Ferdinandy György
Az emigráció a demokratikus
átalakulás idején*
Hamis leegyszerűsítés lenne – még három évtized távlatából is – egyetlen kompakt tömbként kezelni az 1945 után kialakult és mintegy fél évszázadon át működő nyugati magyar emigrációt.
A történelmi viszontagságok következtében Nyugatra került milliós nagyságrendű magyarság sokszínű, komplex intézményrendszert hozott létre. Az úgynevezett politikai emigráció és a nyugati magyar irodalom például – két világ. Amelyek között ritkán jött létre termékenynek mondható kapcsolat.
Jómagam igyekszem felsorolni a politikai emigráció állásfoglalásait, de adatszerűen, tapasztalatból csak az írótársadalomnak a rendszerváltás idején betöltött szerepét ismertethetem.
Tény, hogy a politikusok három nagy hulláma – a 45-ösök, a 48-asok és az 56-osok – a század végére jórészt kiöregedtek. Fórumaik – ha nem is szűntek meg, kivétel talán a müncheni Nemzetőr, elvesztették közvélemény formáló szerepüket. A nyugati magyar irodalom ezzel ellentétben felnőtt, megizmosodott. Néhány nagy öreg (Cs. Szabó László, Határ Győző) valamint négy-öt folyóirat (a párizsi Irodalmi Újság és Magyar Műhely, a müncheni Új Látóhatár, a római Katolikus Szemle (körül az 56-osok színes és színvonalas irodalmi életet hoztak létre. Irodalmunk Ötödik Sípját, az emigráns értelmiség fórumát, amelynek a politikai emigrációhoz kevés köze van.
*
Az itt következőkben megkísérelem tehát összefoglalni a nyugati irodalom állásfoglalását a rendszerváltás előtt, majd pedig a nagy változások idején.
Elfogulatlanságra törekszem, a tárgyilagosság azonban az adott történelmi helyzetben, 1956 után, nehéz. A Forradalom emlékeivel érkeztem, kétszázezred magammal, Ausztriába. Egy nagy nemzeti összefogás emlékeivel. Nehéz volt tudomásul vennem, hogy ennek a nagyszerű pillanatnak immár vége van.
Fogadtatásunk felemás volt. A nyugati közvélemény hős fiúknak tartotta az 56-os fiatalokat. A régi emigránsok követték a példát. Érthetően: eddig csak a legyőzött náci Németország szövetségesei voltak, most aztán az ő megítélésük is megváltozott.
Ez az eufória addig tartott, amíg csak meg nem szólaltak az ötvenhatosok. Ezután azonban az emigráns sajtóban egyre gyakrabban elhangzott, hogy minket, ötvenhatos fiatalokat, megfertőzött a „judeo-bolsevizmus”. Nem tudtak mihez kezdeni velünk, akik emberarcú szocializmusról beszéltünk, és tagadtuk, hogy az ezeréves magyar területek felszabadításáért tört volna ki Budapesten a forradalom. (Nota bene: a Lion’s és Rotary Klubok gyáriparosai is megrökönyödve hallgatták, amikor a munkástanácsokról beszéltek nekik a szabadságharcosok.)
A félreértésekre a francia baloldal sajtója is rátett egy lapáttal. A L’ Humanité szerint fasiszta felkelés dúlt Budapesten, amelynek bevallott célja volt megdönteni a szocialista Szovjetuniót. Párizsban őrséget szerveztek a kommunista diákok: nem engedték be az egyetemi menzára – a Mabillon-ba – a fasiszta budapesti fiatalokat.
A hisztéria ránk, magyarokra is átragadt. A Neulengbach-i lágerben komor kommandók kutatták át a menekültek holmiját, hogy leleplezzék – mint mondták – a beszivárgott magyar ügynököket.
Az 1956 körül kialakult nemzetközi konszenzus szerencsére elfojtotta – a maguk helyére tette – az ilyen szélsőséges megnyilatkozásokat. A Franciaországba került sok ezer diák állami, vagy pedig Szabad Európa ösztöndíjjal folytathatta tanulmányait.
*
Ami az emigráns politizálást illeti: az amerikai pénzforrások elapadásáig ugyan működött – legfőképpen az Egyesült Államokban – mindenféle magyar szervezet, de ezeknek általában még csak hírét sem hallották az európai egyetemeken tanuló fiatalok.
Az én diákotthonomat egy ízben meglátogatta Barankovics István, a Demokrata Néppárt 1947-es elnöke. Máskor egy népesebb társaság, amelyből csak egy Puky Pali nevű úriember jut így hirtelen eszembe. Csupa „vitéz”, és ezen sokat nevettünk, címekhez és rangokhoz nem szokott neveletlen budapestiek.
Máskor meghívott a lotaringiai iparvidékre egy munkásegyesület. Szavalnom kellett volna a világháborús veteránok előtt, de a műsor végül is elmaradt. Mint kiderült, az ünnepi szónokot, egy Fiala nevű nyilasvezért a rendezők a Saar-vidék felől próbálták átcsempészni a francia határon, és a számításokba valami hiba csúszott. Visszavittek a vonatomhoz, a vasárnapi ebédnek kurta-furcsa vége lett.
’45-ös magyarok az én támaszpontomon, Strasbourgban is éltek, de ezek az idegenlégiót is megjárt, kétszeres veteránok – érdekes – nem keresték velünk, 56-osokkal a kapcsolatot. Még azt is csak véletlenül tudtuk meg, hogy számukra bent a városban minden hó első vasárnapján magyar mise van.
Ilyen volt Elzász-Lotaringiában 1956 utóélete. Hamarosan azonban – ha lehet így mondani – visszatért normális medrébe az élet. A régiek és az újak között kialakult valamiféle együttműködés. Döcögős. A régiek már törték a magyart, és asszonyaikkal is inkább csak az elzászi dialektust beszélték, mi pedig magyarul beszéltünk és franciául tanultunk az egyetemen.
A nagyobb egyetemi városokban egymásután létrejöttek az ötvenhatosok első fórumai. A párizsi Magyar Műhellyel egy időben, 1961-ben én is kiadtam egy kőnyomatos lapot, a tizenkét számot megért Szomorú Vasárnapot. A kiadvány alcíme „időszakos lelki kalauz, az emigráns élet képtelen melléklete” világosan jelezte szándékaimat.
Az írók és az emigráns politikusok közeledési kísérletei nem hoztak látványos eredményeket. András Sándornak a müncheni Új Látóhatár pályázatán első díjat nyert novelláját például hazaárulásnak minősítette Kovács Imre, a neves parasztpárti politikus, aki szerint a vietnámi dzsungelben budapesti ideáljaikért haltak hősi halált az amerikai hadseregbe besorolt ötvenhatosok.
Így teltek-múltak az évek, amíg csak a nemzetközi helyzet függvényeként létrejött egy újfajta hidegháborús taktika. A nyugati hatalmak elvesztették gyarmatbirodalmaikat, és keleti irányban kezdték keresni az új piacokat. A terjeszkedésben a vasfüggöny sem állhatta tovább útjukat.
*
A Nyugaton fellazításnak nevezett nyitási kísérleteket az egyszerű emigráns a magyarországi látogatók növekvő számából vette észre. A budapesti Magyar Hírek tájékoztattak a Magyarok Világszövetsége rendezvényeiről, és hogy Pécsett és Debrecenben egymást követték a nyugati irodalommal foglalkozó találkozók. Azután, egyszer csak, a hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjain is megjelentek a magyarországi előadók. Abody Béla az elsők között.
Ebből a kétirányú mozgolódásból a politikai emigráció egyelőre kimaradt. De ha csak kimaradt volna! Fórumain keményen elítélte az óhazával létesülő kapcsolatokat. A Hatalommal paktál le, és nem kevesebb, mint hazaáruló – állították – aki hazalátogat. Az író pedig bértollnok, ha engedi, hogy írásai a magyarországi sajtóban is napvilágot lássanak.
Mindez nemcsak két világ harca volt. Az enyhüléstől létjogosultságukat féltették az emigráns politikusok. A jelek arra mutattak, hogy az amerikai külpolitika is egyre kevésbé fogja támogatni az emigráció maximalista szélsőségeit.
Ami engem illet, távolról figyeltem az eseményeket. Ez szó szerint értendő: Puerto Rico szigetén, ahol harminchat évig éltem, a távlat és a távolság adott.
Néha, igaz, felkerekedtem. 1984-ben egy magyar egyesület meghívására Bostonba utaztam, hogy bemutassam a chicagói Szivárvány kiadásában megjelent könyvemet. A találkozó vége felé, az irodalom után – amint az már ilyenkor lenni szokott – magukhoz ragadták a szót a politikusok.
Azokban a napokban az első fecskét ünnepeltük: a Londonban élő Cs. Szabó László Dickens-tanulmányát közölni kezdte a budapesti Nagyvilág. Itt, Bostonban azonban az egybegyűltek kommunista-bérencnek kiáltották ki Csét, amiért ebbe a közlésbe beleegyezett. Amikor pedig atyai pártfogómat védelmembe vettem, kiátkoztak engem is. (Az ügyből kifolyólag Csé amerikai felolvasó-körútja is elmaradt.)
Egész éjjel tartott a felzúdulás. Hajnal felé összepakoltam, és keresztülgyalogoltam a városon. Bostonban szállingózott a hó, de a könyveimet szerencsére már „eldedikáltam”, nem volt nehéz a csomagom.
„Szívből köszönöm a Szivárványban közölt és kellő erejű morális kitörésedet” – írta nekem július 29-i levelében Cs. Szabó. „A torzult lelkületű, olykor egyenesen ámokfutó emigránsok… kinti létük erkölcsi igazolására súlyos erkölcstelenséget követnek el… Rájuk fért egy kis elnadrágolás, megtetted” – fejeződik be Laci bácsi levele.
Utóhang: „Nekik halt meg!” – Értsd: a gyűlölt otthoniaknak. Így búcsúztatta a Magyarországon elhunyt Mestert a nyugati (politikai) emigráció.
*
Az ilyen állásfoglalásokról természetesen nem értesült a magyarországi olvasó. Az ország népe szívből örülhetett az egymást követő nyitások apró lépéseinek. Hogy erről a folyamatról hogyan vélekedtek az emigráció politikusai, azt csak megkésve, a hazai sajtóból tudhatta meg a magyar közvélemény.
Ez nem is váratott magára. 1986-ban megjelent Budapesten Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László „A nyugati magyar irodalom 1945 után” című könyve.
Tárgyilagos szemlélő számára fontos lépés volt ez a hiánypótló mű, amely négy évtized néma hallgatása után elismerte, hogy létezik, él az Illyés Gyula által Ötödik Sípnak nevezett nyugati magyar irodalom. Ezt most már – álmodoztak az optimisták – akár maguk a művek is követhetik.
Annál nagyobb volt a könyv nyomán támadt nyugati felzúdulás. A három neves irodalomtörténész nyitását a maximalista igényekkel fellépő emigráns politika nem értette meg. Hogyan is érthette volna, ha a fellazítás óvatos kapcsolatépítését elvtelen lepaktálásként élte meg!
Az egyik első reakció (Faludy György írása) „demagóg, nagyképű és szemenszedett hazugságokra alapított uszításnak” nevezi az inkriminált mű egyik passzusát. Szerzői „eltompultak és eldurvultak. Inkább sajnálattal vegyes megvetésünket érdemlik, semmint haragunkat.”
Meg volt adva a hang. „A marxizmus aszott emlőin nevelkedett kritikusok” – írja a magyar trióról Makkai Ádám. Másutt ugyanezek „jellemtelen, zsidóbérenc bértollnokok.” Azokat, akik védelmükbe vették Pomogátsék munkáját – néhányan meg merték tenni – „depresszióra hajlamos pszichopaták gyülekezetének” – nevezi a müncheni Nemzetőrben egy közíró. „Kedélybeteg és lelki fájdalmakban szenvedő alanyi költőknek… akiknek egyetlen vágyuk, hogy otthon kiadják versüket vagy prózájukat.”
Béládi, Pomogáts és Rónay munkája természetesen nem mentes a hibáktól. Tardos Tibor és Vajda Albert mellett tucatnyi jeles alkotó nem kapott benne helyet. Az emigráció olvasatában azonban ez a szám – több mint félezer! Rónay László írja: a diaszpórában élő dilettánsok százai hányták a szemére, hogy kifelejtette, vagy nem értékelte érdeme szerint örökbecsű műveiket. Az otthoniaknak meg kellett tanulniuk, hogy aki ki tudja fizetni a nyomdát, az az emigráció senki földjén valóságos költő- és írófejedelemnek képzelheti magát.
Mint a kölni P. Fenyvessy Jeromos, aki a saját neve alatt rendezte sajtó alá Petőfi összes verseit, nehogy „a kommunisták őt is kisajátíthassák”. A politikai emigráció megnyilatkozásai mellé sorolhatunk tehát egy másik tragikomikus társaságot: a dilettánsokat, az önjelölt zseniket.
A nyugati magyar írók zöme természetesen nem követte a példát. A mai olvasó nehezen érti: miért szívták annyira mellre Pomogátsék ezeket a végső soron jelentéktelen szélsőségeket.
A nyugati íróknak inkább lett volna panaszra okuk. Gyakran ellenük fordultak a fórumok, ahol dolgoztak. Engem is árulónak kiáltott ki a Bécsi Magyar Híradóban egy régi barát, amikor 1987 után az ÉS közölni kezdte írásaimat.
A SZER, amelynek több mint tíz éve munkatársa voltam, tudatta, hogy ezentúl nem tart közreműködésemre igényt. Folyóiratomtól, a chicagói Szivárványtól én léptem ki, amikor barátomat, Parancs János költőt lepocskondiázta benne – ha jól tudom – a biatorbágyi körorvos fia.
Így lett „A nyugati magyar irodalom története 1945 után” vízválasztó az emigráció történetében. Megjelenése (1986) után tudni lehetett, hogy kik a hidegháború és kik a reformok hívei a vasfüggönynek ezen a nyugati oldalán.
*
Hát csak így. A vasfüggöny felhúzása új piacot ígért a nyugati gazdaságnak. A keleti blokk népeinek pedig a negyvenéves diktatúra végét jelentette ez a húzás. Az így előállt zavaros, átmeneti helyzetet nem látták át az emigráció felkészületlen, romantikus politikusai.
Az Antall-kormány nyugatról érkező magyar tanácsadói szerencsére szakemberek voltak, és nem politikusok. De ez már egy másik fejezet. A milliós magyar emigráció a hazaiakkal együtt ünnepelt. És élvezte a szabadság első jótéteményét: utazott.
A nyugati magyar irodalom fórumai egymásután megszűntek, hazatelepültek. Az írók ezentúl Budapestre küldözgethették a kézirataikat. Odakint, a nagyvilágban, alig néhány kiöregedett, féldilettáns, irodalmat is közlő magyar újság maradt.
Van természetesen néhány kivétel. A nagy múltú hollandiai Mikes Kelemen Kör például a rendszerváltás után Nyugatra érkező elemek kezébe került. Gátlástalan műkedvelők vették fel a Kör nevét, akik most az emigráció elhagyott csataterén folytatják dicstelen tevékenységüket.
Azt, hogy hazatelepülni nehéz, megtanulták a nyugati magyarok. Viszonylag kevesen jöttek haza, azok is inkább csak nyugdíjazásuk után. Igaz, néha még napjainkban is fel-feltűnnek nyugati öregmagyarok, akik – írók voltak, vagy sem – megírják emlékeiket.
Az óhaza – kiadja őket. Azokat is, akiket nem közöltek volna a nyugatiak. Nem egyszer a jelentéktelenebbek kapják – nyilván valami politikai meggondolásból – a Kossuth-díjakat.
Ami a Nyugatról hazatelepült írókat illeti: mint mondják, a megkésett kanonizáció nem létezik. Kevesen mondhatják el, hogy az óhaza szekértáborai közötti senkiföldjén megtalálták volna a helyüket.
*A Tokaji Írótáborban 2014. augusztus 14-én elhangzott előadás szerkesztett változata. (A szerk.)
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
