Tarján Tamás
A vész töve
Márton László: A mi kis köztársaságunk
Többjelentésű, több művészeti ágban használatos szakkifejezés a fantasztikus realizmus, de – szűkítsük bár swifti vagy gogoli értelemben, illetve akár a 20. századi dél-amerikai próza bizonyos törekvéseire gondolva – Márton László abszurdoid és szürreális elemekben bővelkedő, kíméletlenül valóságalapú szatirikus regénye, A mi kis köztársaságunk beleillik e kategóriába. Szemléletmódja, ábrázolás-technikája, nyelvezete innovatív radikalizmusával ritkaságszámba megy irodalomunkban. A szerző A nagyidai cigányok gúnyos Arany János-i optikáját, Teleki László A kegyencének halálkacajig fojtott tragikumát, Kemény Zsigmond zordságát említi előzményként. Csupa 19. századi alkotót; verses epikát, drámát, regényeket. Valószínű azonban, hogy újabb keletkezésű, nagyobb részt prózai munkák között szintén akadnak részleges párhuzamok. Így Szathmári Sándortól a Kazohinia, Déry Tibortól a G. A. úr X-ben; Páskándi Géza néhány darabja és elbeszélése; Bodor Ádám kisregénnyé tömbösödő novellái (a Sinistra körzet zárt terrénuma ugyancsak jellegzetes [anti]köztársaság); Esterházy Péter dramolettjei és regényszegmensei sorából nem egy (például a Csáth Géza fantasztikus élete „Magyarországot úgy kell elképzelni” kezdetű fejezete, Az ország. Az eddig nyomatékosított műcímek többsége elképzelt, alkalmanként pozitív látszatú, de negatív tendenciájú utópikus-antiutópikus országot, államot: törvénykezésében, rendfenntartásában, ítélethozatalában torz módon társadalmiasulni igyekvő közösséget nevez meg). A világirodalmi összefüggések evidenciát Márton név- és textuális utalásokkal teszi egyértelművé a regény lapjain. Főleg a Kafka- és Orwell-vonatkozásokat (egy Kaffka nevű, gyilkosság áldozatául eső szereplő révén stb.).
Maga a tárgy – az 1944/1945-ös ún. Vésztői Köztársaság amőbaszerű, „állam az államban” jellegű kihatárolódása, az „ideális kommunizmus” primitíven improvizált képtelen jogrendje, működési káosza, rövid léte, gyors megszűnése – alaposan dokumentálva hozzáférhető a történettudomány, a helytörténet jóvoltából. Doku-fikciós művészi feldolgozására a vésztői születésű Lakatos Menyhért kisepikája (Egy Körös menti köztársaság) és Gazdag Gyula tényfilmje (A bankett) vállalkozott 1980 táján. Mártonnál a dokumentálás a szépírói kód, a Hömpölyzugi Köztársaság téli ege alatt rejtőzik, s általában dekódolható: az események, helyszínek, alakok tekintélyes hányada rendelkezik valóságos megfeleléssel, felismerhető előképpel. Hömpölyzug a játékosan fabrikált nevű közeli falvak agglomerációján kívül közelebbről a valóságos nevét megtartó Debrecenre, távolabbról Budapestre szegezi tekintetét.
Márton László a bizarr krónikázás szolgálatába különös történetmondót állít, akinek lendületes beszédmódja a szuggesztív élőszóbeli mesélést, előadásának választékossága, melizmássága, kommentáltsága az írásos rögzítést egyszerre valószínűsíti. Bipoláris személyiség a voltaképp azonosítatlan narrátor. Nem fitogtatja omnipotenciáját, noha a történésekkel egyidejű, tanúsító létmódját és utóidejű, a fejleményeket a 21. századi jelenig regisztráló beavatottságát egyként erélyesen tudtunkra adja. Közléseiben úgy határozott és konkrét, hogy szinte rajtakaphatatlan. Minden mondatának előjele kétséges. A kétértelműség bajnoka. Mindig ép bőrrel szabadul a hírül adás, elmondás kutyaszorítóiból. Abban a politikai és közigazgatási vákuumban, amelyben a II. világháború vége felé a Vésztői Köztársaság kérészéletűen létrejöhetett, hömpölyzugi elbeszélőnket számtalan kijelentése folytán érhetné megtorlás, erőszakos halálnem. Ám ő él és virul. Személye hű leképezője a valóság elszabadult (azaz szabadsághiányos) végletességének, s éppen ezért hű tolmácsolója a majdhogynem tolmácsolhatatlan „valóságnak”.
A mesélő egyik legfőbb fogása: szívesen bocsátkozik sorolásszerű, láncolatos ismétlésekbe. „Litániázásának” morbid stiláris humora alkalmas az özönlő információk objektív felszínének és szubjektív mélyének, megrendítő-nevetséges ellentmondásosságának átvilágítására. Kétarcúságának, repetitív-szekvenciás, fokozó-visszavonó beszámolójának pontos jellemzője az a részlet, melynek felvezetését idézzük: „Így tehát a mi városunkban az oroszok részéről nem történt az égvilágon semmi. // Történt ugyan, hogy Bordányhoz, az állatorvoshoz hívatlan vendégek érkeztek, amennyiben legázolta a léckerítést, és a virágágyásokon át odafarolt a házához egy teherautó, majd a platóról leugráló csillagosok, katonák percek alatt mindent, ami a házban mozdítható volt, fölrakodtak, és a teherautó a bútorral, a szőnyegekkel, a porcelánnal meg a faliórával már el is indult előre, amikor a vezetőfülkében helyet foglaló ázsiai arcú ismeretlen tiszt a visszapillantó tükörből észrevette, hogy Bordány egy kezébe kerülő széndarabbal vagy ácsceruzával felírja a rendszámot a ház falára, mire a teherautó megállt, visszahátrált, és Bordányt akkora lendülettel, olyan hatalmas erővel préselte a falhoz, hogy a felirat olvashatatlanná vált. Ez történt, de nem nálunk, hanem városunktól tizenkét kilométerrel délnyugatra, Ridegszálláson”.
A folytatásban bekezdések sorozata – „Meg az is történt”, „Továbbá az is történt”, „És még hosszasan sorolhatnám” – fut ki oda, hogy „ez sem városunkban”, hanem valahol másutt történt (ami mindig a helyzetjelentés végén derül ki, addig a bűntett a potenciális „itt”-ben lebeg). Akárhogy alakultak a „népvándorlásra, tatárjárásra emlékeztető rendkívüli események” – „még csak hallani sem akartunk róluk”. Az előadás izzó hűvösségű közléseit, a tényeket szóbeszéddé, a saját bajt mások bajává lefokozó hárítás valamennyi önálló egységét a „csillagosok, katonák” szószerkezet szervezi. Az elkövetők – az „oroszok”, a szovjet hadsereg tagjai – néven nevezését nyelvi leleménnyel kerüli ki a szerző: a „Fel vörösök, proletárok, / Csillagosok, katonák” kezdetű, máig ismert munkásmozgalmi dal második sorának szintagmáját kölcsönzi. Egyben (idézetidéző idézet) Jancsó Miklós korai, a Szegénylegények utáni filmjének címét. Ún. első trilógiájának középső darabja, a Csillagosok, katonák az internacionalizmus és a proletárdiktatúra apoteózisaként is értelmezhető, ám a kommunista forradalmár harcosok erőszakerkölcsének kritikájaként nem kevésbé (és még sok egyéb aspektusból, mint ez annak idején – a korszak, az épp csak konszolidálódó ezerkilencszázhatvanas évek jellege folytán olykor suba alatt – meg is történt). A filmtörténetben jártasak arról szintúgy tudhatnak, hogy a Csillagosok…-nak több verziója készült (szovjet–magyar művészeti-ideológiai tárgyalások nyomán, mivel a Zvezdi i szoldati a két ország koprodukciójában forgatott mű volt), és az egykori Szovjetunióban más változatát vetítették, mint Magyarországon. A homlokegyenest különböző szólamok egymásba keveredésének kényszere vagy esetlegessége azon bujtatott, képzettársítások sorozatát erjesztő referenciák, citátumok egyike, amelyeknek sokasága – a nagyobb hányadot illetően jelöletlenül – oly kiválóan hálózza be a Márton-regényt.
A (fel)sorolások lajstromai a legkülönfélébbek a könyvben, amint a kétélű beszédéi is. A sorolások még akkor is a megalázó, végzetes mozzanatok, eljárások, események roppant súlyát emelik ki, ha tréfába oldódva mutatkoznak. Például kiszámolóshoz hasonló nyelvi virgoncságként, mint majd alább a Csohány-epizód (kapcsolódva a narrátor más fifikás grammatikai infantilizmusaihoz). Elsöprő erejű az álságos, deklaratív nyelvi konvencionalitás szavaival élő, „A félreértésből német hadifogolynak minősülő munkaképes magyar polgári személyeket várja a kommunizmus útján gyors léptekkel menetelő Szovjetunió” indítású 60. fejezet panoramikus „Várja őket” felsorolása. Mindegyik „kecsegtető ajánlat” (szám szerint tizenhat) „Várja őket” felütésű; mindegyik rövid bekezdés a malenkij robot, a szovjetunióbeli kényszermunka plakátja, szlogenje. Torokszorító nyelvi történések (például magyar szemnek gnóm orosz betűszóként, a GLAVGIDROSZTROJ, UADROMSZ leíródása), tízezreket sújtó históriai történés képviseletében.
A „Várja…” a könyv nyelvileg Hömpölyzugon kívülre telepített részeinek egyike. Akadnak ennél lényegesebb időbeli és térbeli eltávolodások. Maradjunk még idehaza, a mi kis köztársaságunkban. Egy bizonyos Csohány „Hétfőn szerette Birikét”, „Kedden szerette Pirikét”, a hét minden napján egy „rímelő”, kicsinyítő képzős nevű lányt vagy asszonyt – „Vasárnap szerette Cicikét” –, ugyanebben a ritmusban alaposan ki is fosztva őket és házukat, családjukat. A szexuális kiszolgáltatottság drámája lényegi összetevő az általános kiszolgáltatottság, a magát eszményinek maszkírozó önkény nagyszabású szatírájában. A nőalakok nem feltétlenül áldozatok. Van, aki nyíltan vagy titkon üzletel nemiségével és a hozzá kapcsolható „árukkal” (nevelőszülőség stb.). Főleg az idősebb – primitív, szektás, bigott, prűd, vajákos, szerepéhes, kollaboráns – asszonyi korosztály tevőleges köztársaság-csináló.
A kétélű beszédmód szintén végighúzódik az első oldaltól az utolsóig. Sőrés polgárőr például tutajt ácsol, hogy az éj leple alatt a Hömpöly vizén át kimenekítse a városkából a veszélyben levő Bresztovszkyt (ez is történelmi-politikai áthallású név). Sőrésnek magyarázkodnia kell őrszolgálati társai előtt: „…előadta, hogy elnöki parancsra cselekszik: a vízben sodródó holttestek szájából kell kiszednie az aranyfogakat, nehogy kárbavesszenek, és azért kell ezt éjszaka tennie, hogy a lakosság minél kevésbé vegye észre. // Azt hihetnénk, hogy hazudott, holott majdnem a színtiszta igazságot mondta, ugyanis átkelés közben Bresztovszky szájüregéből az összes aranyfogakat eltávolította, nem a tőle telhető legnagyobb kíméletességgel. De Bresztovszky még így is hálás lehetett volna Sőrésnek, hiszen Sőrés a vízbe is fojthatta volna”. A hazugság és a (majdnem) színtiszta igazság rendre egymásban jelenik meg.
A partszakaszt őrzők neve: Csuka és Potyka. Másik kettőé Sperhakni polgárőr és Pajszer polgárőr. Felbukkan Pörgős bácsi, Csörgős bácsi, Morgós bácsi, Forgós bácsi, a helyi köz nevezetes emberei: mintha a hét törpe közül érkeznének. Megannyi pompás név, már-már névkabaré. Mulatságosak a lokális szerveződések elnevezései is: Ifjú Dinnyecsőszök Forradalmi Szakszervezeti Csoportja stb. A megye, amelyben Hömpölyzug elhelyezkedik (s amelyhez önálló köztársaságként egyébként már „semmi köze”): Állóvíz megye. A moszkvai magyar kommunisták egyik hármasa: Ordas, Verő és Rónai (egy Szamokrityicseszkaja utcai szállodából. Mivel az orosz szót Önkritikai utcának fordíthatjuk, ez esetben a „semmiből”, azaz épp a szóhasználati leleményből sarjad a kiterjedt történelmi jelentésmező). Az olvasó ismét sikeresen próbálkozhatna a névfejtéssel, történelmi figurák behelyettesítésével. Malinovszkij marsall Malinovszkij is, meg Málinkó is, ha rossz fiú vagy jómadár (az orosz nyelv szereti a kicsinyítést).
Viszont Sztálin: Sztálin, Hitler: Hitler, Gömbös: Gömbös, Rákosi: Rákosi.
A jellegében többrétegű, elgondolkodtató és szórakoztató névadás a hömpölyzugi elvtárs-kiskirály, Mátrai személyében (de nem személy-kópiaként) engedi felismerni a Vésztői Köztársaság egykori vezetőjét, Rábai Imrét. A névhasználati mechanizmus egyik mozgatója egy látszólag lomha név: a városállamban orosz katonai részről regnáló Polkovnyik ezredesé. A polkovnyik ugyanis az ezredes orosz megfelelője. Ez a kétszeresen ezredes ezredes sokszor nem úgy viselkedik, mint egy ezredeshez méltó, máskor ő az egyetlen, akinek helyén van – legalább a passzivitása. Márton László nem lenne Márton László, ha nem a saját rangját jelentő nevű, szótárilag önazonos Polkovnyik ezredes parancsának félreértése folytán jönne létre a hömpölyzugi államformáció: „…azt mondta Mátrainak: »Tessék kialakítani a közigazgatást!« Ezt az utasítást Mátrai és a Végrehajtó Tanács többi négy tagja úgy értette, hogy: »tessék kikiáltani a köztársaságot!«”
Nem volt-e túlzás névkabarét említeni fentebb? Nem, mert Márton a történetmondás regisztereinek radikális tágítása érdekében műfajilag meghökkentően változatos anyagkezelést alkalmaz. Egyként számít a közvélekedés szerint magas és kevésbé magas művészi értékű műfaji közelítések esztétikai-tematikai üzeneteire. A „tökéletes állam” alkalmi szórakoztatóipara hosszasan próbál egy operettet (nem is Rákóczi a főhőse, hanem a folytonosan plasztikázott „Kóczi”). Mítoszi, mű- és népmesei, anekdotikus és publicisztikus betétek szintén helyet kapnak. Műfaji karakterbe ágyazódva, a valóság csorbult-retusált változataként a csoda, álom, halottlátás, Hold-utazás is. Ezek az ábrázolási végletek roppant szórakoztatóak, mulatságosak, de a regénybe történő szerkezeti beépítésük nem mindig sikerül. Kitérőként, önálló elbeszélői szólamként lengedeznek néha. Az időbeli-térbeli eltávolítás, a külső nézőpont keresése a „königsbergi töredék”, a 18. századi Königsbergbe ki- és visszajátszatott epizód kalandjában is problematikus, a remekül megírt zárvány kísértetiessége ellenére. Nem a szerkezet a legnagyobb erőssége a 137 számozott fejezetre szabdalt könyvnek.
Márton akként nyújtja a köztársaság névre nem méltó zug-köztársaság létmódjának analízisét, mintha – jelképesen szólva – a Vésztő helynevet a vész és a tő összetevőkből etimologizálná. Holott a helység – a Körös-parti halászati tevékenységre utalóan – egy halfogó eszköznek, a vejszének, és a folyótorkolatot is jelentő tő szónak: szóösszetételnek és szóalak-változásnak köszönheti elnevezését. Mivel a regény abszurdoid görbe tükör, logikus, hogy a (társadalmi-történelmi) vész lényege, „töve” is megfogalmazást nyer lapjain, szükségszerű áttételességgel.
Részletes elemzést kérne az alakok szövevényes rendszere, a szociológiai térképezés sarkított érzékenysége, a botcsinálta módon államelméleti alapvetésként forgatott Fichte-mű, A tökéletes állam téziseinek deformálása a hömpölyzugi gyakorlatban. A kibontakozó összkép egésze torokszorítóan korrelál elő- és utóidejű történelmi szituációkkal. Az antihumánus, illuzórikus, gyilkos „mini” társadalommodell mögött ott az (egyik, ám legközvetlenebb) óriási árnyék: a világrésznyi Szovjetunió nem is sokkal korábbi létrejötte. Hömpölyzug köztársaságának működési mechanizmusa nem egykönnyen törölhető el a színről: az önmagát ismétlő história mintha hozzánk igen közel és tőlünk nagyon távol rendre fellávázná azokat az állam- és „állam”-alakulatokat, melyeket olvasói tudatunk szívesebben tekintene csupán a feltételező allegorézis játékának.
Valóban: ha némely elméletek szerint a történelemnek van vége, sőt vége van (előbb-utóbb) a történelemnek, hol a vége a Hömpölyzug-szerű köztársaságok regnálásának? Az utolsó fejezetet – lírai felhangokkal – Márton is a vége-dilemmának szenteli. A költő megjelölése nélkül, kettős tipográfiai kiemeléssel (középre szedve és dőlt betűvel) idézi Babitsot, I. világháborús nagy verse, a Húsvét előtt híres sorait: „Testvérek, ha túlleszünk, / sohse nézünk hátra!” De ugyanezen vers egy másik gyönyörű részlete pár bekezdés múlva már megkülönböztetés nélkül beleolvad a folyó szövegbe, egy mondat a sok közül: Ragyog az ég sátra. Túlleszünk vagy sem? Ragyog vagy nem ragyog? Vége lesz, vagy nem lesz vége sosem? Történetfilozófiai szatíra – ha olyan technikájú, nyelvezetű, látószögű, mint Mártoné – aligha deklarálhat választ e kérdésekre. Esetleg mégis? Vég helyett – üresség? Hömpölyzug helyett – a hon? Ahogy a zárlat szól: „Megnyílik előttünk, akár egy fénnyel teli szakadék, Magyarország jövője, a velünk együtt elmúlni készülő évek, évtizedek csordultig telített üressége”.
Kalligram Kiadó, Budapest, 2014.
Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.
