Halmai Tamás
Hűség a változáshoz
Megjegyzések Bertók László költészetéhez
(A romantikaszoftver) Bizonyos értelemben a 20–21. század művészete (a modern, posztmodern és poszt-posztmodern esztétikum) nem egyéb, mint kísérletek sora arra, hogy kilépjünk a romantika hagyományából. A szélsőséges énközpontúság, a metafizikai magányérzet, az önfelmentő zsenikultusz, a töredékes-töredelmes beszédmód, a panaszos-vallomásos szólamok, a modorosan távlattalan pátosz s a szépelgésig díszes alakzatok paradigmájából. (Lehet persze, hogy mindez antropológiai alapképlet, s a romantika csupán végletekig fokozta az eredendőt…) Ami több is művészeti jelenségnél: kulturális kondíció. Program, mely immár kétszáz éve írja elő a szórakoztató zene frázisait és a hollywoodi filmes kliséket éppúgy, mint természetélményünket s szerelmi öntudatunkat. A közízlés a romantika foglya ma is.
(A bertóki modell) A magyar költészettörténetben máig ható, gyönyörű deromantizáló törekvés az „újholdas” versnyelvtan, az újklasszicista előzményekre visszatekintő, tárgyiasító gondolati poézis. Bertók László lírája pedig azért különleges esete ennek, mert – legalábbis a nyolcvanas évektől számíthatóan – kötetről kötetre új formakinccsel, újra és újra érvényessé teremtett költői anyanyelvvel kápráztatja el olvasóit. (Kortársaink közül Oravecz Imre képes még hasonló bravúrra. – S hasonlóra ezen a színvonalon ebben az univerzumban talán a fantasztikus irodalom brit világsztárja, China Miéville, aki programszerűen más-más populáris zsánerhez nyúl egyes regényeiben.) E fölfedezve teremtő ambíció – a hűség a változás eleven szelleméhez, azaz a kreativitáshoz – hívta életre a költő nevezetes szonettsorozatát, majd „hosszúkáit”, „háromkáit”, „pillanatkáit” s legújabban „firkáit”. – Aki kitart a forma lelke mellett, abban a forma megtartja a lelket. Mondhatnánk. (Mondhatjuk, mert a bertóki példa is ezt tanítja s tanúsítja.)
(Az előzékeny szorongó) Kérdező költészet a Bertók Lászlóé. Előzékenyen szelíd, önelemzően figyelmes. Mindez nyitottságról, kíváncsiságról, tudásvágyról árulkodik; másrészt bizonytalanságra, kétkedésre, szorongásra mutat vissza; egyszersmind pedig a kapcsolatkeresés olvasót provokáló vágya szólal meg általa. E versek még hisznek a költészet mágikus-megismerő funkciójában; a tagolatlan pátosztól ugyanakkor nyelvkritikus önirónia óvja meg őket. (A bertóki művészet gondolati árnyaltságára jellemző, hogy rendre számmisztikai megfontolások működnek közre a versszerkezetek és kötetkompozíciók kialakításában.) A megszólító-önmegszólító versbeszéd (a közelítés-távolítás kettős optikája) is összefügghet azzal, hogy Bertók líráját kétkedő humanizmus, értékelvű agnoszticizmus lakja. Egyszerre tud absztrahálóan filozofikus és kötetlenül bizalmas lenni. E költészetben a szó újra kincs, a lét újra ige, a nyelv újra tan. Bertók László legjobb versei: már-már csendparafrázisok.
(A hely szellemei) Némi meggondolással számba vehető, Janus Pannoniustól Csorba Győzőig hány és hány érettségi tételt adott Pécs városa: Janus Pannoniust és Csorba Győzőt. De időszakosan kötődött a településhez mások mellett Babits Mihály, Weöres Sándor, Makay Ida, Lázár Ervin, Parti Nagy Lajos is; s a helyi szépliteratúrai életnek ma is olyan alkotók adnak rangot, mint Szakács Eszter, Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Méhes Károly, Havasréti József, Keresztesi József, Horváth Viktor, Bartusz-Dobosi László, Kiss Tibor Noé vagy Mohácsi Balázs (műfaji szempontból érintőlegesen Lovasi András, Beck Zoltán). A Mecsekalján azonban ez idő szerint egyetlen Kossuth-díjas költő él.
(Alfától az ómegáig) Bertók László legutóbbi két verseskötete sajátos eréllyel ad keretet a teljes életműnek, s mutat rá eredetére és eredőire.
A hetedik boríték (Pro Pannonia, Pécs, 2012) fiatalkori, kötetben nagyobbrészt még nem publikált verseket ad közre, a pálya eddig kevésbé ismert nyitányával szembesít. Népiesen naiv alaktan, gyanútlanul vallomásos versbeszéd fejlik ki e bő félszázad előtti termésben – de már a reflektált rétegzettségre való alkotói hajlam jegyeivel. Ráadásképp kis, vidéki könyvműhely kiadványa a könyv, mely ekképp lokálpatriotizmusról is hírt ad.
Az Ott mi van? (Magvető, Budapest, 2014) a költői pálya szintézisét nyújtja; időskori remek, de időtlenül friss kreatív energiák foglalata. Mindemellett nagy presztízsű fővárosi kiadó kötete, ami kitágult látókört sugall, s országos jelentőséget jelez.
(„…hogy nagyobb legyen a világ”) Az ifjúság gondja-gondolatisága; Vése (a szülőfalu) és Nagyatád (az első munkahely) szemérmes dicsérete; a család és a szerelem kérdés(-válasz) körei; falusi-vidéki helyzetképek és épen tartó természetélmény: A hetedik boríték témavilága jól áttekinthető, mert áttetszően tiszta. Föltűnő a négysoros strófák túlsúlya (a dalszerűség kedvezményezése), de az új formák keresése (a soráthajlások térnyerésével) is nyilvánvaló ambíció. Már az induló költő is komoly verselési technika birtokában alkot; jóllehet még a történeti előzmények befolyása alatt. „Tudod-e, hogy a vadgesztenyefák / tömött nyugalmát mi ragyogja át…” (Tudod-e…; 24.): ez Tóth Árpád elégiahangja. „Gyámoltalan, józan, hitetlen, / és nevetséges is vagyok” (Könnyű szél jött; 27.): itt hovatovább József Attila beszél; amint az Ars poetica („nem lógok a mesék tején”) s a Tudod, hogy nincs bocsánat költőjét invokálja a Böködő című vers is: „Legyél ember egészen, / ki nem mereng meséken, / de biztos, drága célt lát, / így rak téglára téglát” (31.). A „Szeretem az egyeneseket…” (Egyenesek; 35.): geometrizáló látásmódja Nemes Nagy Ágnest idézi, a „…s a szép egyenes szavakat” (uo.) etikai hitvallása az illyési–Nagy László-i gondolatvilágba vág.
A képviseleti beszéd, a nemzedéki felelősség a korszak sajátosságának látszik: „És indulj, hiszen nagyanyád / tanácsa lesz a társad, / apád adott egy zseb dohányt, / anyád tiszta ruhákat. // Szívükben bánat hegyezi / vándorbotodnak végét, / de csendben mindegyik hiszi, / hogy megmented reményét” (Fütyörésző; 16.). A természet iránti művészi figyelem (sőt figyelmesség) az utazás, úton levés motivikáját az egész életműre kihatóan lényegíti át: „Kristályos páfránylevelekké / rendeződik a pára, / mintha egy művész festegetné / a vonat ablakára” (Jégvirág; 17.). Költészet és valóság dialektikájában a költeményé a főszerep („hömpölygő napi gond szinén / egy újzengésű költemény” – Villanások; 19.); s szinte a majd évtizedek múltán születő szonetteket előlegezi ugyanitt a beszélő hangja és világlátó leleménye: „s hogy nagyobb legyen a világ, / a földről elrúgja magát” (20.).
A szerelmi dikció jobbadán megelégszik a népdalos egyszerűséggel: „mezőt bolyhosító / szelekbe fogózni, / békadalt lüktető / estén csókolózni” (Futtató; 22.); de adódnak már példák a szerelem mint kozmoszra szóló élmény képzetére is: „boldogok vagyunk, akár az esti rétek / nagy boglyákkal tele, / súlytalanok, mint szálló űrhajósok, / tiszták, mint a zene” (Akár az esti rétek; 56.); „szemeink fényesítik / az égitesteket” (Mozgókép; 58.). (Gyalogos ellenpontot a Mi marad meg? idilleken túli reflexiója hoz majd: „Ruhaszárító kötelek, / zsíros edények mértanában / mi marad meg a szerelemből?” [62.].)
A „Nem is tudják, ki érkezik, / de mindig megjön valaki” (Forog a gyerekkori táj; 53.) csöndes létbizalma, a „S míg vizsgáljuk a kékes messzeséget, / lassan érteni kezdjük az egészet” (Szerelem temetésén; 29.) mindenségtávlata vagy a Szó (61.) ódává emelt nyelvbölcselete: csak néhány példa arra, milyen kapuk nyíltak e versvilágból, miféle utak szöktek az ifjú lírikus műhelyéből…
(„…minden teremtmény nevében”) Létösszegző verseket, lírai számadásokat rendez egybe, egyszersmind tematikus és formanyelvi életműösszegzésre vállalkozik az Ott mi van? A címet adó kérdésben (mely nyelvileg-hangulatilag talán nem véletlenül emlékeztet a somogyi pályatárs és mester, Takáts Gyula Hol is a Voltjára) elsősorban a kézzelfogható jelentés hiánya tűnik föl. A két névmás és a létige a kitöltetlenség, a nyitottság, a bizonytalanság szemantikáját zárja (nyitja) magába.
A hármas tagolás klasszikus rendet visz az anyagba; a ciklusok mintegy a tézis–antitézis–szintézis logikája szerint bontják ki az emlékező-önelemző-összegző igény poézisét. Alaktani szempontból a visszautaló-összefoglaló jelleg a meghatározó: mindhárom szövegsorozat korábbi verstípusokhoz rendelhető.
Az öregség, az elmúlás, a halál nagy toposzait jól ismeri kortárs költészetünk; gondoljunk csak Petri György, Tőzsér Árpád, Tornai József, Oravecz Imre, Zalán Tibor írásaira. S mások másféle írásaira: Gergely Ágnesnél az emlékező felelősség ethosza, Vasadi Péternél az időt szublimáló istenhit, Takács Zsuzsánál a szerepekbe búvó részvét mozdulatai adnak üdvtörténeti irányt a magános kétségbeesésnek. – Változatok öregséglírára, halálversre, kórházi irodalomra és testpoétikára: így is olvasható ez a kötet. Ám a hol második, hol harmadik személyű beszédmód öngyötrően közvetett önreflexivitása tágasabb-bonyodalmasabb olvasmányt eredményez.
(I.) Az első ciklus (Menekül, magyarázkodik) szabad versei („hosszúkái”): a keletkező költemény dokumentumai. Születés közben látjuk a művet – amint önnön születésére reflektál. Elmenapló? Tudatjegyzőkönyv? A költészet mint misztika? A zárójeles közbetoldások látszólag bizonytalankodó-elbizonytalanító hatásúak, valójában az eszményit célzó pontosságigény szolgálatában állnak: a szakadatlan felülírás műveletei a bevégezhetetlen tökéletes igézetében teljesednek ki.
A nyitány (baljós áthallással Vörösmarty Előszójára) kiindulópontul a nosztalgia és a fantázia közös vereségét rögzíti: „Tél van, gyerekkor, háború. […] Miért blokkol le (itt) az emlékezete? / Miért nem hisz a képzeletének?” (Talán csak egy Rembrandt-kép; 7.). S a derű tónusaiban később sem bővelkedik a szövegfolyam. A magány léthelyzetét, az elmúlás szólamait („Arra döbben rá, hogy egyre inkább / magával beszél meg mindent” – Helybenhagyják az ítéletet; 8.) mindenesetre mintha a részekben föllelhető Egész archetipikus elgondolása bírálná fölül: „A peremre, a percre, a maradék / aprócska részre építeni föl. […] Amíg nem érzékeled / a legkisebb részecskében is megint / a jelenlét végtelenségét…” – A maradék aprócska részre; 9.). A spirituális sóvárgást („Eggyé válni a pillanattal […] megkapaszkodni valami mozdulatlanban” – Eggyé válni a pillanattal; 10.; s lásd még például Kikötni, odakötni valamihez [13.]) mítoszi önirónia („a vércukorszint és a koleszterin / [Szkülla és Kharübdisz?] sziklái között” – Beleakad ebbe is, abba is; 14.) egyensúlyozza a helyére.
A kiszolgáltatottság a testnek, a testiségnek egyszerre csapás (mert a szubjektum szubjektum szeret lenni) és lehetőség (minthogy szubjektumon túli léttartalmakkal kecsegtet): „Az ujjak, a kéz, az agy, és a testén kívüli, / a kényszerítő (megengedő?) »mindenség« / együttes mozgása, a benne való alámerülés, / a környezethez, a körülményekhez s a / lehetőségekhez igazodó (az érzett, az átélt, / a fölfogható) időtlen lüktetés ragadja magával, / a gondolkodást (a fantáziát?, az ítéletet?, / az életet?) a testre bízó bizonytalanság / (alázat?, törvény?) bódítja el, / irányítja, öleli (löki?) bele a pillanatba. […] Aztán mint az állat (mint a gép?), / már minden teremtmény nevében cselekszik” – Hogy dobozokat készítsen; 17.).
Közben az intim és a szociális között oszlik meg a versek figyelme. A részvétteli nézőpontváltás, a kompassiós éntöbbszörözés („éhes, együgyű állat vagy […] óvatosan életre kelted belőle a csecsemőt” – Éhes, együgyű állat vagy; 18.) az egyik szép véglet; a névszói stílusban kivitelezett, nagyszabású társadalomrajz a másik: az Ellenséget, ellenségképet nekik (22.) című, tömeglélektani értelmezésbe bonyolódó vers mellett figyelmet érdemel például a Széttartó kerekek, szanaszét szövegek (21.) közéleti érzékenysége. (E szöveg nem–hanem retorikája ráadásul Illyés Ditirambus a nőkhöz című klasszikusához irányítja az olvasót…)
Bertóknál a párkapcsolati civódás is nagyobb erők (kozmikus hatalmak?) összefüggésében kap új értelmet („mintha nem is ők, hanem / a »helyzet« [az univerzum?] mozdulna meg, / elindulnak a konyhába ugyanazért” – Dühöng, szétrobban, a „plafonon van”; 26.); a napi konfliktusok kisszerű zűrzavarából pedig „a képzelet és a lelemény (az intuíció?, / az alázat? a hit?) által” nyílhat mód felemelkedni „a teste, a személyisége fölötti valóságba” (Minthogy gondolkodás nélkül hajlamos; 30.). Kivált akkor sikerülhet mindez, ha „maga elé engedi (hagyja működni) a közös nyelvet, / az automatikusan bekapcsolódó, a minden viszonylatban / érvényes kimondhatatlant” (Ami [utólag] eszébe jutott; 31.). – Ez egyébiránt Bertók költészetének egyik legfőbb érdeme: a nyelv teremtő-megtartó hatalmának fölismerése s tudatosítása, fokról fokra, kötetről kötetre.
Az „ott mi van?” (Mi van a halál után?; 38.) Csorba Győzőhöz intézett kérdése (a „Mi van a halál után?” kérdését egykor föltévő Csorbára emlékezve) végül persze nyitva marad. De ki akarná válaszokkal eltorlaszolni a véghetetlent?
(II.) A második rész (Egyre közelebb) „pillanatkái” a Pénteken vasárnap (2010) háromszor négy soros majdnem-szonettjeit folytatják. „Vajon csak az öregség, az idő?” – teszi föl a kérdést az azonos című vers (45.); s egy teljes ciklus a válasz.
A két cikluscímet egybeolvasva, összeértve úgy is fogalmazhatnánk: hiába „menekül” és „magyarázkodik” a lírai én (s a lírai költő): ideje „egyre közelebb” sodorja az „ott”-hoz – de az „ott mi van?” kérdéséhez föltétlenül. (Szövegszerűen és pontosabban: „A kétség és a reménység között / a valósághoz egyre közelebb…” – A pillanatban, ahol ki-be jár; 46.)
Hit, tudás, akarat, képzelet, emlékezet: több tudati (s tudat alatti-fölötti) tényező fogódzkodik össze e blokkban is. A mentális önfeltérképezés nyelvi eszköztára (mint Rába György egyetemes alanyiságból forrásozó lírai számvetéseiben) kimunkáltan eszköztelen: a kihagyások, a kérdések, a főnévi igeneves személytelenség-általánosság akárha a lét végső megoldóképletére kívánná redukálni a versbeszédet. (Egy Isten nélküli megváltás lehetőségét fürkészné? – Vö.: „világgá lesz a dobogásod” [Ahogy közötte, mint az álom; 61.], „a nyelv hegyéig ér az ég” [Mintha egy plakátot letép; 71.].)
„Megáll a mindenség fölötte, / köröket rajzolgat a földre, / nézi, megméri, korrigálja, / nem is gondol a halálára” (Már majdhogynem mindent tud róla; 47.): ez az arkhimédészi ars poetica egyszerre megejtő s megrendítő; „s akárhová lépsz, nincsen visszaút, / csak a mindenség közepén a lyuk” (Ezt már csak az ugyanolyan öreg; 49.): itt a mindenségbe zárt szív félős beletörődése mutat példát bátorságra.
Egy költő (költészet), túl a versen (szavakon). Másoknál ez vereséggel fölérő paradoxon volna. Bertóknál – „a részben ott az összes pillanat” (A végén csak a történet marad; 50.) misztériumától megtámogatva – a hiteles semmit-tudás garanciája: „Nem a beszéd már, nem a szó, / s az ember alkotta zene, / a húrok, sípok deleje, / csak ami ki sem mondható. // A szavak alatti való, / a lüktető, a nincs neve, / a nyelvbe vesző semmi se, / a hol van a tavalyi hó. // Csak a csontok csendje hunyó, / az óceán tekintete, / az eget tükröző mese, / a hang nélkül folytatható” (Nem a beszéd már, nem a szó; 53.).
S teljes terjedelmében kell idéznünk még egy verset (miután lebeszéltük magunkat arról, hogy a teljes kötetet teljes terjedelmében idézzük). A Mintha egy tablettát bead miniatűr himnusz a részvétről. Nemcsak Bertóknak, de kortárs irodalmunknak is egyik legszebb darabja: „Mintha egy tablettát bead / fél pohár vízzel, türelemmel, / s szól néhány szót is, mint egy ember, / mintha ő lenne, aki vagy. // Mintha nem tudná, hogy soha, / s hogy melyik felsőbb hatalomnak, / s az, hogy részvétet gyakorolhat, / a lét legmagasabb foka. // Mintha ahogy őt s magadat, / megvalósulna, ami mégis, / s az állati halál fölé visz, / a szabadító kapcsolat” (57.). A „lét legmagasabb foká”-ról ritkásan esik szó a pragmatikusabb irodalmi közbeszédben, így a „szabadító kapcsolat” gyöngéd fenségéről is kevesektől értesülhetünk. Köszönet érte – annak is, aki „fél pohár vízzel, türelemmel”, s annak is, aki verssel-lélekkel.
Más szóval, más csönddel: „A mulandó s az örökkévaló, / a tétova álom fölött / sűrű bálákban áll a köd, / de képzelettel elmozdítható” (A mulandó s az örökkévaló; 54.).
(III.) A kötetzáró Firkák a szalmaszálra kétsorosai a korábbi „háromkák” minimalizáló formanyelvét írják-tömörítik tovább. (A szamurájerkölcs klasszikus kézikönyvében, a Hagakurében olvassuk: „Ha úgy gondolod, hogy be tudsz fejezni valamit beszéd nélkül, fejezd be úgy, hogy egyetlen szót is szólnál”.) Az alaktani esendőség (botladozó verslábak, elhangolt rímek) a gyöngülő test beszédére vall rá. A romlás és múlás mélyen személyes narratívája azonban nem marad ellentörténet nélkül. Egyfelől az eszmélő egzisztencia (a szellem, az öntudat, a vers), másfelől az érzéki létezés (az erotikum játékos energiái) szegül ellene a közelítő semminek. (Vö.: „Miben bízik hát a hitetlen? / A versben és a szerelemben” – Nemes Nagy Ágnes: A hitetlen.) – Csak néhány vonatkozó szöveghely, a megvilágosító vigasz jegyében: „Fáj, leszakad a vállad, a nyakad? / Emeld magasra a homlokodat!” (Tanács; 80.), „mint az anyaölbe, menekülsz a vershez” (Konklúzió; 88.), „Ha már az emlékezeted is kihagy, / jobban válogasd meg a szavaidat” (Tükör; 89.), „Egy szerelem, egy kocsma, egy hit, egy űrkabin. / S hogy akkor is! S ha más nem, az anyag szárnyain” (Álmok; 92.).
Mint Angelus Silesius Kerubi vándora, a „firkák” beszélője is a kétsornyi mindenség poétikus erejében hisz. Csak míg ott a misztikus tapasztalás dogmái-axiómái sorjáztak, itt a mindennapok privát élményvilága kap hangot, teret. – Igaz, nem (mert Bertóknál sosem!) univerzális perspektívák híján. Az ultrahang/nagyharang (Szelektív inger-áram; 81.) játékosan revelatív rímpárja s az „elveszel a test pókhálóiban” (Tisztáznod kéne; 84.) kudarcos önmegszólítása csak hangulati szélsőértékek. A versek gondolatisága végteleneket feszeget. Akkor is, ha a betegségtudat öniróniája szólal meg: „Mint végpontjai a táguló világnak, / egyre messzebb tőled a kezed, a lábad” (Táguló; 99.); s akkor kiváltképp, midőn a jelen örökkévalóságában ismer magára a lírai én (és a lírai olvasó): „Betemeti a tudatot a semmi. / Minden van. Nincs mire emlékezni” (Minden van; 89.).
(Epilógus) Tucatnál nem több azon kortárs költőink száma – s Bertók bizonyosan közéjük tartozik –, akiket emberi számítás szerint egy transzhumán jövendőben is olvasni, becsülni, tanítani fognak. (Vagy legalábbis elneveznek róluk egy-egy metadigitális hiperkvantum-diszpozíciót.) – A jambusokon nem fog ki a szingularitás.
Isten éltesse a nyolcvanesztendős Bertók Lászlót!
Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.
