből építkezik. A nyelvi megformáltság felől így a jelentés(ek) felé tolódik el a hangsúly, ami a lírai konstrukciót lassan átformálni látszik.
A mai líra összességében ugyanis több szempontból is kilépni látszik eddigi műnemi kötelékeiből: a zeneiség például szinte teljesen eltűnni látszik, (Magyari Andreánál leginkább, de Lázár Bence Andrásnál és sok Szőllősi-versből is, és véleményem szerint ez a megállapítás sok-sok itt nem tárgyalt kötetre is érvényes), előtérbe kerül a beszélő (fikcionált, konstruált) személye, a helyzet szituáltsága, és gyakran egy történet szervezi a szöveget. Ilyenképp a mai líra részben a dráma (azon belül a monológ), részben pedig az epika (történetmesélés) felé mozdul el. Ez persze korántsem példa nélküli, vagy forradalmi jelenség, gondoljunk csak a XIX. század népballadai hagyományaira, vagy számtalan, XX. századi példára. A ballada persze kötöttebb műfaj, de a fentieken túl a kortárs versek elliptikussága, gyakori engimatikus homálya, és sötét, olykor meghökkentő témaválasztása is azt látszik alátámasztani, hogy van értelme a XXI. századi líra balladisztikus hagyományok felé való elmozdulásáról beszélni, legalábbis a nyolcvanas-kilencvenes évek lírájához képest.
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
