Kritikák

 

iancu_laura_mig_kabatot_cserel_isten.jpg 

 

Bartusz-Dobosi László

 

Mezítláb

Iancu Laura: Míg kabátot cserél Isten

 

A Míg kabátot cserél Isten című új, immár ötödik Iancu Laura verseskötetben szereplő hat ciklus mindegyike egy-egy, az azonos ciklusban található versből kiszakított sor adaptálása, amelyek mintegy témamegjelölő szereppel tematizálják az egybeválogatott poémákat. Az Éjszakáink, mint téli temetők ciklus a tél, hideg, fagy szavakon és egy pogánynak ható, kötetindító „ráolvasáson” keresztül vezet minket valami fájdalmas, a nagy háborúkban megcsonkított haza iránti, kétségbeesett szerelem útvesztőibe.  A költő „félig lerágott szavakkal kapaszkodik” (Ordas szerelem) a magyar sors nehéz örökségébe és siratja a ciklusban többször visszatérő „elmaradt karácsony” motívummal kifejezett nemzet árvaságát. „Árvaságunk nagyobb, mint maradék hazánk.” (Csendélet) Olyan érzésünk van, mintha a költő csak most csodálkozna rá a XX. századi magyar sors kataklizmáira. Mintha csak most tudatosulnának benne 1920, a Don kanyar és ’56 borzalmai, melyeket versbe sírva ír ki magából. „Áruld el, Uram, / van-e még jogom a múlthoz? / Minap is azt hallottam: idő csak a jelenben van, / s mi sokaknak történelem / (’56, 1920… - folytatni nem lehet), / az másnak félrerugdalt lom. / Hát, ami másképp van, nem lélegezhet?” (Este a faluban 9.) A kérges idők fájdalmai, a rekedt félelmek korszaka csak most, évtizedekkel az anyaországban való letelepedése után kezdik mardosni a lelkét, csak most dolgozza fel, amiket a nemzete, annak idején megélt.

Furcsa leírni, de például Trianon a moldvai magyarság kirekesztettségében semmiféle változást sem hozott, hiszen már évszázadokkal korábban megszakadt a kapcsolatuk az anyanemzettel. Így válik érthetővé a régi-új hazát megtalált Iancu Laura kései kesergése.

            A kötet második ciklusában – Árnyéktalan fájdalom – folytatódik a költő félelemérzésének kivetítése a versnyelvbe. Itt azonban a mondandó kiegészül egyfajta önostorozó hangnemmel: már önmagát is zavarja az állandósult rettegés, amely rátelepszik minden napjára. „Miféle halálra ébredek nap mint nap? / Azt sem tudom, mitől félek,” (Téltudat). Ugyanitt saját magát „ostoba tudat”-nak nevezi, akinek még a hite is ellene fordul. Szinte értetlenül áll saját erőtlenségének zsákutcájával szemben. „Mennyit lázadtam, Istenem! / Csoda, hogy hozzám is eljött / minden nap, és vele a reggel, / és meghozta a sötétséget, elvitte az éjszakát, / csoda, hogy az idő tette a dolgát.” (Zsákutca) Talán az egész kötet legfájdalmasabb felkiáltójele a Szerda című költeményben magasodik fölénk. „Körülölel egy messziről jött rettenet, / egyedül vagyok, hitetlenség, / egyedül, veled.”

            Ez a ciklus egyben az első és a harmadik ciklus közötti összekötő kapocs szerepét is betölti. Az első ciklus fájdalmát, félelmét folytatva átvezet minket a kötet címadó versét és egyben legdominánsabb részét képviselő Míg kabátot cserél Isten ciklus kétségbeesett hazakeresésébe. „Árnyéktalan a fájdalom, / tán nem is fáj, csak gyanútlan, / hazatalálni de nehéz / gaz verte utakon.” (Anyám imádkozik) Ebben a versben bukkan fel először az az anya motívum, amely a szerző édesanyjához fűződő rendkívül mély, zsigerekig lehatoló kapcsolatát több versen keresztül is bontogatja. Nagy-nagy hiány, örök fájdalom az édesanya távolléte, s a nehéz sorsával szembeni tehetetlenségérzés kapcsán előkerülő szomorúság. „Hazakísérem minden este, / A bőgő földet ringató anyámat, / Újabban nem tudja, hol keresse, / Hol találja a szülőházat.” (Újabban) A költő az édesanya motívumba szűkíti bele magát Magyarfalut, s egész gyermekkorát. Mindazt, amitől nem lehet elszakadni, s amit mégis minden erejével el akar engedni. Szinte érezzük, hogy micsoda lelki súlyként nehezedik a vállára a múlt. Olyan szellemi, lelki hadseregnek érzi a gyerekkort, amellyel állandóan hadakozni kényszerül. „mégis, úgy érzem, szívem visszafelé dobog, / mint csapdák közé szorult vad, / ki réges-régen megadta magát, / legyen megérkezés, feltámadás, / konokul állok, és várom a csodát.” (Látogatók) S bár gondolatai, érzései mindvégig ott járnak a gyermekkori környezetben, ez a visszafelé dobogó szív mégsem a múltba vágyódásról, sokkal inkább a múltban élésről árulkodik. Az áttelepülés óta eltelt mintegy húsz év alatt azonban oly mértékben elmélyedt a szakadék az emlékezetében élő, számára kedves és koherens kultúra és a szülőföld jelenlegi képe között, aminek az áthidalása lehetetlennek tűnik. Félelmek törnek elő ebből a szakadékból, s ezért csak úgy tud örülni, a megtalált új hazának, ha egyben ez a másik, régi haza, a biztonságot jelentő háttér ország is jelen van. Ez a kettősség pedig feloldhatatlannak tűnik. Nem véletlen tehát, ha a ciklus mintegy húsz verséből tizenkettőben szerepel a haza szó, s az összes többiben ennek valamiféle szinonimája.

            A negyedik ciklus, az Estére a fák is hazamennek, a hit és hitetlenség kettősségében ráncigálják hol egyik, hol másik oldalra a költőt. Az ide válogatott versek a hitetlenséggel küszködő hívő imádságai, amelyben rendre megszólítja Istent és panaszkodik. „Mégis van átok, Istenem, / vastag kabátban jár, / arca maga a félelem / és egyidős velem.” (Szökevény) Vagy máshol: „Más ez a csend, Uram, / más ez a nyughatatlan nyugalom. / Ajkamon, mint marni gyáva / vipera, ide-oda vetődik az ima,” (Fehér fohász)

            Az ötödik ciklus a legrövidebb. Mindössze öt verset tartalmaz, amelyeket a tartalmi mondandón túl, az egy-egy kortárs alkotónak – többek között Weöres Sándor, Mezey Katalin, Oláh János – dedikált tisztelet fon egységbe.

            Egészen különleges, Iancu Laurától szokatlan vállalkozás a kötet utolsó, hatodik ciklusa, az Este a faluban. A ciklus tíz, teljesen azonos sémára és hangnemben készült verse olyan hihetetlen indulattal íródott, amelyre alig-alig találunk példát az életműben. Ezek a versek, kivétel nélkül, Istennel szembeni szemtelen vádaskodásokként csattannak. Mindegyik az „Áruld el, Uram” felszólítással indít: számon kéri Istenen az értelmetlen halált, a hazátlanságot és hitetlenséget, s az élet minden olyan számára fontos kérdését, amelyre nem találja a választ. Ezt erősíti a versfüzér utolsó darabjában a kétféle szedésmód is, ami ettől egyfajta párbeszéddé, dialógussá alakul. „Vedd komolyan, Uram, / nincsen szó, ha nem Te beszélsz!” Válaszok pedig természetesen nincsenek.

Nem tetszik a kötet borítója. Mert bár igen komoly szerep jut az évszakoknak – „…és megjöttek vele az évszakok, / egyszerre mind a négy.” (Érintés) –, az őszi levelek és a fatörzs göcsörtjei sehogy sem illeszkednek szervesen a szövegkorpusz mondandójába. Amúgy érteni véljük a költő szándékát, amellyel a természet átistenítettségét kívánja elénk tárni, de ha már a verseket vizualizálva mindenáron egy évszakot kellene hangulatilag megjelenítenünk, akkor sem az őszre esne a választásunk, sokkal inkább a tél kívánkozna a borítóra. Kétségtelen tény, hogy a Máté Gábor által készített fotó hordoz némi fájdalmas elmúlás hangulatot, de azon túl, hogy kissé didaktikusnak érezzük, színvilága sem fejezi ki igazán azt a sötétebb tónust, amit a kötetbe gyűjtött versek képviselnek.

            Nem kívánunk szereptévesztésbe esve borítótervezői feladatokba kontárkodni, a Míg kabátot cserél Isten című kötetet újra és újra átolvasva azonban, egy alkonyodó havas tájon, mezítláb, a falu felé futó leánygyermeket tudnánk jó érzéssel elfogadni. Ezek ugyanis azok a motívumok, amelyek a lelkileg nem egykönnyen adaptálható kötet gyökér-mondandóját adják. Ezt támasztják alá a hat, tematikus ciklusra bontott verseskötet visszatérő szavai is, többek között a tél, a hold, a fekete, az este, a szél, a halál, az árnyék, a háború, a hó, a haza, az angyal és a félelem. A fájdalom, elhagyatottság, kiszolgáltatottság kifejezésére agyonhasználtnak tűnő fogalmak valahogy mégsem hatnak elcsépeltnek. A költő oly őszinteséggel tárja elénk félelmeit, hogy azok szinte tapinthatóvá válnak. Szinte látjuk magunk előtt a mezítlábas Iancu Laurát, ahogy feltörve, megsebezve, csapzottan keres valamit az elveszett vagy éppen soha meg sem talált boldogságból.

A mezítlábasság azonban nemcsak az elveszettség, kiszolgáltatottság metaforájaként értelmezhető, hanem annak az idegvégződésekkel finomhangolt érzékenységnek is, amellyel az ember mintegy letapogatja maga körül a világot. A városi ember, cipőbe zárt lábával mindebből semmit sem érzékel. Iancu Laura könyvét olvasva azonban pontosan tudjuk, hogy a költő lélekben merre „járkált” legutóbb. Ettől lesz olyan ez a kötet, mint egy gyónás. Mert bár nem a saját történetét akarta vele megírni, mégis az lett belőle.

Álljon itt befejezésül Iancu Laura néhány sora, amelyről úgy érezzük, hogy minden fentebb megtárgyalt fontos elemét tartalmazzák ennek a még mindig kibontakozóban lévő, elmélyült „mezítlábasan finomhangolt” életműnek: „minden halottal én haltam, / hiába hogy megszöktettek, / kézről kézre adtak az évszakok, / hazából haza loholok.” (Este a faluban 2.)

Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.


Főoldal

 

2015. július 09.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png