Nagygéci Kovács József
„Tárgy küzd a térrel”
A múlt belakott építménye – olvasói helyfoglalás
Krusovszky Dénes Elégiazaj című kötetében
„Rab vagy, amíg a szíved lázad / - úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ.” – Krusovszky Dénes fémes, első olvasatra hideg lírájának nagy elődje, József Attila írja ezeket a sorokat (többféle változatban), és a mai utód – ha tudja, ha nem – megpróbálja elfogadni a múltból jövő ajánlást. A kötetről kötetre (Az összes nevem, A felesleges part, de ide tartozik az utóbbi évek egyik legjobb gyerekvers-kötete, a Mindenhol ott vagyok is) nyilván tudatosan emelt líra-épületben a szerző az egyetlen jogos tulajdonos. Az olvasó, ha benne jár, vendég. Megérkezik, otthonra talál, aztán mehet tovább. Jó esetben ismerős lesz. És ez nem kevés egy verseskötettől. Hogy ismerőssé tesz. A szerző emlékeinek háza az olvasó háza is lehet.
A legújabb kötet összességében és részleteiben is egy olyan – szavakból, mondattöredékekből emelt – építmény, melynek alapja és teteje is az emlékezés, épp ezért otthonosnak talán csak a szerzője találja. A szerkesztettsége ezt az érzést csak felerősíti az olvasóban. A versek személyessége azonban nem eltávolít, hanem beinvitál, s bár kényelemről szó sem lehet, amit meg tud ismertetni, azt megismerteti, ami átadható, annak átadására tesz kísérletet. A kötet borítóján is szereplő idézet („mindenki féltékeny a saját homályára”) kijelöli a határokat, de ezzel együtt is vendég az olvasó ebben a hideg, nem túl világos, mégis otthonos épületben. A szerző emlékeinek épületében.
A két nagyobb egységre (A madarak ellen, Vonulás) tagolódó szöveg-együttest egy újra és újra visszatérő, a címadás értelmezését is segítő sorozat darabjai szövik át, ez az Elégiazaj, különböző, a kötetben szereplő versek összes darabját is megszámláló számozásokkal. Összesen 56 vers szerepel a kötetben, ahol Elégiazaj címmel szerepel vers, ott a szám a kötetben kapott sorszámot jelöli. (Az első Elégiazaj című vers a kötetben a második, így az Elégiazaj/2 címet kapja, az utolsó az Elégiazaj/53 című, ez a kötet ötvenharmadik verse, és így tovább…)
Mintha a kötet-építménybe újra és újra elhelyezne a szerző egy ablakot, amin keresztül az addigiak fényt, friss levegőt kaphatnának, vagy épp ellenkezőleg: az addig elmondottakra zárulna az ablak, nincs kilátás, nincs levegő, nincs innen tovább hova. Az „elégiazaj”, mint nyelvi lelemény, a játék a szóval, ezen túl is szervezi a kötetet. A kötet nyitóversében múltról és a jövő forrásáról olvasunk, a rákövetkező (első) Elégiazaj nyitómondata helyre tesz: „Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik”. Olvashatjuk ezt a múlt és a jövő szétválaszthatatlanságáról szóló toposzként (közhelyként), de lehet ez a legszemélyesebb tapasztalat hangja is: ez egy ilyen ház, ilyen épület, elégia helyett otthonosság, melegség, személyesség helyett csak „zaj”, munkazaj, zajszenny, „zajos magány”, talán túlságosan is.
Sorban így jár az olvasó a többi, semmiképpen sem véletlenül elhelyezett Elégiazaj-okkal. A kötet egyik megrázó darabjának (A kertkapu) gyermeki hangjára, azon belül is a meleg szülői kérdésre („eszel te rendesen, fiam?”) emlékező panaszára fémesen válaszol az Elégiazaj/5, a bádogkannából töltött víz más ízével: „a bádogkanna / tetejéből más volt a víz íze, /../ és tényleg, ennyivel is be lehetett érni”.
A következő Elégiazaj rögtön kettő, egymás után (12 és 13). Jóval személyesebb, mint az előzők. A megszólítottak többen is lehetnek, vagy egy és ugyanazon személy több alakban, számomra megfejthetetlenül. Lehet(nek) elhagyott szerelmes(ek), nő(k), de akár férfi(ak) is. De ugyanúgy lehet egy meghaladott személy: bölcs tanár épp úgy, mint egy apa, vagy egy anya, vagy más olvasatban régi önmagával beszél a mai.
Mindenesetre gyakran konkrétan szólít valakit, miközben a zajra is magyarázatot ad, egy lehetséges olvasatot: „Ebből az elviselhetetlen zajból, / hogy mindenről folyton eszembe jutsz,..”. A következő vers egy féloldalas párbeszéd. „Emlékszel még?” – kérdezi a beszélgetés egyik résztvevője, hosszan sorolva az emlékeket. Rövid, elutasító válasz a felelet: „Nem emlékszem.” Ennek a kötetből is kiemelkedő elégiának a címe: Részletek. Benne az „örökké” és a „sohasem” véglegességet, örökérvényűséget, kizárólagosságot ígér, és az emlékező ezekbe kapaszkodik, de hiába, a vers utolsó mondata szikáran állítja: „Semmi ilyesmire nem emlékszem.” Így teszi az emlék saját magát zaj-já, így lesz Krusovszky költészetében az elégia disszonáns, töredékes, ha épületként látom: lakhatatlan.
A kötet első felét záró két Elégiazajban az addig megismert személyesebb hang szólal meg, az elfelejtés elleni védekezés hangja, a megismétlésé, a felidézésé. A ciklus címadó verse (Madarak ellen) egy modern elégia, szikár, szókimondó módján maga is zajokból, zörejekből építkező. Az ókori képet felvillantó, madárjósokat megidéző nyitány maga is töredékes: nem repülnek madarak, csak egy galamb, erre mondja a szerző, visszaemlékezve: „Ebből kellett volna kiolvasnod / valamit, de inkább hallgattál.” Az augurok a madarak számából, repülésük irányából jósoltak az – innen nézve – aranykorban, most egyetlen verdeső galamb vetíti előre a jövőt, amire aztán a jelenben visszaemlékezni: keserves tapasztalat.
A kötet második felében az első részben felépített – és az elmúlt években megjelent kötetekben már tervként létező – emlék-épület részletei tárulnak fel. Ismerjük már a falakat, a funkciótlanná vált, vagy eleve használhatatlan ereket, melyekben elsősorban eltévedni lehet, nem a nagyságuk, hanem a kiismerhetetlenségük miatt. A Vonulás mint cikluscím-adó vers kísérletet tesz a visszagondolás hasznának leírására. „Ott kellett volna maradnunk” – ezzel a felütéssel kezdődik, és a magyarázattal: „kényelmesen”, ”együtt”, még akkor is, ha már a második versszak vége megmutatja („csakhogy már nem voltál sehol”), hogy lehetetlen. Az elbeszélő sem tehet mást, vonul a többiekkel, a törvényszerűen bekövetkező indulásban részes, a zűrzavarban, amit a jövő jelent. Mégis ez a vers – paradox módon az indulásról, az el-menetelről, az el-hagyásról szóló – mutatja az elhagyottak igazi értékeit és ezzel együtt az emlékezés épületének lakhatóságát. Ha töredékes is, ha hideg is, ha lehetetlen is, hogy másképp legyen, ha zajok egyvelege csupán: az emlékezés lakható hely. Mert a miénk. Mert „a döglött idő / barna húsát rágjuk / mindannyian, és elhisszük, / hogy amit lenyeltünk, / az már a miénk,” (Az osztozkodás). Nem jelen már, múlt az, és nem is lesz soha újra jelen, de ez menti meg, ez teszi élhetővé, „hiszen csak ami / nem születik újjá, az nem pusztul el ismét” (Nyári gyanta). Ez lehet az olvasónak is a végletekig ismerős, nem csak a többes szám első személyű, ilyen értelemben általános alanyi megszólalás miatt. Mindezt betetézi a Vissza című vers, ahol az elbeszélő az addig úgy-ahogy megfogható időt valami nagyobb, hatalmasabb kezébe helyezi:
„Mielőtt elkezdhetnénk a vacsorát, / elveszi előlünk a kést és a villát, / egymásra halmozza a porcelántányérokat / és visszazárja őket a szekrénybe, / ételünkről lefejti a bundát, / különválasztja a lisztet és a tojást, / a zsemlemorzást és a húst, / a nedveket visszaengedi a rostok közé, / a szeleteket felhelyezi a csupasz csontokra,/ az inakat behúzza ízülettől ízületig,összeállítja újra a tagokat, / visszatölti a vért az erekbe, / az üregekbe betömködi a zsigereket, / egybefonja mind az idegszálakat, / a nyelvet a szájba, a szemet a koponyába, / a szívet pedig a bordák közé helyezi, / visszavarrja a bőrt a testre, / összeforrasztja a sebet a mellkason, / a nagykést kiveszi a kézből, / és alaposan letörli róla a vért, / majd visszahúzódik maga is a háttérbe, / és figyelni kezdi, ahogy ismét nekifogunk.” Itt már-már nevetség tárgya lesz az emberi igyekezet az idő kézbentartására, ahogy ez a valami/valaki (vagy Valaki?) egy banális élethelyzet előtt-helyett (egy vacsora) mindent visszacsinál. Aztán háttérbe húzódva figyelni kezdi, hogy újrakezdődik. Újra és újra.
A múltban benne maradó, eközben azt végleg elhagyó szavainak kettőssége a ciklus Elégiazajaiban végig jelen van. Az úton ordítva közlekedik (Elégiazaj/32), „pedig nincs feleslegesebb átok, mint pusztulást kívánni mindenkinek”, mert a szembejövők között ő maga is sorra kerül majd. „Még mindig ott vagyunk” – mondja, miközben „végre kiléptünk” „az idegen lélegzetekkel teli szobából” (Elégiazaj/35). A „kardigánodat rángatva kérleltelek egyre, / habár nem emlékszem már, mire.” (Elégiazaj/39) (Ugyanilyen példákat találunk a kötet két utolsó Elégiazajában is.)
Az ellentmondásokat, az emlékezés otthonosságát elviselhetetlenséggel vegyítő érzéseket legplasztikusabban talán A látogatás című darab mondja el:
„A madarakban nem / szabad megbízni, / ezt mondogattad / egyfolytában, amikor / meglátogattalak, / vagy hallgattál esetleg, / és hosszan néztél/a sárgult leveleiket / sűrűn hullató fákkal / szegélyezett park felé, / én ilyenkor már az hittem, / hogy az időjárásról fogsz / mondani valamit, ha ismét / visszafordulsz hozzám, / ám ehelyett elismételted / halkan, a madarakban nem / szabad megbízni, / bárcsak tudnám, / mit akarhattál ezzel, / bárcsak egy félmondattal / legalább megmagyaráztad / volna, akkor talán tovább is / ott maradok veled, / de így el kellett jönnöm / hamar, mert a legjobban / akkor hiányoztál, / amikor együtt voltunk.”
A kötetet záró (zajos) elégia (Pompeji azelőtt) helyett ez a vers is pontosan fordítaná rá a kulcsot az emlékezés épületére, melyben minden a helyén van, melyet ismeretlenül is ismertünk eddig is, melyet megismerni mégis jó volt. Köszönet Krusovszky Dénesnek, hogy becsapott, mikor azt mondta: „nem meri megmutatni, vagy csak a legszélét villantja fel kicsit”. Megmutatta, beinvitált, hellyel kínált. A Magvető Kiadó pedig mindehhez szépen illeszkedő, méltó könyv-környezetet biztosított.
Magvető, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
