Nagygéci Kovács József
Tizennégy tárca
Kántor Péter: Egy kötéltáncos feljegyzéseiből
Tizenhárom tárca, tizenhárom külön-külön is remek mű sorakozik Kántor Péter legújabb kötetében. Egy költő prózakötetéről éppen elegendő lenne ennyit megállapítani. A hetvenes években megjelent első kötet óta a saját ritmusa szerint közlő szerző négy évig váratta olvasóit, és az történt, ami máskor is szokott: megérte várni.
2013-ban, azaz 3 évvel ezelőtt, az Élet és Irodalom tárcarovatában jelentek meg ezek az írások, már a lapban is azzal a címmel, ami most a kötet címe lett: Egy kötéltáncos feljegyzéseiből. A szövegek itt-ott mintha egy kicsit tömörebbé váltak volna (egyik-másik valóban meg is rövidült kissé), sorrendjük követi a megjelenési sorrendet, kiegészülve egy záró darabbal. A szerző ezzel egy olyan struktúrát hozott létre, melyben a kötet egységes, csúcspontokkal és (a szó jó értelmében vett) pihenőkkel bejárható terep lett. Így alakulhat ki a könyvet forgatóban az a gondolat, hogy tulajdonképpen a tizenhárom tárca, mint kötet, egy végső, tizennegyedik tárca váza, gerince, avagy Kántor Péter ezúttal is megkomponálta formailag is, tartalmilag is legújabb könyvét.
Különlegesség a különlegességben, hogy nemcsak a kötet borítóján találunk Nádler István-képet, hanem a szövegek között is, ez nem volt jellemző eddig a Kántor-kötetekre, leszámítva a gyermekverseket. A képek nem a tárcák után, illusztrációként állnak, hanem a szövegek előtt, bevezetve a következő történetbe, ígérve valamit. Az olvasó elébe tett élethelyzet-leírás, beszámoló, mese felütései ezek, és méltó partnerei Kántor Péter szövegeinek. A fentebb taglalt feltevést, tudniillik azt, hogy a tizenhárom írás egyben egy tizennegyediket tesz ki, mely maga a kötet, a képek szerepeltetése csak megerősíti. Érdemes például összehasonlítani a nyitó tárca (Háttal a kredencnek) előtti Nádlerképet (egy nagyra nyúló felkiáltójelet idéz, melyben bújik egy kérdőjelnyi ív) az utolsó, búcsúzó tárca (A kivonulás – Búcsú Filipicskutól) előtti képpel (felkiáltójelet idéz ez is, de ez tömör, szilárd, tömbszerű, megingathatatlan). Kántor kifeszít szövegben is, a Nádler képekkel is egy múltat és jelent összekötő, vékony, de még járható kötelet, amin aztán végigegyensúlyoz s eközben, mint szenvedélyes megfigyelő, mindent följegyez. A kerettörténet szerint az elvesztés, konkrétan egy lakás fölszámolásának krónikása személyes hiányait, fájdalmát is beleoldja ezekbe az írásokba, így a megfigyelő nem kívülálló, feljegyzései nem rideg tudósítások, hanem személyesek, emberiek.
A szövegek, ahogy ezt a Kántor-lírában megszokhattuk, ezeknek a megfigyeléseknek, az azokra adott reflexióknak sűrű szövetét adják, ahol ezen felül a reflexiók is meg vannak figyelve, sőt, maga a megfigyelő is. Minden átszűrődik egy nagy lyukú, de megbízható szűrőn. Az értékes fennmarad, a felesleges kidobásra kerül. A tárca alkalmas eszköz arra, és ezt Kántor Péter ki is használja, hogy a legapróbb részletet is – nagyító alá rakva – nagyságában szemléljük, ráadásul a szerző (és egyben elbeszélő) egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy mindig egyszerűen ki volna jelenthető, mi kicsi és mi nagy. Mindennek megvan a maga jelentősége a kötéltáncos világában. A kis lépéseknek éppúgy, mint a nagyoknak. Kántor Péter kerül minden látványos gesztust, minden nagyotmondást, kérkedést, bombasztikumot és manírt. Így deklarációkat, fensőséges kinyilvánításokat nem kapunk – határozott véleményeket annál inkább. A szerző a tárgyára figyel, azt bontja szét a legkisebb részekre, s építi fel ebből a világot. Ahogy egy kötéltáncos minden kis izomrezdülése fontos ahhoz, hogy végigérjen a kötélen. Eközben ezek a rezdülések nem mindig látványosak, nem is lehetnek azok. De ha a mutatvány egészét nézzük, eszünkbe kell, hogy jusson: mi minden kell a sikerhez. Ezekben a szövegekben ez a fokozatos építkezés az egyik legnagyobb teljesítmény. És ez prózában épp úgy hat, mint a lírikus Kántor Péter köteteiben. Ezáltal (is) vált a szerző az elmúlt évtizedekben műneme mesterévé. A hétköznapi(nak tűnő) apró dolgokat úgy, olyan érzékkel, kíváncsisággal emeli magához – nem lehajol hozzájuk, hanem megnöveszti őket –, hogy vizsgálatuk által, azokon keresztül fogalmazzon meg valamit, valami érvényeset, egyetemest, fontosat. Kántor Péter a mai magyar irodalom egyik legizgalmasabb kérdezője is. A végletekig képes lecsupaszítani egy állítást, miközben mondatai, bekezdései végén, alján, sűrűjében mégsem a bizonytalanság kérdései vannak, hanem az egyetlen emberi-írói tisztességes magatartás. Kántor helyettünk, a nevünkben kérdez, a nevünkben tépelődik, a nevünkben hallgat el, a nevünkben mond ki érvényeset és szépet. Kötéltáncos, ahogy egy kicsit talán mindannyian, ha tudomást veszünk erről, ha nem. Ráadásul ez nem egy kötéltánc-oktató munkája, ez az attitűd egyébként is nagyon távol áll az elbeszélőtől. Kántor szinte szándéktalanul válik ezekben a szövegekben is, a maga följegyzéseivel együtt útjelzővé, iránnyá, tájékozódási, viszonyítási ponttá; ennek (a ténynek is, a válásnak is) még a gyanúját is kerülni akarja. Így ír a sikertelenségeinkről és az ezeknek örülőkről, a térdre kényszerítésről, a megalázásról, a bűneinkről (Kucsera röhög), így állítja mai mindennapi dolgainkat ókori távlatba (Mondta Kasztór), de személyes visszaemlékezést is így ad a – talán – legderűsebbnek ható írásban (Hogy itt mi megy!). Sehol nem oktat ki, de véleménye mégis nyilvánvalóvá és egyértelművé válik.
„De hát akar-e ő mondani valamit? Igen, szeretne. Azt nem állítja, hogy mindig és szünet nélkül, nem úgy van vele, mint azok a kapszulás kávéfőző masinák, amiken elég megnyomni egy gombot és már jön is a kávé – az egy másik típus. De rengeteg felhalmozódott mondanivalója van, mindenfélék, amiket csak úgy hurcol magával, sokszor nem is tudja, mi a fontos, mi nem, és amik időről időre kikívánkoznak belőle. Ahogy egy folyó is időről időre kipakol a partra ezt-azt, többnyire csip-csup dolgokat, amelyeket aztán a madarak átcsócsálnak, felcsipegetnek, de néha valami nagyobb rönköt, igazi kincset is, és mintha sóhajtana olyankor a folyó, miközben folyik tovább.” – így mondja a Séta című írás elbeszélője.
A prózaíró Kántor epizodikusan ír, de a szöveg elemi szintjein is képes lírai lenni. Használt szavai, a leghétköznapibbak is, életre kelnek, az eddig szürkének gondoltak színesek lesznek. Egészen pontosan: látszani kezd a színük, érezhetővé válik az ízük, a hangulatuk. A Kántor Péter-kaleidoszkópba helyezve a legközönségesebb dolgokból, tárgyakból, személyekből – amikre a fény éppen a szöveg belső logikájából, mondanivalójából, állításaiból árad – csodás alakzatok, színpompás figurák lesznek. Ilyen varázslatra számos példa hozható, álljon itt egy az Egy látogatás című tárcából: „– Megyek, csinálok egy teát. Úgy mondta ezt, mint egy diák, akit kihívtak felelni, és már ott áll a tábla előtt, krétával a kezében, és hangosan magyarázza, amit a táblára készül felírni. – Most csinálok egy zöld teát, vagy egy feketét. És elindult a konyha felé.” A szorongás, mint élethelyzet (diák a táblánál), a választás szabadságának illúziója (fekete, vagy zöld tea), a folyamatos önreflexió, az ember önigazolásai, magyarázatai a bizonytalansággal szemben (cselekvés plusz kommentár) – egyszóval pár mondatban egy teljes univerzum, melynek leírása ragyog: a szerző törődésétől a fentebb sorolt módon.
Az írások, ahogy fentebb szóba került, csúcsok és pihenők. Kötéltáncosra nézve: vannak az erőgyűjtést, a pihenést segítő és a kifejezetten veszélyes szakaszok. Ilyen értelemben is kiemelkedő írás a Kancsendzönga c ímű, a hol egy megtörtént, sajtóban kellően dokumentált eseményt hív szövegbe Kántor. Egy közismert, nagyszerű hegymászó és fiatal társa életének utolsó pillanatain elmélkedve a személyes tragédiából a lét kozmikus tragédiájára kérdez rá. Az elbeszélő, kötéltáncosként itt a mélység és a magasság között egyensúlyoz, miközben nem foglal állást, mégis minden mondatából kiragyog: együtt érez a tragikus sorsú hegymászókkal. A hegyet ugyanis meg kell mászni, a magasba föl kell jutni. Ő maga is „vágyott rá. … Nem a föld ellenében vágyott, hiszen mindenkije a földhöz köti, mindene a földhöz köti, de a magasba!” És egyetért a sorsdöntő választással is: a fiatal hegymászó a saját életét kockáztatva visszatér társához, barátjához, s bár ezzel személyes élete befejeződik, de példája a nagyság példája mindnyájunk előtt. Kántor Péter töprengéseivel együtt lehet haladni, kérdései, tétovázása, érzékeny pszichologizálása, ahogy belehelyezkedteti elbeszélőjét a hegymászók helyzetébe, az olvasó számára valósággá lesz. Érezni a hegy hidegét, ahogy kiárad a szövegből, a szomjat, a tépelődés kínját. Bennünk, helyettünk szólnak a kérdések, és így lesznek általánosak, emberiek. A halálról így ír: „Igen, ha lehet választani, akkor inkább a hegyen.”
Pihenőnek, erőgyűjtőnek példaként a Messze, mint Lacháza című írás említhető, mint amiben mindez benne van sűrűn, kibonthatóan.
A történetben igazából nincs történet, az elbeszélő a lacházai Duna-parton ülve Sanghajtól Lacházáig, Krasznahorkaitól a Kalevaláig kalandozik. Nem történik látszólag semmi, a távolságot méricskéli, s definiálva a távolság, a tér, az idő fogalmát, próbálja elhelyezni magát – a világban. A történetben szóba kerül egy sanghaji taxis, aki – mivel egyáltalán nem tud angolul – egyetlen szóval („oké”) fejez ki a hosszú út során minden lényegest és lényegtelent. Oké, mondja, és cd-t rak be a lejátszóba, oké, mondja, és sebességet vált, oké, mondja, és ezzel jelzi egy veszélyes kanyarban, hogy elmúlt a veszély. Az intonáció változik, de a szöveg marad: oké. Nincsenek néven nevezve a dolgok. Nagyon kevés dolgot tudunk, és az elnevezéseink, a kommentárjaink sokszor inkább a tudatlanságunk elfedésére valók, semmint valós tudást mutatnának. A tudatlanságunk, értetlenségünk viszont bizonytalanná tesznek, ezért mímelünk magabiztosságot. Magabiztosságot, amivel látszólag uraljuk a teret, az időt, a távolságot, mindent. Pedig „a csoda, az messze van tőlünk, nagyon messze, messzebb, mint Lacháza! Mert már az is kész csoda, hogy élünk, oké?!” – Kántor Péter kesernyés, de az elfogadást magában rejtően megfogalmazott ars poeticája ez. Ilyen egy „pihenő”-tárca ebben a kötetben.
Egy élő klasszikus ajándéka ez a kötet a mostani és későbbi olvasóknak. Szerényen van kínálva, szép, ugyanakkor visszafogott módon elegáns kötetben. Kántor Péter tárcái méltóan illeszkednek az életműbe, köszönet az Élet és Irodalomnak, hogy megjelentek és a Magvető kiadónak, hogy kötetbe kerülhettek. Mert miközben annyiféle helyről annyiféle bölcsesség keresi a mai embert, ennek a kötéltáncosnak a feljegyzéseiből igazán sok mindent meg lehet tanulni.
És még valami a címről: egy kötéltáncos feljegyzései ezek, és kötéltáncosnak lenni igazán nem a legbiztosabb foglalkozás az életben. A feljegyzések pedig nem tanítások, csupán egy kötéltáncos lépteinek dokumentumai. Szerény ajánlat ahhoz képest, ami a kötet olvasóira vár.
Kántor Péter: Egy kötéltáncos feljegyzéseiből. Magvető Kiadó, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
Nagygéci Kovács József: Bereményi Géza verseiről
