Markó Béla
A múlhatatlan pátosz
Fekete Vince válogatott verseiről
Természetesen nem sokat változott a költészet a római Horatiustól a svéd Thomas Tranströmerig, vagy magyar példákra gondolva, igazán nem látok különbséget, mondjuk, Balassi Bálint és Babits Mihály között. Talán csak annyit, hogy Babits tudhatta, mit írt Balassi, fordítva viszont ez nem volt lehetséges. Bővült a szókincs, módosult a grammatika is valamennyit, szegényedtünk igeidőkben, gazdagodtunk vonzatokban, de fejlődésről nem érdemes beszélni. Már-már rögeszmém egyébként is, hogy az irodalomban vagy művészetben nincsen fejlődés, legfeljebb az eszközök finomodnak, de az Egy katonaének szerzője más eszmeiséggel ugyan, ám hasonló rafinériával közelíti meg tárgyát, mint a Húsvét előtt költője, hogy a háborús témánál maradjunk. Számomra megnyugtató ez a változatlanság, hinni szeretném ugyanis, hogy aminek nincsen kezdete, annak vége sincsen. Nem könnyű ezt elfogadni, de azt gondolom, hogy aki a tudományban nyilvánvalóan érvényes fejlődéselvet rávetíti például az irodalomra, közvetve azzal is egyetért, hogy a szépirodalmi szövegnek van oka és célja. Pedig sem oka, sem célja, és éppen ezért nélkülözhetetlen. Akár maga a világ, mondhatnám agnosztikus derűvel. Csakhogy én bízom a megismerésben, és egyáltalán nem állítom, hogy a több vers ugyanannyi, mint a kevesebb, és hogy nem kellene nap mint nap gyarapodnia körülöttünk a költészetnek. Csupán abba nem tudok belenyugodni, amit a filozófus és esztéta Theodor Adorno annak idején mélységes keserűséggel megfogalmazott: „Auschwitz után verset írni barbárság”. Ugyanis azt sugallja nekünk Adorno – mit sugallja, inkább zokogja! –, hogy a vers önámításnak bizonyult, és ha tovább ámítjuk magunkat, mi is bűnösök leszünk. Nem tagadom, amikor először találkoztam ezzel az idézettel, mélyen megrázott, magamban többször is visszatértem rá, amíg egy újabb kinyilatkoztatás, ezúttal egy általam addig is, azután is nagyra becsült erdélyi magyar költőtől, Székely Jánostól, végképp meggyőzött, hogy nem a költészet fejlődik, csupán a róla való gondolkodásunk. Hiszen későbbi szerkesztő kollégám, a nagyszerű költő, próza- és drámaíró sem többet, sem kevesebbet nem mondott egy kolozsvári szabadegyetemi előadásán, ahova némi kajánsággal engem is meghívott, mint azt, hogy „a költészet meghalt”, csak nem vesszük észre. Ő nem az emberiség és emberiesség históriájából, hanem magának a költészetnek a történetéből vezette le ezt a tételét, de eléggé feladta mégis a leckét. Míg aztán rájöttem, ismétlem, hogy valójában nem a vers változik, hanem az irodalomértés vagy irodalomértelmezés, és ebben a felismerésben sokat segített nekem Székely János, a galambszürke öltönyös enfant terrible, aki végül is akarva-akaratlanul rákényszerített, hogy ellenérveket keressek polgárpukkasztó szándékú – de valamennyire általa is komolyan vett – prognózisához. Legfőbb ellenérvem maga az irodalomtörténet volt. A költészet naponta meghal ugyanis már évszázadok óta, és naponta fel is támad minden egyes versben.
Itt van például Fekete Vince, akinek Vak visszhang címmel az idén jelentek meg válogatott (és új) versei, talán nem véletlenül éppen ötvenéves korában (Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2015). Jesszusmária, mondanám, máris ötvenéves, pedig most volt az indulás, most volt a transzközép Kolozsváron, amelynek ő volt egyik vezéralakja, bár érzésem szerint már akkor is jobban beágyazódtak a szövegei abba a virtuális entitásba, abba az örök poézisba, amit minden új generációnak illik megtagadnia. Fekete Vince valamiért nem hitte el egy pillanatig sem, hogy a költészet meg fog halni, és éppen ezért legelső versein nem érzik a kétségbeesett reménykedés sem, hogy hátha van feltámadás a vers halálából. Az induló nemzedékeket ez a kétségbeesés szokta egy új irány vagy irály kialakítására sarkallni, de úgy tűnik, a mellbeverő Dsida-parafrázis, a Csütörtök költője ezen már nagyon hamar túllépett. Persze az igazság az, hogy újraolvasva ezt-azt, rögtön kiderül, a transzközép csak számunkra, az akkori középnemzedék számára tűnhetett szakításnak az előzményekkel, mert mi még az Ezra Poundtól és T. S. Eliottól induló, bár csak évtizedek múlva megfogalmazott amerikai New Criticism, vagyis Új kritika kései gyermekei voltunk – Erdélyben szinte minden kései –, annak az ideológiának a követői, amelynek első teoretikusa, John Crowe Ranson tagadta példának okáért a kontextustól elvonatkoztatni képtelen irodalomtudomány létjogát (Az Új kritika, 1941). Ennek az irányzatnak fontos előzménye Ivor Armstrong Richards munkássága (Az irodalomtudomány alapelvei, 1924; Gyakorlati irodalomtudomány, 1929), aki egyértelműen kimondta, hogy a műalkotás „nem parafrazeálható”. Mi is ezeken a teóriákon nőttünk íróvá, Wellek és Warren a hetvenes években is reveláció volt nekünk (René Wellek és Austin Warren: Az irodalom elmélete, 1949), különösen azután, hogy egyetemi éveinkben kötelező olvasmányként végigrágtuk Lukács Györgyöt, mellesleg nem teljesen haszontalanul. Ha úgy tetszik, lehet ezt az egész transzközép dolgot blöffnek is tekinteni, de Fekete Vince egyik-másik szövegének rétegzettségében gyönyörködve, rá kell jönnöm, hogy akkoriban, minden látszat ellenére, valójában egy kisebb konzervatív – figyelem: konzervatív! – forradalom zajlott az erdélyi költészetben, hiszen Orbán János Dénes vagy Sántha Attila – és folytathatnám a névsorolvasást – erős iróniája elfedi esetleg előlünk a mélyáramokat, viszont a Vak visszhangban jól nyomon követhető. Maga Fekete Vince is a pátosz elleni lázadásról beszél – letagadhatatlan pátosszal – a kolozsvári Helikon mellékletének, a Serény Múmiának az egyéves évfordulójára írt visszatekintésében: „Teret engedtünk képzeletünknek, ami szabaddá és határtalanná tette számunkra a világot; s ha szolgálni akar(t)unk, azt csakis az irodalomra tartottuk érvényesnek; s a helytállást és megmaradást pedig – legjobb igyekezetünk szerint – minőségi áruban gondoljuk el. Voltunk (éppen ezért) közönségesek, antipatetikusak, meghökkentőek…” Csakhogy ma már a hajdani szövegekből éppenséggel nem az „antipatetikus” indulat ragad meg, hanem a referencialitás, a parafrázis vállalása, és ezáltal mindannak a többé-kevésbé heves tagadása, amit az előző generációk elfogadtak: hogy nincsen kontextus, csak műalkotás van, amely olvasáskor tulajdonképpen „világegész”, tehát eltakar minden egyebet. Sarkítok most nyilván, mert ezek a teóriák sohasem jelentkeznek vegytisztán, ráadásul én magam állítottam az imént, hogy lényegében a költészet nem változik. Ezt továbbra is így képzelem, de az elmélet természetesen mégis visszahat mindig a költőkre, megpróbálja „jó” irányba terelni őket, és ebből a feszültségből elsőrangú művek születhetnek. Fekete Vincénél mindenképpen. Hiszen a már említett Nagycsütörtök-parafrázisban megfigyelhető, hogyan bontja le Dsida Jenő eredeti pátoszát, és hogyan lesz a nagycsütörtökből egyszerűen csütörtök, viszont amire a vers befejeződik, már ismét fájdalom és félelem van bennünk. Látszólag elhagyta Fekete Vince a nagycsütörtökből a nagy jelzőt, a borzongató szentséget, és végül mégis az ellenkező hatást váltja ki, ugyanis immár minden csütörtökünk naggyá, szorongatóvá, fenyegetővé válik. A referencialitást tagadó Új kritikának azért nem lehetett igaza, mert maga a nyelv is referencia, a mai szó a tegnapinak az értelmezése, a mai nyelvhasználat a tegnapinak a parafrázisa. Ettől nem szabadulhatunk, inkább ki kell használnunk. Úgy érzem, hogy Fekete Vince költői habitusának is ez a legfontosabb tanulsága. Egy már létező szövegre hivatkozni, különösen akkor, ha elfogadjuk, hogy a betű, a szó, a mondat maga is része a valóságnak, tulajdonképpen ugyanaz, mint amikor egy természeti képre vagy egy érzelemre reflektálunk. „… s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem / a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön” – mondja Dsida. „… a hullatag/ sötétben üldögéltem a / războieni-i váróteremben, / csütörtökön…” – írja Fekete Vince, és nevetnünk kellene azon, hogy a magyar helységnév helyett a románt használja, mert egyébként is el-eljátszik a paródia lehetőségével, de ebben a helységnév-játékban történelem van, igazi fájdalom, referencialitás úgymond, legalább két irányban is, egyrészt Dsida felé, másrészt a huszadik század egész erdélyi története felé is. „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, / Máté aludt, és mind aludtak… / Kövér csöppek indultak homlokomról, / és végigcsurogtak gyűrött arcomon…” olvassuk Dsidánál. Ahogy a nagycsütörtökből csütörtök lett, ugyanúgy marad az apostolok nevéből csupán kezdőbetű Fekete Vincénél: „Ott aludtak körülöttem: / P. aludt, J. aludt, / J. aludt, M. aludt, // butykos aludt, mind / aludtak.” Súrolja a befejezés (ön)iróniája is a paródiát, de mégsem az, éppen ellenkezőleg, a vers végső üzenete, hogy hiába próbálunk szabadulni a pátosztól, mert amíg szenvedés van, pátosznak is lennie kell. Ez a szöveg még viszonylag korai, a kilencvenes években született, a nemzedéki ars poeticához is illeszkedik, de mégis markáns költemény, kiemelt helye van szerintem Fekete Vince lírájában, és ugyanakkor jól bizonyítható vele az a sajátos parafrázis-technika, amely formailag is rendkívül izgalmas megoldásokhoz vezet. Kezdettől fogva kimutatható ez a technika Fekete Vincénél, és gyakorlatilag végighúzódik egész eddigi pályáján, az utóbbi időben olyan kiváló költeményeket eredményezve, mint például a Film, amelyet Lövétei Lázár Lászlónak ajánl, de ugyanakkor Babits Mihály Ősz és tavasz között című versének kép- és formavilágát parafrazálja, vagy a Kérdés, amely Kosztolányi Dezsőre utal vissza, a Tajtékos még című Radnóti-átirat, vagy az újabb, kötetben még nem szerepeltetett Vargaváros ciklusból a Berzsenyi Dánielt idéző A távolodó. Az az igazság, hogy csak jobb híján használom a parafrázis vagy átirat kifejezéseket, mert meggyőződésem szerint ma Fekete Vince egyik legeredetibb, senki mással össze nem téveszthető erdélyi magyar költőnk. Nyugodtan elhagyhatnám az erdélyi jelzőt, és nem azért nem teszem, mert szűkíteni akarom a kört, amelyben fontosnak tartom ezt a poézist, hanem mert a már említetteken kívül Kányádi Sándorra, Kovács András Ferencre, Weöres Sándorra, Király Lászlóra, Szabó Lőrincre és más elődökre vagy kortársakra hivatkozó költő szövegeiből egyszerűen nem vonható ki a couleur locale, és nem is kell, ha igazán ragaszkodunk ahhoz, hogy a kontextus nélküli remekmű téveszméjével együtt más előítéleteket is lebontsunk, például az egyetemesség, magyarság, regionalitás gyakori szembehelyezését.
Fekete Vince versei erdélyi versek. Ennél bosszantóbb, kihívóbb mondatot magyar költőről leírni szinte nem is lehetne. De nem a provokáció szándékával teszem. Egyszerűen úgy gondolom, költészetének a lényegéhez tartozik a táj, egészen pontosan az érzékiségnek az a különös formája, hogy a testünk tulajdonképpen abból áll, amit érzünk, érzékelünk, és éppen ezért ez a kifejezésmód nem nélkülözheti a szín-, hang-, illat- és tapintásélményt. Nincsen külön én, és nincsen külvilág, hanem kölcsönhatások vannak, ebből állunk mindannyian, végtelen sok visszhangból, mint ahogy a címadó Vak visszhang, ez az alcímekkel tagolt nagylélegzetű poéma szépen demonstrálja ezt az egybeolvadást. Nosztalgia van mindvégig a sorok mögött, és alapjában véve a couleur locale-ból, a helyi színből, vagy inkább a helyi színekből, a jól ismert világ elemeiből alakul ki az általános érvényű absztrakció, hogy Dantéhoz hasonlóan, az emberélet útjának felén mindannyian egy sötétlő erdőbe jutunk, és meg kell próbálnunk kijönni onnan. Illetve Fekete Vince némileg módosítja ezt a konklúziót: azt sugallja, hogy a sötétlő erdő is mi magunk vagyunk. Megmondom őszintén, a válogatást lapozva sokszor irigyeltem a költő bátorságát, hogy az érzelmesség és érzelgősség közti sávon, már-már borotvaélen milyen magabiztosan megy végig, és irigyeltem azt is, ahogyan vállalja a regionalitást, az egyesek által annyit kárhoztatott egzotikumot: „… Nem fél, ha / otthagyja cipője nyomát a tisztás széli hófoltok / szarvas-, vaddisznó- és medvenyomai között.” A költemény befejező részében egyébként jól megfigyelhetjük a költő sajátos – és nagy tehetséggel alkalmazott – módszerét, hogy képet képhez hasonlít, konkrét síkot konkrét síkhoz illeszt: „Visszhangzik, csapkod a hang, és suhognak, / búgnak az erdő fái, mint a szélben a hatalmas / gabonatáblák.” Különös hasonlat, egészen rendkívüli hatás. Mint ahogy a következő sorok azt példázzák, hogy a központozásnak mekkora szerepe lehet a feszültség növelésében, netán levezetésében: „Hány nap járóföld az út? Hány / nap, és vajon visszatalál-e? Kérdezem. Nem szólsz / semmit. Bólogatsz. Talán. Mondod. Talán nem. / Válaszolod.” A tőmondatokat a bővített vagy összetett mondatokkal mesterien váltogató, nemcsak érzelmileg, hanem retorikailag is kényes egyensúlyt teremtő kézdivásárhelyi Fekete Vince mintha emlékezne ilyenkor a mások által méltatlanul elfelejtett, szintén kézdivásárhelyi elődjére, Boér Gézára, aki szintén kiválóan bánt a szavak közti szünetekkel, viszont eltérően a Vak visszhang költőjétől, ő soha nem vágott neki a mondatok „sötétlő erdejének”, valami szövegelőtti csendben dideregte végig tragikusan rövid életét.
Fekete Vince különben is mindig mindenre emlékszik. 2008-as kötete azt a címet viseli, hogy Piros autó lábnyomai a hóban, ami óhatatlanul visszavisz minket a Balassi képhez: „Piros csizmám nyomát / Hóval lepi be a tél”. Gyakran él a groteszk és a fennkölt patikamérlegen kimért elegyével – kivételes tehetsége van hozzá –, és ezáltal felrázza érzékeinket és emlékeinket is természetesen. Mellesleg az említett kötet családi emlékeket idéző, gyermekszájjal elmesélt, de gyermekeket és felnőtteket egyaránt megszólító versekből áll. Legfeljebb csak annyira gyermekversek ezek, mint Kosztolányinál A szegény kisgyermek panaszai. Viszont tobzódhat végre a költő a kibeszélést megkönnyítő humorban.
Volt nemrég a Székelyföld című csíkszeredai folyóiratban, amelynek Fekete Vince a helyettes főszerkesztője, a Kolozsvárról Budapestre települt Balla Zsófia esszéjéből kiindulva egy vita az erdélyi írók és irodalom helyéről az összmagyar irodalom értékrendjében. Többen is hivatkoztak ebben a vitában Balla Zsófia egykori verssorára, hogy „Ahogyan élek, az a hazám.” Gyönyörű sor, de végtelenül fájdalmas, ha bele kell törődnünk, hogy ennyi maradt nekünk. Fekete Vince nem törődött bele ebbe egy pillanatra sem, és költészetének legjelentősebb darabjai pörölnek a halállal, akár oly módon, hogy elődök és utódok folytonosságát helyezik szembe az elmúlással (Az ántivilág vége vagy A világ újra, ezek egyébként a kötet utolsó szövegei), akár pedig úgy jelenítve meg az otthont, hogy az egyenértékű magával a testi léttel, vagyis halálunkon túl is életben tarthat minket. Erről beszél zsoltáros vagy inkább imádságos hangon A kőműves fia, és erre kérdez rá a rekviemszerű Harmatos fű is: „Elmenni milyen, kérdezte akkor. Elmenni / milyen? S aki elmegy, az a patakzúgáson át még visszatalál-e?...” Mondom, alapvetően érzéki líra ez, és hát mi más lenne az érzékiség, mint a másik lényben vagy a másik anyagban megkeresni önmagunkat. Visszatalálni az egységhez, az együttléthez, oda, ahol még öntudatlan részei voltunk a világegésznek, visszajutni az elveszett Édenbe. Ennek a nosztalgiának a fölerősítésére egy tengerparti nyaralás is kiválóan alkalmas: „Este kinéztünk egy asztalt. A helyiség körüli kert / néhány csenevész fáig nyílott, a végét nem is / határolta kerítés. Csak egy-két apró fa árválkodott / a szélben, körötte bozót. Roskatag székek az ablak / alatt, mindent valami tompa fényű, kékesbarna / szutyok pácolt be, mely porból, cigarettahamuból / és füstből s a kezek nyirkából száradt a tárgyakra. / Halk zene, s egy lány arca a sarokban, mint a méz.” (Csend) Megint ez a különös szinesztézia, egy felejthetetlen hasonlat: „egy lány arca” a füstben és szutyokban, „mint a méz”. Ennyi talán az otthon egy adott pillanatban, ennyi a válasz arra a kívánságra, hogy „Végre valahol otthon szerettünk volna / lenni. Otthon lenni – egymagunk.”
Jó válogatás, jelentős könyv a Vak visszhang. Nem nagyon szeretem azt az újabb divatot, hogy „válogatott verseik” mellé „új verseket” is betesznek a költők, hiszen a valamilyen kötetben való előzetes megjelenés tudtommal nem kritériuma a válogatásnak, és az újabb szövegeket külön megjelölés nélkül is be lehetne sorolni a válogatottak közé, ha nem éppen azt akarjuk sugallni, hogy az újaknál nem voltunk annyira szigorúak. Fekete Vincénél viszont azért indokolt ez a megkülönböztetés, mert jótékonyan nyitva hagyja a könyvet, amely végig egyenletesen emelkedő színvonalú, és ez elég ritka egy hosszabb költői életpályán. Az utolsó ciklus, a Vargaváros megelőlegezi a következő kötetet, és további hegymenetet ígér, hogy a Fekete Vince által meghatározott tájat, az erdélyi domb- és hegyvidéket parafrazeáljuk mi is. Mert végül is ez a legfőbb referencialitás: saját életünk, amely az elődök életének és az általuk belakott tárgyi és természeti világnak a parafrázisa. Nem tehetek róla, tudni vélem, hogy kontextus nélkül nincsen műalkotás. És elégtétellel látom, Fekete Vince is tudja ezt, sőt, gyakorolja kiválóan, ami számomra önigazolásnak is bőven elegendő. Mert hát mit kereshetne az olvasó egy műben, hogyha nem önigazolást?
Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.
