Urbán Bálint
Mélymerülés
Lesi Zoltán: Merül
Első és második kötet világa, tónusai és tematikája közötti szakadás és szakítás olyan mértékű radikalizmusa, amelyet Lesi Zoltán aktuális, Merül című munkája mutat fel a pályaindító Daphnis ketskéihez (2009, FISZ) viszonyítva, egészen egyedülálló és példaértékű jelenség a kortárs magyar líra horizontján. Az utóbbi években hasonló intenzitású, komplex esztétikai fordulatot talán Sirokai Mátyás életművén belül figyelhettünk meg a Pohárutcában kidolgozott és koncepcióvá emelt fiktív-mitikus városi tér allegorézise és a Beat tanúinak könyve vizionárius-ezoterikus kinyilatkoztatás-poétikája között. Lesi váltása, mindazonáltal, Sirokaihoz képest is élesebb és egyben váratlanabb is, hiszen az első kötet verseiben lefektetett lírai princípiumokhoz képest olyan mértékű elfordulást valósít meg, amely a saját költészeten belül nem egy szerves fejlődés irányát rajzolja, hanem egy a korábbi témákkal és eljárásokkal való teljes szakítást feltételez.
Első kötetével Lesi a XVIII. század végi klasszicista-rokokó költészet formakincsét, poétikai eljárásait és sajátos megszólalásmódját imitálta. A hagyomány újraaktiválását a finomkodó játékosság, a kötött formák konzekvens és virtuóz használata, a presziőz báj, az antik referenciakeret és a fokozott zeneiség mellett az íráskép archaizáló jellege támasztották alá. A Daphnis ketskéi egy Weöres Psychéjét idéző, koherens téma- és formavilágot épített fel, mely nem csak újralátogatta a rokokó és a klasszicizáló Berzsenyi költészetét, hanem azt mintegy át is értelmezte, át is írta, illetve ironikus módon aktualizálta.
A Merülben viszont már nyoma sincs ennek a kötetszervező erővé emelt hagyományújraíró lírai attitűdnek, nem kösszönnek vissza az első könyvet át- meg átszövő Berzsenyi-referenciák, az antikizáló képek és formák, sem a mesterségesen archaizált és, ezáltal elidegenített íráskép. Adott azonban egy újabb tematikus referenciakeret, amely kijelöli a fordulat utáni versek mozgásterét: egy a klasszikus anya-apa-gyerek strukturális elemeiből kiépülő (ödipális) családháromszög. A versek ebben a feszültségekkel és konfliktusokkal terhelt háromszögben íródnak, ahol a család már nem a harmónia és a szeretet erőtereként határozódik meg, hanem egy bizonytalanságokkal, félelmekkel, szorongásokkal és őszintétlenséggel átitatott, bizarr helyként tételeződik. Ennek fényében a kötetcímbe foglalt merülés a családi (Bermuda-)háromszögalakzatba való belépésként, alászállásként is olvasható, hiszen az egyes versek a háromszög egy-egy oldalán álló szereplő viszonyát rajzolják ki a többi szereplőhöz képest, működésbe léptetve egy sajátosan dramatikus személyközi mozgásdinamikát. Az anya-apa-gyermek trió között kifeszülő kapcsolathálót immáron nem a klasszikus családnarratíva hívószavai – a közelség, a bizalom, a nyitottság, az egység – határozzák meg, hanem sokkal inkább a negativitás tapasztalatai: az idegenség, a távolság, a töredezettség és az elérhetetlenség. A kötet ereje mindazonáltal nem a családfogalom posztfreudiánus, értelmezésbeli elmozdulásának és negatív konnotációkkal való feltöltődésének tettenérésében rejlik; Lesi könyvének legnagyobb erénye az az érdekes játék, amely a lírai nézőpont folyamatos mozgásában ölt testet. A Merülben alapvetően három nézőpont váltakozik rendszertelen ritmusban. A három beszélő megfeleltethető a családháromszög csúcsainak: az anyának, az apának és a gyereknek. Az egyes verseket általában az egyik szereplő perspektívája uralja, így versről versre szabálytalan módon váltakozik a megszólalás lírai alanya. Több kompozícióban a majdnem minden verset meghatározó aposztrofé alakzata konkretizálódik az apa vagy az anya egyértelmű megszólításában: „Apa, én szédülök, ha / nem fogod a kezem. / Apa, ugye téged/nem fúj el a szél” (Pókfonál) vagy: „Anya, neked most elment a hangod?” (Hangyák). Ezekben az esetekben a beszélő alany azonosítása a gyerekfigurával problémamentes. Sok versben azonban nem találkozunk ilyen direkt utalással, amely megkönnyíti a perspektíva egyszerű és zökkenőmentes identifikációját, és amíg nem találunk olyan egyértelmű referenciát, amely a nézőpontot fixálja egy adott alanyban, az értelmezés számára nyitva marad ki is a megszólalás szubjektuma: az anya, az apa, a gyerek, vagy egy a családalakzaton kívül álló, idegen másik. Mivel a beszélő személye versről versre változik, a perspektíva hordozószemélyének eldöntetlensége-eldönthetetlensége helyenként olyan érdekes játékteret nyit fel, amelyben egyes versek olvashatóak akár a gyermek, akár az anya, akár az apa pozíciójából. Így, az olvasás folyamata során a beszélő beazonosításának feszültsége határozza meg a befogadás móduszát.
A kötet ajtajában álló hosszú Simon Armitage idézet, melyet a szerző saját fordításában közöl, egyfelől megnyitja az utat Lesi új, szabadabb formavilága előtt, másfelől pedig bejelenti a családtematikának azt a közelítésmódját, amely a Merül magját alkotja. A nagyszabású mottóként funckionáló Armitage versrészlet egy bizarr anya-gyermek kapcsolat sziluettjét rajzolja ki, melynek háttere – a családi ház – nem tudja többé az otthon közelségét nyújtani. Lesi ezzel a vendégszöveggel alapozza meg a kötet kegyetlen tapasztalatát, a család és a családi tér abszolút elidegenedését, azt a furcsa élményt, amelyet „A megtörtént is bizonytalan” (Hat ujj) maximája foglal össze a legtömörebben.
A Merül alapvetően egy háromfős család élettörténetének egyes meghatározó szakaszait villantja fel nem kronologikus sorrendben. A fogantatás, a gyerekvárás, a születés, a csecsemőkor, a kisgyermekkor, a szülők válása és a válás utáni időszak mozaikszerűen szóródnak szét a közel ötven vers mikrokozmoszában. A szétszórt jelenetekből azonban kiolvasható egy félig-meddig komplett családtörténet, pontosabban szólva, a harmonikus családtörténet-narratíva vége, illetve tragikus csődje. A lineáris narratíva fragmentálódása és a kronologikus sorrend felbomlása a család szétesését és a tökéletes család lehetetlenségét allegorizálja a kompozíció szintjén. Ennek a felbomlásnak a következménye az a sokszor kegyetlenül tragikus, máskor pedig őszintén megható hangulat, ami a szövegekből árad.
A nyitóversben a megszólalás alanya a gyermek, akit „kuglóffal vallatnak” egy toronyban. A családi ház, mint a mottóként tételeződő Armitage idézetben, egy sajátosan unheimlich térként jelenik meg, egy „várbörtön”, ahol a gyermek diszciplinálása egy perverz polgári látszatkánon keretei között valósul meg, melynek legautentikusabb és egyben legporoszosabb jelölője a vasárnapi ebédekről, uzsonnákról elmaradhatatlan kuglóf. A családi létezés locusa, a családi ház, ahogy a vers címe hangsúlyozza egy homokvár, azaz egy bizonytalan és ingatag szerkezet. Már itt nyilvánvaló, hogy ebben a családban mindenki kínzó és kínzott, vallató és vallatott egyszerre, az apró fenyítésekkel nevelt gyermek pedig „bosszúból nyit szüleire” (Homokvár). A torony képe később az anya perspektívájából tér vissza, mint egy olyan tértapasztalat hordozója, amely lehetővé teszi a családi házból való kihátrálást és az arra való reflektálást (Eiffel). A torony és a börtön képzete mellett több olyan visszatérő motívummal találkozhatunk, amelyek meghatározzák a kötet világát. Központi jelentőségű a lépten-nyomon felbukkanó halmetafora (Terepasztal, Aranyhal, Kádcsata, Akváriumi táv, Világító hal) mely távolról talán a Daphnis ketskéiben centrális képként megjelenített barokk kagylóforma örökségére is reflektál. A kerti tóban, vagy az akvárium közegében megjelenő hal a bezártság, a háromszögbe való bezártság és az ebből fakadó kiszolgáltatottság képzetét jeleníti meg plasztikus formában. Egy másik, hangsúlyos, vissza-visszatérő motívum, a csodaország fogalma, mely közvetlen irodalmi referenciaként is beíródik a versekbe (Alice voodoo babája, Cowboy erdei fotelben). Lewis Carroll abszurd mesevilága, melyben nincsenek bizonyosságok csak folyton illanó és szökő valóságképzetek akár a Lesi által felvázolt, törékeny családfogalom allegóriájaként is funkcionálhat. Carroll szürreális meseregényében a gyermeklét és a felnőttlét tapasztalata szétszálazhatatlanul abszurd módon folyik egybe; a Merül a gyermekperspektíva és a felnőttperspektíva váltogatásával hasonló hatást ér el, azonban a szürrealitás kényszere nélkül. A csodaország ugyanúgy az idegenség helye, mint a felnőttek sivár világa, amelyet a kapcsolatok bizonytalansága és ellehetetlenedése, valamint a kommunikációképtelenség jellemez; a furcsa mesevilágban nem tud őszintén érintkezni egymással gyermek, anya és apa, és a gyermek szobájában megjelenő angyal csak némán hallgat (Arion).
Lesi kötetét, mindazonáltal, a perspektívaváltások feszültsége mellett az egyes szólamokból sugárzó mély és kegyetlen, alanyi hangulatú őszinteség avatja meghatóan jelentős művé. A Merül valahol az őszinte alanyi megszólalásmód és a kidolgozott-eltávolított szereplíra kettős pozíciójából építi fel legsajátabb világát, melyben gyermek, anya és apa hasztalanul bolyonganak egymást keresve hazugságaik, fantáziáik és idegenségük labirintusában.
JAK-PRAE.HU, Budapest, 2014.
