Branczeiz Anna
Nem is négyszög, hanem sok
Kiss Judit Ágnes: Négyszög
Kiss Judit Ágnes az új kötetével olyan, mint a népmesei okos lány: hozott is, meg nem is, jó is volt, meg nem is, ő is írta, meg nem is. Már a Prológus (5-7.) is vízválasztó, így a kötetet egyesek úgy tehetik félre, hogy olvastak is valamit, meg nem is. Első pillantásra pedig valóban olyan érzésünk támadhat, hogy nem Kiss Judit Ágnes könyvét tartjuk a kezünkben: más a forma, polgárpukkasztóbbak a gondolatok, a mondatok.
Egészen más ez a kötet, mint amit eddig megszokhattunk a költőtől. Kiss Judit Ágnes eddig klasszikus modern volt, XXI. századi keretben: József Attila vagy Weöres Sándor volt az előzménye. Most, ha be kéne sorolni, akkor inkább posztmodern, mindenesetre sem a forma, sem a tartalom nem hagyományos. Olyan művet hozott létre, amely dráma akar lenni, de nem az, vers akar lenni, de nem is az. Lehet keresni itt is az irodalmi hagyományokat, meg is találjuk többek között Pilinszky KZ-oratóriumát, ami leginkább a szerkesztésben érhető tetten; Szabó Lőrinc Semmiért egészen vagy Ady Az én menyasszonyom című verseit, amelyek a klasszikus szerelemfelfogással mennek szembe, ahogy Kiss Judit Ágnes sem igazodik a konvenciókhoz, de a Négyszög ilyen szempontból is új és más.
Ugyanakkor a Négyszög igazi Kiss Judit Ágnes-munka, és nem csak azért, mert a szerző ismét hozta a formáját, és bizonyította, hogy sokféle műfajban, műnemben magabiztosan tud mozogni, és remekül tud játszani az irodalmi hagyományokkal meg a nyelvvel. A téma is ugyanaz, vagyis az élet és az én, csak más köntösbe bújtatva, szókimondóbb, őszintébb, provokatívabb módon előadva, ahogy Kiss Judit Ágnes mindig is egy kicsit provokatív és nyers volt (gondoljunk a Rabnők ostoba énekére: „Üssön meg akár. Rángasson pórázon, / mint egy kutyát, keresztül száz határon, alázzon: / »mi közöm hozzád, te kurva?«” vagy az Utolsó rapre, ami egy egyáltalán nem szokványos „gyászének”: „hányszor álmodlak úgy, ahogy készülsz, / fekszel vagy járkálsz, vagy az ágy szélén ülsz…” és még sorolhatnám).
Az új forma és újszerű stílus ellenére pedig jól beleillik ez a kötet is az életműbe, mintha egy folyamat következő lépcsője lenne, amelynek végső célja, hogy tisztes távolságból tudjuk szemlélni önmagunkat, az életet, a halált és mindent, ami ezekkel jár. Ugyanis bár a korábbi kötetekben a maszkhúzáson, a szerepjátékon volt a hangsúly (kezdve az Irgalmasvérnő alakjának megalkotásától, egészen a más költők maszkja mögé bújásig), mégis én-költészetet olvashattunk, „vallomásos költészetet”. Ezt a változást leginkább a Koncentrikus korok Kaddis című ciklusa és a Capriccio a meghalásról közötti különbség mutatja igazán. Míg előbbiben nem történik meg az eltávolodás, az anya halálának feldolgozása, az én még haragszik rá, hogy elhagyta őt, még nem tudja elfogadni a veszteséget, mert az anya nem halhatott meg, mert az anyáknak ez „nem szokásuk” ([az anyák]), addig utóbbiban az én már önmagától is eltávolodik, történetté formálja a fájdalmát, hiszen dramatizálja azt. Mindeközben pedig a drámai jelleg lehetőséget ad arra is, hogy az én ne csak a saját szemszögéből szemlélje az életet vagy önmagát, hanem más nézőpontokat is kifejezésre juttasson.
Nem pusztán formai szinten keveredik tehát a két műnem a kötetben (épp a Capriccioban valósul meg ez a legszembeötlőbben, ahol a drámai párbeszédek közé ékelődnek a lírai műfajok), hanem tartalmi szinten is: a Négyszög „líra, mert rólunk szól, dráma, mert a másikról” – írja a szerző. Ez a játék a műnemekkel és műfajokkal szinte az összes Kiss Judit Ágnes-kötetben jelen van, mondhatni a költő védjegye lett, azonban ez ennek a kötetnek a legfőbb erőssége.
Szerencsére nem jellemző, de olykor éppen a stílusok, műfajok, műnemek keveredése csorbítja a különben jó szövegeket. A legtöbb részben nem annyira, ám a második részben kifejezetten szembeötlő és zavaró is, hogy dráma és líra formailag is keveredik egymással. A Boksz-paralellben az egyes „felvonások” címe az egymással ütköző párok neve. Tördelés szempontjából így versek lesznek, megfogalmazás tekintetében viszont dialógusok, ám az éppen megszólaló neve nincs feltüntetve, csak következtetni tudunk, hogy kihez tartozik az adott mondat. Gondolhatjuk azt, hogy tartozhat egyszerre mindegyik szereplőhöz, és ez egyes esetekben igaz is („Mindkettőnknek haza kell menni. / Sosem jutunk haza.”, Magdalena – Xavier, 54.; „Szükségszerű. / Csoda. / Véletlenek. / Gondviselés.”, Xavier – Magdalena, 58.), azonban a történet szempontjából ez az elgondolás rövid időn belül megcáfolódik. Bár ez a szerkesztés alapvetően jó, mert nem törik meg a szöveget a szereplők nevei, nem akasztják meg az olvasást, jól tükrözve a bokszmeccsek gyorsaságát, lendületét, ugyanakkor zavaró is (és éppen Pilinszky KZ-oratóriuma lehetne a példája annak, hogy mégsem szükségszerű, hogy a megszólalók nevei megtörjék a folyamatosságot). A többi rész megítélése mindezen túl nagyrészt attól függ, hogy ki veszi a kezébe a kötetet, s bár ez a legtöbb műre igaz, a Négyszögre halmozottan az, mert ebben rejlik a lényege, erre épül a történetek és az egész kötet retorikája.
Nyilvánvaló ugyan, hogy a kötet az életről szól (a születéstől a halálig: „Születés, szerelem, szakítás, gyász – mind egy-egy újabb menet.”), de a négy rész sem formailag, sem tartalmilag nem igazán kapcsolódik egymáshoz, csak a Capriccio a meghalásról és a Bábocska mutat szorosabb tematikai kapcsolatot. Ugyanakkor mégsem csupán a cím és a kötet borítója tartja össze a négyszög sarkait: a kulcsszó nem is az élet, hanem sokkal inkább a tabu, hiszen olyan dolgokat érint és úgy, amikről és ahogy nem szokás beszélni. A terhesség és szülés árnyoldaláról, a nem akart gyerekről, a megcsalásról, a betegségről és halálról, a gyászról ilyen nyíltan, nyersen és mindent kiforgatva írni tabu, ezzel pedig Kiss Judit Ágnes sok határt átlép, ha úgy tetszik, egyes olvasóknál kihúzhatja a gyufát. Megoszthatja az olvasókat az, hogy a Négyszög olykor lehetetlenül túlzó vagy ironikus, esetleg még jobb, ha azt mondjuk, hogy ebben a kötetben semmi sem tipikus, semmi sem követi a „társadalmi konvenciókat”, semmi sem olyan, mint ahogy általában elgondoljuk.
A Szíved alatt a végletekig kiforgatja a gyerekvárás félelmeit, amit a nő érezhet („Menj el, Baba, menj el, / Ha van hová menned, / Nem akarlak látni, / Baba, félek tőled.”, 16.), a változást, amin a nő keresztül megy („Tükörbe nézek, más néz vissza rám, / Formátlan testből formátlan lélek.”, 20.), a szülést („Engem csalogatnak kukoricával, / Ne vigyél, ne vigyél a sintérek közé.”, 23.). A házasságtörést egy bokszjátszmával állítja párhuzamba a szerző, az anya haldoklásának drámáját sok más mellett kocsmadalok („Igyátok el a májatok / Jó piás cimborák / Ne hagyjátok, hogy elegye / Előletek a rák!”, 90.), kikiáltók („Hajrá, hajrá, futóverseny, / Ki ér célba hamarabb? / Doktor bácsi a szikével, / Vagy a rákos daganat?”, 89.) szakítják meg, de a bebábozódott lepkehernyó mint a gyász metaforája sem éppen a megszokott képzettársítás („Nem mehetek ki, / Nincsen hozzá szárnyam, / Belül csak egy szőrös hernyó, / Kívül csak egy báb van.”, 113.). Egyrészt ennek a „normaszegésnek” is lehet olyan funkciója, hogy tompítja a problémák élét, vagyis azzal, hogy kisarkítja, másképp mutatja be, ironizálja ezeket az élethelyzeteket, mintha Kiss Judit Ágnes azt üzenné, hogy nem szabad belesüppedni – vagy stílszerűen bebábozódni – a gondjainkba, másrészt azonban visszafelé is elsülhet mindez. Néhány olvasó esetleg úgy érezheti, hogy a szerző elbagatellizálja, vagy éppen nevetségessé teszi az élet „nagy kérdéseit”. Valójában Kiss Judit Ágnes inkább határmezsgyén mozog, feszegeti a határokat, billegtet: a szokatlan, a felháborító és a megszokott, az elfogadott között áll. Ez a fajta retorika az egész kötetet végigkíséri és izgalmassá teszi, a legszembetűnőbben pedig a Szíved alattban, valamint a Prológusában valósul meg.
A Prológus teli van gyűlölettel, haraggal, megvetéssel, amit anya talán nem is érezhet születendő gyermeke és a meg nem született magzat az anyja iránt (Baba: „Anyám nem akar engem. / Anya te nem akarsz engem. / … / Anya a szívével mérgez engem. Anya a szavaival mérgez engem.”; Nő: „Leszek gazdateste a kis vírusnak. / A kis daganatnak, aki életre pusztít engem / és önmagát.”, 9-10.) – legalábbis nem akarunk tudni arról, hogy ilyesmi lehetséges. Felmerülhet a kérdés, hogy tényleg végig akarom-e olvasni a kötetet egy ilyen indítás után. Ez a rész eltántoríthatja az olvasót, aki esetleg megbotránkozva teszi félre a kötetet, vagy épp ellenkezőleg: tovább olvassa, mert feloldását várja annak a feszült helyzetnek, ami a prológusban kialakul és végig fenn áll, de időnként nyugvópontra jut (a nő a gyerekét utálja, mégsem a gyerekének támad, hanem az apának: „Milyen gyerek? Te voltál a bűnös, / Beléd döfök, ahogy te döftél belém…”, 22.; egy ponton felvillan annak a lehetősége, hogy az anya azért viselkedik így, mert valójában fél: „Nem akarlak látni, / Baba, félek tőled.”, 16.). A darab végén pedig valóban megtörténik a feloldás, amikor a pap megkérdezi a nőt: „Milyen csodára vársz, lányom?”, mire a nő így felel: „Szeretni azt, aki belőlem lett, / Szeretni, aki lett belőlem.”
A kötet borítója mintha pontosan tükrözné tartalmát és megítélését is: a gyufaszálak négyszöget zárnak be, miként a kötetben négy történet van, amelyek összekötve a kulcsszó mentén, ugyancsak négyszöget alkotnak. A sarkak a különböző és sokszor a végleteket képviselő nézőpontokra utalhatnak, míg a leégett gyufafejek azt a két történetet idézik meg, amelyek a halálról szólnak, ugyanakkor az egyes gyufaszálak maguk is tükrözik a születés-élet-halál vonalát. A négyszög képe emlékeztet minket a ringre, amelyben két szembenálló fél küzd egymással, ezúttal pedig a kötet két egymással szembenálló megítélése, mindazonáltal a leégett gyufaszálak azt is tükrözik, hogy nem minden csak fekete vagy csak fehér. A Négyszög zsenialitása éppen ebben a sokféleségben, sokszínűségben rejlik, nem is négyszög, hanem sok. Kiss Judit Ágnes ötödik kötete pedig csak azoknak nem nyerheti el a tetszését, akik valami szokványosra készülnek: ez a kötet nyitottságot igényel az élet és a művészet minden oldala iránt.
Kiss Judit Ágnes: Négyszög. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.
Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.
