Kritikák

 

Pillanatragaszto.jpg 

 

Ménesi Gábor

 

„Hát akkor hogy ragasszam meg?”

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

 

Amikor Tóth Krisztina első novelláskötete, a Vonalkód (2006) megjelent, nem tudhattuk, hogy a prózaírás egyszeri kísérlet lesz a költő pályáján, vagy pedig rendszeressé válik, az erős anyag láttán azonban sejthettük, hogy az életmű újabb fontos dimenziója tárul fel előttünk, és mielőbb várható a folytatás. Sejtésünket beigazolta a Hazaviszlek, jó? (2009) című tárcagyűjtemény, majd pedig a 2011-ben közreadott Pixel. Azok az olvasók, akik kezdettől fogva figyelemmel kísérték Tóth Krisztina munkásságát, jól tudják, hogy a költő mindig erősen megkomponált, tudatosan felépített verseskönyveket adott ki a kezéből, s ugyanígy szerkeszti prózaköteteit is. A Vonalkód tizenöt történetének kapcsolódásai, de főként a Pixel poétikai megoldásai, szövegtestet kiépítő struktúrája okán a kritikusok joggal vetették fel a novellaciklus (vagy akár a regény) létjogosultságát. Nem véletlen, hogy az író néhány év alatt eljutott első regénye, az Akvárium (2013) megalkotásáig, amelybe termékenyen építette be korábbi prózaírói tapasztalatait.
            Új könyvében, a Pillanatragasztóban visszatér a novellához, mégpedig annak rövidebb, sűrítettebb változatához, ami láthatóan leginkább kezére áll. Ahogy a szerző interjúiban elmondta, az utóbbi évek terméséből választotta ki azt a huszonöt írást, mely a kötet öt ciklusában elrendeződött. Azért ennyit, mert éppen negyedszázada látott napvilágot bemutatkozó könyve, s a szerkezet utal erre a jubileumra is. Tóth Krisztina ezúttal nem törekedett az írások erőteljesebb összekapcsolására, a koherenciát az alkotói látásmód, a poétikai törekvések, a tematikus-motivikus erővonalak teremtik meg.
            A borítón Moizer Zsuzsa festménye kapott helyet, melyen fej nélküli felsőtest látható. A nyak helyén piros virág nyílik, ami egyúttal vérző sebet is sejtet. A háttérben osonó vadállat pedig a fenyegetettségre és a sebezhetőségre hívja fel a figyelmet. A seb már az indító novellában (Doors) kiemelt motívumként szerepel, a lábfejre hulló parázs által keletkezett kis vöröslő kráter fájdalma a lélek sérüléseit is kifejezi. Csakúgy, mint a főszereplő egyik korábbi esete: „Fél évvel ezelőtt egy üvegajtón mentem keresztül, azon át is az ő szeme világított. Könnyedén, előretartott fejjel léptem át fehér ruhámban a csukott ajtón, mint valami elszánt, boldog menyasszony. Üvegfátylam egy kimerevített másodpercen át csillogva lebegett a levegőben, aztán csörömpölve lehullott. Bekötötték a fejemet, vérem aznap éjjel megszínezte a lepedőt.” (9.) A kép a figura összetört, darabjaira hullott életét érzékelteti, ő pedig fájdalmasan regisztrálja: „Öregedő, szomorú test vagyok én is a huszonöt évemmel. Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.” (9-10.)
            A kötet figurái magányosak, valamiképpen kirekesztettek, akkor is, ha családban élnek. Az emberek közötti kontaktusok megromlottak, elsorvadtak, ha egyáltalán valaha működőképesek voltak. Ebből a szempontból másodlagos, hogy házasságról, párkapcsolatról, vagy éppen szülő és gyermek viszonyáról beszélünk. A szereplők nem értik vagy félreértik egymást, s úgy tűnik, áthidalhatatlan szakadék tátong közöttük, nincs meg a kellő szándék és erő a közeledéshez. Jól mutatja ezt visszatérő motívumként a beszéd hiánya, a kommunikáció képtelensége, melynek egyik végletes példáját találjuk Az égő menyasszony című, álom és valóság határán egyensúlyozó novellában. Itt a kommunikációs problémák a nyelvek különbözőségéből adódnak, s ez teszi különösen nehézkessé az activity játékot, ami egyúttal humor forrása is, különösen akkor, amikor a főszereplő által eljátszott karácsonyfát sokáig nem találják ki újdonsült ismerősei. Egy másik novella (Soha, egy szót se) központi figurája azért tér vissza szülővárosába – ahol országos táncház-találkozót rendeznek –, hogy találkozzon kamaszkori szerelmével, aki néptáncos lett. Annak idején mindig csak nézték egymást, de soha nem szóltak egy szót sem, mintha üvegfal húzódna közöttük. Most azonban úgy érzi, „[a]kármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat”. (31.) A kötet világára jellemző ez a hallgatás, mégis más értelmet kap, mint az, hogy sem anyjával, sem pedig mostani kedvesével – aki időközben el is költözött tőle – nincs miről beszélniük. A nő több változatban elképzeli az újbóli találkozást, ami végül nem jön, nem jöhet létre, s talán jobb is, hogy csak emlékeiben él tovább ez az évek múlásával idealizált kapcsolat. Már hazatérése után deríti ki, hogy a férfi a helyi televízió operatőreként végig a kamera túloldalán állt, és többször ráközelített a nő arcára, ezért mutatták őt minden este a tévében.
            A gyermekek sem kivételek, őket is hasonló szituációkban látjuk, mint a felnőtteket, s ők is hasonló tapasztalatokra tesznek szert: szeretet, törődés, megértés, elfogadás helyett gyakran verbális és fizikai agresszióval szembesülnek. A kulcs című írásban szereplő anya, akit férje elhagyott, gyermekeit elhanyagolja, s önző módon inkább saját rögeszméivel törődik. Amikor lánya terhességéről értesül, párbeszéd helyett erőszakhoz folyamodik, s addig rugdossa a lányt, amíg az elvetél. Egy másik szövegben (Játszódjatok!) ötfős brigád indul el Erdélyből Pestre, hogy amíg az ott élő rokonok nyaralnak, elvégezzék a ház körüli munkákat. Köztük van apa és fia, akik már útközben is szótlanok, legfeljebb néhány rövid, feszült mondatot váltanak egymással. A közöttük lévő rideg viszony mindvégig érezhető, de akkor válik nyilvánvalóvá, amikor hazafelé tartva – miután összes keresetüket elköltötték – az apa részegen megveri fiát, mert az nem hajlandó odaadni saját pénzét. Hasonló szituáció bomlik ki a Falkavezér című novellában, ahol az apa valamennyi megnyilvánulása faragatlanságát tanúsítja. Nem is próbálja megérteni fiát, folyton csak azt ismételgeti, nehogy buzi legyen az a gyerek. Amikor kutyájuk a szomszéd kutyájával összeverekedik, és alul marad, nagyot rúg az állatba, majd a sírással küszködő gyermeket is bántalmazza.
            Az elbeszélő gyakran maga is részese a történetnek, s egyes szám első személyben mondja el azt, olykor megszólítva hallgatóját. Máskor az objektív megfigyelő pozícióját foglalja el, s úgy rögzíti és tárja az olvasó elé, amit lát, mintha kamerával dolgozna. Ezt a poétikai eljárást kiválóan demonstrálja a Galamb című novella, melyben az elbeszélő az említett módszerrel számol be arról, ami körülötte történik. Bár kezdettől fogva érzékelhető az elfojtott feszültség, mégis váratlanul tör fel az erőszak, s az olvasót valósággal sokkolja a féktelen durvaság, ahogy a téren megjelenő férfi ütni és rugdosni kezdi a padon ülő nőt. Mindezt fokozza, és a helyzetet még nyugtalanítóbbá teszi a távolságtartó elbeszélésmód, miként az is, hogy a jelenlévők tétlenül nézik végig a jelenetet. A korábban felbukkanó galamb kisebesedett lábaira rátekeredő hajháló letolt bugyira emlékezteti az elbeszélőt, s a kép összekapcsolódik a bántalmazott nő megbéklyózottságával, teljes kiszolgáltatottságával.
            A szerző a jelen történéseire fókuszál, nem kutatja s nem részletezi, szereplői miért és hogyan kerültek az adott élethelyzetbe, bár meggyőződése szerint – ahogy azt egy interjúban kifejtette – „minden szereplőnek megvan a saját, a sorsából és előéletéből következő igazsága, és noha ez sokszor elfogadhatatlannak tűnik a többiek számára, a körülményekből mégiscsak szervesen következik. Egyikük sem véletlenül olyan, amilyen.” (Darvasi Ferenc: Megkérdeztük Tóth Krisztinát. www.barkaonline.hu) Tóth Krisztina arra vállalkozik, hogy kimetszi a valóság bizonyos jeleneteit, s azokat felnagyítva kivetíti. Vagy úgy is mondhatnánk, utalva a cím egyik lehetséges értelmezésére, hogy egymás mellé helyezi, mintegy összeragasztja a megörökített pillanatokat. Módszere következtében számos részlet homályban marad, nem tudunk meg a szereplőkről annál többet, mint amit a novella képkivágata megmutat. Éppen ezért a hiátusok kitöltése, a szövegek továbbgondolása minden esetben a befogadóra vár.
            Mikszáth Kálmán egyik közismert novellájának parafrázisaként olvashatjuk a Tímár Zsófi muskátliját. A címszereplő megnyilvánulásain a legkisebb érzelem sem látszódik, úgy viselkedik, „mint aki nem vesz tudomást a saját életéről”. (120.) Így éli meg házasságának boldogtalanságát, hiszen úgy gondolja, minden házasság ilyen, és fásultan veszi tudomásul azt is, hogy férje elköltözik, gépiesen teszi a dolgát tovább. Egy év elteltével Péter ráeszmél, hogy szereti a feleségét, s belopózik az üres lakásba, hogy meglepetést készítsen. A befogadó ekkor azt hiheti (igaz, csak egy pillanatig, különösen akkor, ha felidézi a Mikszáth-textus zárlatát), hogy rendbe jöhet minden. Miközben azonban a nő által régóta vágyott muskátlis ládákat szereli fel az ablakba, váratlanul lezuhan. „Egyszerre értek a ház előtti járdára, férj és feleség. Zsófi nem értette, mi történt. Még akkor se fogta fel, mi ez a hirtelen csődület, amikor fölpillantva észrevette a nyitott ablakot és az üres virágládákat.” (123.) A Napfogyatkozás hősnője szintén boldogtalan, egy lehetetlenül rossz házasságban vergődik, egy alig több mint egyéves csecsemővel. Két szoptatás között tolmácsolást vállal egy koncerten, s egyúttal találkozni akar valakivel, akitől boldogtalansága feloldását reméli. A férfi azonban nem érkezik meg, ő pedig vadonatúj bordó papucsában (amely anyósával, s egyúttal addigi életével szembeni lázadásának jelképe is) bokáig süllyed az emberi ürülékben, így érzékelhetjük reménytelen helyzetét, elhagyatottságát, sorsa megváltoztathatatlanságát.
            A „Xanax nevű kisbolygó”, ahová például Az égő menyasszony főszereplője el akar vonulni, legfeljebb csak átmeneti megnyugvást ígér, a problémára megoldást aligha. A címnek olyan értelmezése is elképzelhető, mely szerint a megromlott kapcsolatok, az összetört életek helyreigazításához van szükség a pillanatragasztóra. Más kérdés, hogy a címadó novellában nem kerül elő, a galéria tulajdonosnője hiába keresi, amikor az egyik porcelántál lábát akarja megragasztani, a problémák pedig csak halmozódnak, így végül kétségbeesetten tör ki: „Hát akkor hogy ragasszam meg? – kiabált a szemetes konyhában. – Hát mégis, hogy a jó büdös francba ragasszam meg?” (166.) Ahogy az imént idézett jelenetek, úgy valamennyi novella arról tanúskodik, hogy nem állítható helyre mindaz, ami félresiklott, már csak azért sem, mert a szereplők képtelenek változtatni saját helyzetükön.
            A szerző időnként elemeli történeteit a valóságtól, finoman játszatja egymásba a reális és az álomszerű képeket, és visszafogott humorából is hozzátesz egy csipetnyit. Ezekből azonban mindig csak annyi jut, hogy valóságosnak érezzük a novellákban felsorakoztatott figurákat és szituációkat. Nem rendkívüli történésekről van szó, hiszen mindannyiunk számára ismerős mindaz, amiről olvasunk, s a szövegek drámaisága, megrázó hatása talán éppen ebben a felismerésben rejlik. S bár időnként mosolyogni, sőt nevetni is képesek vagyunk, csak néhány pillanatra oldódik fel a Pillanatragasztó sötét, nyugtalanító atmoszférája, hiszen Tóth Krisztina meglehetősen lehangoló összképet fest jelenkori társadalmunkról, emberi viszonyainkról.

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

 

Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.


Főoldal

2015. november 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png