Elek Tibor

 

Tücsökszóban derékig

Markó Béla gyermekirodalmáról két tételben

 

Markó Béla gyermeklírája az életmű kevéssé ismert és feldogozott területe, pedig nyilvánvalóan integráns része annak, olyan önálló értékekkel bíró területe, amely számtalan szállal kapcsolódik többihez. Markó azon alkotók közé tartozik, akiknek a gyermekek és a felnőttek számára írott művei közötti párhuzamok látványosak, az átjárás természetes, jóllehet ő maga hangsúlyosan igyekszik elkülöníteni a két szférát. A költő gyermekirodalmi alkotásaiban megtalálhatjuk felnőtt irodalmának számos jellemzőit, az életművön belüli változások, s még inkább a személyes életút változásai kihatnak gyermekköltészetének alakulására is. Például ezzel összefüggésben tagolható Markó gyerekirodalmi munkássága két nagyobb korszakra. Először beszélhetünk gyermekköltészetének kibontakozásáról a költői, írói pályája nyolcvanas évekbeli kiteljesedése szerves részeként. Majd a gyermekköltészete ismételt felíveléséről a politikusi szerepvállalásból való fokozatos kihátrálás, a költői hivatással való azonosulás nyitányaként, a kétezres évek közepétől. Az ekkor írott gyermekversek veszik föl a kilencvenes évek közepén elejtett költészeti szálat, és a későbbi felnőtt versekben megfogalmazott centrális szerepű érzések, gondolatok, motívumok közül nem egy itt kap először formát. Mindez ráadásul szoros összefüggésben a költő magánéletének alakulásával, ugyanis, ahogy több helyen elmondta, a saját kisgyermekei hívták életre a gyermekekhez szóló verseit, előbb az első (Molnos Enikővel kötött) házasságából született Bálint és Eszter a nyolcvanas években, majd a második (Kós Annával kötött) házasságából 2000-ben született Balázs, az évtized közepétől.[1]

Szemben azokkal a költőkkel, akik inkább azt hangsúlyozzák, hogy nincs külön gyermekvers, mint például Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Markó kezdettől tudatosan megkülönböztette azokat a verseit, amelyeket gyermekeknek szánt. Új verseket tartalmazó kötetei majdnem mindegyikében (Szarka-telefon, 1984, Tücsöknóta, 1990, Karikázó idő, 1995, A hold fogyókúrája, 2008, Balázs kertje, 2009) még az alcímekkel is jelezte ezt: „Versek kisfiúknak, kislányoknak” (ebből a szempontból kivételt csupán a kizárólag válogatás-kötetek – Ha varázsló lennék, 2000, A pinty és a többiek, 2007, Miért lassú a csiga, 2007 – és a Hasra esett a Maros című legutóbbi, 2012-es kötete jelent). A felnőtt versek és a gyermekversek világa közötti fent említett átjárások egyik érdekes példája lehet ugyanakkor az, hogy Markó már a nyolcvanas évekbeli felnőtt köteteiben is rendre közzétett olyan verseket, amelyeket címzetten gyermekeknek, sőt, a saját gyermekeinek írt, de a gyermekversköteteibe nem vett föl (Képeskönyv kisfiúknak, kislányoknak – Az örök halasztás, 1982; A vidám hatévesek balladája – Talanítás, 1984; Fiam szonettje – Mindenki autóbusza, 1989; Szonett gyermekeimnek, akik félnek a sötétségtől – Égő évek, 1989; A gyermekkor szonettjeiből, Szonett Ági emlékkönyvébe – Kiűzetés a számítógépből, 1991, Levél kislányomnak, aki néha rosszat álmodik, Levél fiamnak, aki végtelen erdőkről álmodik – Érintések, 1994), s ugyanakkor azokban pedig számtalan olyan verset találhatunk, amelyet bátran közölhetett volna a felnőtt köteteiben (Bazsarózsa, Nyárfa – Szarka-telefon; Ha varázsló lennék, Őszi fák, Öreg ősz – Tücsöknóta; Karikázó idő, Fenyők, csillagok, Ismét tavasz lesz – Karikázó idő), mert hozzájuk hasonlókat közölt is. Mindez jócskán adhatna okot arra, hogy elmeditáljunk mi is azokon a már sokszor megvitatott kérdéseken, hogy akkor mitől is válik egy vers gyermekverssé, s kell-e a jó gyermekversnek felnőttekhez is szólnia, vagy a jó gyermekvers óhatatlanul hozzájuk is szól-e – s Markónál akkor hogyan van ez, de esetünkben mégis előremutatóbbnak találom, ha azon gondolkodunk el inkább, hogyan értelmezhető nála a gyermekversek címzettjére történő hangsúlyozott rámutatás gesztusa.

Illeszkedik ez Markó azon jellegzetessé vált költői eljárásához, mely szerint verseiben a lírai én gyakorta kontaktust teremt valakivel, beszél valakihez, pályakezdőként a nemzedéktársaihoz, később a kedveséhez, szerelméhez, Istenhez, és előszeretettel meg is szólítja őket. Hasonló történik a gyermekverseiben, illetve egy részükben, s azokban még nyíltabban felvállalja a kommunikációs helyzetet, a beszédhelyzetet, hogy az adott versben a fiához, lányához, illetve általában a gyermekekhez szól, velük akar közölni valamit. Az 1991-ben írt Újabb eszétikám? című esszéjében ki is mondja, hogy „amikor gyermekeknek írok, egy jól körülhatárolt közösségnek szánom a szavaimat, az ő arcukat nézem, miközben a fehér papír fölé hajolok. Márpedig ettől a szembenézéstől óv minket a modern esztétika. Azt mondja: felejtsd el a címzettet, mert hamis lesz az üzenet! És mindaddig letagadhatjuk, hogy van a versnek címzettje, amíg nem adtuk gyerekirodalomra a fejünket. Nekem már nincs mit tagadnom. Újabb gyermekverskötetem darabjainak is volt mosolygó vagy sírásra görbült szájú címzettjük, többnyire a Napsugár olvasói. Hogy másoknak is oda-odaszóltak ezek a versek? A felnőtteknek is? Talán. De a didaxis szándékát – és tényét – nem titkolhatom. (…) Mondom hát, keserűen, ám mégis felszabadulva valami szorongásból, hogy a vers, különösen a gyermekvers: eszköz. Csak a gyermek nem lehet eszköz. Csak az ember nem lehet eszköz. Sem az, aki a verset írja, sem az, akinek a verset írják. Esztétikának ez valóban elég különös. De talán nem is olyan elavult, mint hinnénk…”[2] S valóban nem, mert miközben kétségtelenül visszafelé is mutat, az előző évtizedekben uralkodó, újabban sokat kárhoztatotott pedagógiai szándékok felé, ugyanakkor a kommunikációelméleti nézőpont mellett, a korszerű hermeneutika és recepcióesztétika szempontjainak is megfelel Markó, amikor azt mondja, a gyermeket éppúgy komolyan kell venni, mint a felnőtteket: „Ez olyan terület, ahol oda kell figyelni a megértés és a befogadás fokozataira, mivel értelemszerűen úgy kell írni, hogy mindvégig az álljon előttem: most gyerekekhez szólok. Ez más hangvételt jelent, más hangütést, a megértésnek és a megértetésnek más módozatait.”[3] A befogadás szempontjaival való tudatos számolás minden létező didaktikus szándék ellenére Markónál is hozzájárul a hagyományos oktató-nevelő célzatú gyermeklíra meghaladásához, összességében változatosabb, korszerűbb beszédmódokkal, formavilágokkal élő, összetettebb értékvilágú, játékosabb, szórakoztatóbb gyermekköltészet létrehozásához.

A korabeli Erdélyben születő gyermeklíráról írja Végh Balázs Béla: „A nyolcvanas évekre újabb szemlélet- és ízlésváltás alakítja a gyermeklírát: a befogadó egyre inkább társszerzői igénnyel lép fel. A recepció felől átgondolt gyermekköltészetben megdől az állandónak tételezett értékek nimbusza. Már nem kizárólag a műbe kódolt erkölcsi-esztétikai értékeket ismertetik fel és fogadtatják el az olvasóval, hanem az egyéni olvasatra figyelnek, a befogadásbeli nyitottságra, továbbá azokra az értéktársításokra, amelyek a gyermekolvasó tapasztalati (játék)világából eredeztethetők. A kortárs gyermeklíra már ennek a módosult befogadói ízlésnek a maradéktalan kiszolgálója.^[4] Markó Ha varázsló lennék című 2000-ben megjelent válogatott gyermekverskötete kapcsán pedig egyenesen így fogalmaz: „Első olvasásra is nyilvánvaló a költőnek az a szándéka, hogy megszabadítsa a gyermekverset a hetvenes évekre terhessé vált kettős örökségétől: a didakticizmustól és az irányzatosságtól. A nevelői-oktatói szándék még a Pósa Lajos-i hagyományra vezethető vissza, az ideologizálás pedig a szocialista-realista irodalmi szokáshagyomány része. Így »marad« számára két nagyobb, minden tendenciától mentes téma: az állatvilág és a természet.  (…) Elsődleges szempont ezekben a versekben a szórakoztatás, olyan felhajtó ereje ez Markó Béla állatverseinek, mely sokszor a közhelyszámba menő témán belül is eredeti megoldásokra sarkallja a költőt.”[5] Az én olvasatomban azonban nem ilyen egyszerű a markói képlet mégsem, egyrészt az állatvilág és a természet mellett azért más téma is marad még, másrészt, amikor Markó számára a vers, különösen a gyermekvers eszköz, akkor nem elsősorban a szórakoztatás eszköze, hiszen, amint láthattuk, maga is elismeri a didaxist, esetleg a szórakoztatás is az eszköze valami másnak, azon túlmutatónak. A gyermekekhez fordulás hangsúlyozott gesztusa maga is árulkodó ebből a szempontból, de első gyermekköteteinek első versei is azok: „A zápor mossa házadat, / a zápor mossa a mezőt, / miért hagyod, hogy ázzanak? / Alig várják a jó időt. // Rajzolj napot, szép fényeset, / rajzolj sugárzó kék eget, / figyelnek rád a madarak, / szólj hát, hogy énekeljenek!” – Dal kisfiúknak, kislányoknak/Szarka-telefon; „forog a világ, rajta hát, / kiálts, szaladj, örülj, / minden él, minden változik, / röpülj, röpülj, röpülj!” – Röpülj, röpülj, röpülj/Karikázó idő. Mint ahogy az olyan tematikájú, motivikájú versei is, amelyek a felnőtt költészetében is gyakran visszaköszönnek, például a szabadságvágyat kifejezők: Siess, tavasz!, A pinty és a többiek, Akvárium – Tücsöknóta; Pacsirtaszó, Ismét tavasz lesz – Karikázó idő. Vagy az éneket-éneklést középpontba állító, részben már hivatkozott versek (az első kötet első verse és az első két kötetből válogató, de új verseket is hozó harmadikban, a lakiteleki Antológia Kiadónál megjelent Karikázó időben a Pacsirtaszó: „táncolj csak, táncolj odafent, / dalold tele a végtelent, / le ne ess! szállj csak fényesen, / egyensúlyozva azon az / egy szál megtartó éneken”), nem véletlen, hogy a felnőtt versekbe is bele-belecirpelő tücsök itt is hangsúlyos szerepű. Az első kötet tréfás, már-már a nonszensszel kacérkodó kérdéseiből („Forró fagylaltot ki evett? / Szitakötővel ki verekedett? / Ki hallott brummogni macskát? Ki látott nyávogó mackót”) az derül ki, hogy aki ilyesmiről látott, hallott, az lophatta el A tücsök hegedűjét. A második kötet játékos, a gyermeki azonosulásra is lehetőséget adó Tücsöknótával indul („Én vagyok a tücsök, / a tücsök, a tücsök, / egész nap / csak ülök, csak ülök, csak ülök, s ha kedvem tartja, / hegedülök”) és a gyermeki észjáráson akár már túlmutató, mély értelmű Tücsökvigasszal zárul („Húzzad csak! Akkora minden zenész, / amekkora éppen az éneke!”), de a közbülső Tücskök, csillagok című versben lesz igazán nyilvánvaló, hogy a gyermekversbeli tücsökének éppúgy lehet alkalom az alkotói önvallomásra, mint a felnőtt versbeli: „Napra hold jön, holdra nap, / már a világ így forog, / lent a tücsök cirpel, / fent a csillag hunyorog. // Jön a tél, de múlik is, / jön a nyár, s tán itt marad, / tücsökszóban derékig / állok csillagfény alatt.” Ez a vers arról is árulkodik, hogy miközben a hagyományos gyermekvers pedagógiai, erkölcsi értékekre okító szándékaitól valóban távolodik Markó[6], miként a már idézett versekből is látható, arról nem mond le, s ez főként a harmadik kötetben megtapasztalható igazán, hogy a vers közös világfelfedezéssé, a világ törvényszerűségeivel, az élet összefüggéseivel való ismerkedés lehetőségévé váljon, hol komolyabban, elgondolkodtatóan, felnőttesen (Nyárutó, Vénasszonyok nyara, Fecskék az őszben, Ha jön a tél, Még hull a hó, Ismét tavasz lesz – Karikázó idő), hol vidámabban, játékosabban, gyermekien (Március, A hóember párnája, A hóember dala – Karikázó idő). Talán még az is összefüggésben lehet ezzel a szándékkal, hogy gyermekköteteinek többségét úgy szerkeszti meg, hogy bennük a versek tavasztól tavaszig ívelően, az évszakok egymást követő rendjéhez illeszkednek, a természet, a létezés örökös körforgására, megújulására, az újrakezdés lehetőségére utalóan. A gyermeki érdeklődéssel, fantáziavilággal, szerepjátszó kedvvel is összefüggésbe hozható természetesen, de a felnőttversek világával való újabb találkozási pontokra is példa lehet a cirkusz világának (Cirkusz, Én vagyok a kötéltáncos, Jó bohóc, rossz bohóc – Szarka-telefon; Bohóciskola, A bohócok mikor sírnak?, Állatszelidítés – Tücsöknóta), az átváltozásnak, a maszjátékoknak (Ha varázsló lennék, Maszkabál, Farsang  – Tücsöknóta) gyakori felbukkanása a gyermekversekben, hiszen ezek a hetvenes-nyolcvanas évek felnőtt Markó-verseiből is oly jól ismertek lehetnek. A tematika, a motivika, a cím azonossága mellett/ellenére létező eltérések bemutatása érdekében talán érdemes lenne alaposabban összevetni az 1989-es Égő évek kötet és az 1990-es Tücsöknóta kötet Farsang című versét. Itt azonban csak annyit rögzítek, hogy miközben mindkét, a maga kategóriájában remek vers a farsangi átváltozások, a maszkabál kínálta szerepjátszások lelepleződéséről, kiüresedéséről számol be, a félhosszú szabadvers ezt úgy teszi, hogy közben a versben beszélő én kínzó személyes és közösségi élményeit is artikulálja („ki vagyok én? kinek öltöztem? (…) ha még emlékszel ki voltál (…) végigsöpör a szél báli hazádon”), a rímes-ritmusos négysoros strófákra tagolt gyermekvers pedig egy szellemesen megformált történetet ad elő a végén tanulsággal, a gyermeki nézőpont leegyszerűsítő, de lényeglátó és általános érvényű megfogalmazásában: „Dugába dől a karnevál, / és elmúlik a farsang, / egérből macska sose lesz, / hiába minden furfang!” A továbbiakban fontosabbnak vélem inkább azt hangsúlyozni már, hogy Markó gyermekversei természetesen nem csak, s nem elsősorban a felnőtt versei irányából és ismeretében olvashatók, olvasandók, a gyermekek sem úgy olvassák s fogadják be.

Markó Béla jól ismeri a gyermeki észjárás jellegzetességeit, bizonyára sok mindent meg is őrzött a saját gyerekkori világából, de a gyermekeivel való együttlét során sok mindent újra átélhetett vagy újonnan meg is tapasztalhatott. Ezért többnyire hitelesen szólal meg gyermekként is, amikor túlokosolja, mint például a Egy kisfiú így dalol vagy az Én nem dicsekszem című verseiben (Tücsöknóta), olyankor nem annyira. S nemcsak elfogadható az a furmány, csalafintaság a gyermeki hangtól, amit többnyire belesző a szavaiba, de éppen azáltal válik a befogadó számára is figyelmet keltővé és átélhetővé („Füzetemben sajnos, sok a / tintapaca, / nem tudni, hogy én írtam-e / vagy a szomszéd unatkozó / kismalaca. (…) Füzetemben, sajnos, minden / girbe-gurba, / bárcsak egyszer az a malac, / az a nyúl és az a cinke / megjavulna!” – Nem én írtam/Tücsöknóta; Van-e ilyen iskola?, A ceruza/Szarka-telefon). Többek között épp azért, mert a gyermeki naivitás, játékosság keveredik bennünk a gyermeki egocentrista, okságkereső, antropomorfizáló szemlélettel. Miként azokban a versekben is, amelyekben az emberi cselekvés módozatait átviszi a természeti jelenségek magyarázatára (artificializmus), illetve amikor élettelen dolgokat, tárgyakat, természeti jelenségeket élőkre jellemző tulajdonságokkal ruház fel (animizmus) a versek beszélője (Szél, szél, szél, Vacsoracsillag, Ősz, Vadszőlő, Száll a szélben, száll a lomb, Tél, tavasz, nyár – Szarka-telefon; Zápor után, Miért lassú a csiga? Napraforgó, mit látsz a napban?, Öreg ősz – Tücsöknóta; Március, Karikázó idő, Az utazó, A hóember dala – Karikázó idő). S az csak természetes, hogy az állatok is ember módra gondolkodnak, cselekszenek, sírnak, álmodnak, zenélnek, veszekszenek (Krokodil, A síró bálna, Mit álmodik a madár?, Medveméreg – Szarka-telefon; Tücsöknóta, Éjjeli koncert, Bezzeg a gólya – Tücsöknóta). Miként az is természetes a formaművész Markó esetében, hogy nemcsak a gyermeki szemlélet, gondolkodás jellemzőivel él verseiben, hanem mindeközben a legváltozatosabb módokon igyekszik megfelelni a ritmus, a játékosság, a zeneiség iránti gyermeki fogékonyságnak is. Igen gazdag a példatár ebben a tekintetben is: a Szarka-telefon ismételt vagy variált szóalakokkal, hasonló hangzású szavakkal élő, nem annyira fantáziadús és esztétikailag értékes, de az összecsendülések miatt a gyerekek által mégis kedvelt megoldásaitól (Kerek erdő, Üveghegy, Zajos ház), vagy a szintén hasonló eszközökkel is élő, de mégis összetettebb kép-, gondolat- és hangzásvilágú, szép és valóban elringató altatóverseitől (Cérnaszálon csillagok, Csillag csillog, Elalvás előtt),  a Tücsöknóta Állatkerti tudósítás című ciklusának frappáns portréit felerősítő rímjátékain át (A púpos teve, A róka, A tigris, A strucc), a Karikázó idő időmértékes és ütemhangsúlyos ritmusokat mesterien ötvöző, a gyermeket immár el is gondolkodtató, a természet, a létezés nagy összefüggéseire szelíden, érzéssel rávezető nyárbúcsúztatóiig ívelve (Nyárutó, Vénasszonyok nyara). S az ilyen típusú versei talán nem is csak a gyermeket andalítják s gondolkodtatják el egyidejűleg, hanem akár felnőttet is, mint ahogy a zeneiség és a formaművészet iránt sem csak a gyermek fogékony. Nem véletlen, hogy Fodor Sándor, a Csipike, az erdélyi és az egyetemes magyar gyermekirodalom egyik klasszikus művének írója, már Markó első gyermekkötete kapcsán éppen ezt emeli ki: „A felnőtt olvasót külön elgyönyörködteti Markó gyermekverseinek tiszta zeneisége, nyelvi szépsége, gazdagsága.”[7]

*

„Új versek kisfiúknak, kislányoknak” alcímmel, illetve ajánlással jelent meg 2008-ban a csíkszeredai Bookart Kiadónál Markó valóban új gyermekverseinek gyűjteménye, A hold fogyókúrája, rá egy évre pedig a Balázs kertje. Egy évvel korábban ugyanis a kiadó, vélhetően stratégiai meggondolásokból (emlékeztetőül a korábbiakra, a szerző visszavezetéseként a gyermekirodalomba) megjelentetett két válogatást is a nyolcvanas évekbeli gyermekverseiből (A pinty és a többiek, Miért lassú a csiga). Ezek a kötetek már magukon viselik a kilencvenes évek gyermekirodalmi boomjának nyomait, legalábbis az illusztrációk megnövekedett szerepét illetően. Markó korábbi kötetei is illusztráltak voltak (a Tücsöknóta még akár kifestőkönyvként is működhetett), de azok többnyire fekete-fehér illusztrációi a kor anyagi és nyomdai lehetőségeihez illeszkedtek. Az új kötetek nagy méretű albumok és a jeles képzőművészek által nemcsak gazdagabban, de a versszövegekkel együttgondolkodóbban illusztráltak, A hold fogyókúrájában mintha már meg is fordulna a viszony, s a versek illusztrálnák Siklódy Ferenc egész oldalakat betöltő színpompás rajzait, de a Balázs kertjében is intenzív a kapcsolat a versek és Szulyovszky Sarolta letisztult, mégis álomszerű formációi között. Miként nagy érdeme van Jánosi Andrea girbe-gurba mókás alakzatainak is abban, hogy a Hasra esett a Maros című kötet (2012) a 19. Ma­rosvásárhe­lyi Nem­zetközi Könyvvásáron elnyerte gyer­mek­iro­da­lom ka­tegóriában a Szép Könyv Díjat.

Markó viszonya a gyermekvershez ugyanakkor nem sokat változott, saját elmondása szerint sem ír másfajta gyermekverset, mint jó másfél-két évtizeddel azelőtt, és a gyermekirodalomban kevésbé érzi a különbséget, mint egyebekben, ezért is volt könnyebb költőként a gyermeklírában összekötnie a megszakadt szálakat. A korábbi gyermekversekben tapasztalt alkotói szándék továbbélése figyelhető meg abban a megfogalmazásában is, miszerint valószínűleg azt érezte, „ha az ember felnőtteknek ír vagy nem, az a saját baja, de hogy a gyerekeknek elmondjuk-e, amit szeretnénk, az nem csak a saját bajunk, az a gyereknek is fontos lehet.”[8] A tudatos folytonosságteremtés eszköze lehet az is, hogy a Markó újabb gyermekversíró korszakában, mindjárt az első kötetben, A hold fogyókúrájában, sorra felbukkannak az előző korszak kedvelt témái, hősei, az állatkerti állatok (teknősbéka, krokodil, jegesmedve, a fogoly, a foltozott és a beképzelt zsiráf), a bohóc, a hóember, a csiga, a gólya, s a tücsök (Éjszakai muzsika), a Kicsi fekete ördög: „Szállni sem tud, csak jár a fű között, / fekete, jaj, fekete, fekete, / de ha szól, olyan szép az éneke, / olyan fényes, mint fent a csillagok (…) zenél a fűben millió tücsök, / s már én is velük együtt zendülök, / együtt nótázunk, együtt táncolunk, / amíg elmúlik minden bánatunk.” Ami új, hogy nagyobb hangsúly esik a gyermeki optikából láttatott furcsaságokra, váratlanságokra: a meggyfa őrzésével megbízott cinke eszi meg végül a termést (Meggyfám csősze), a patak magától folyik, pedig „nincsen be-proglamálva” (A magától folyó víz), a krokodil mandulája bedagad az elnyelt sok hideg haltól (Krokodilok), „egyre kövérebb a hold, / pedig a múltkor szépen lefogyott” (A hold fogyókúrája) stb. A másik újdonság, az immár néven nevezett, gyermekszereplő, Balázs, akinek, akiért íródnak elsősorban a versek, hiszen már az első kötetben is neki nagy gondja A magától folyó víz, s A mi körténkből is inkább Balázs enne, mint a darázs, ő készül a varázslásra („fürgén jár a balázspálca, / alkalmas a varázslásra, / ide suhint, oda suhint, / mindenhova balázsport hint, / s addig-addig bűvöl-bájol / oroszlán lesz a cicából” – Balázsvarázs), és Balázs iskolába megy.

A második kötet pedig már címében is felvállalja Balázs, s mellette a kert központi szerepét („ragyog a mindenség / épp a házunk felett, / itt van minden csillag, / itt világít neked.” – Balázs kertje). A kerti világ egyes elemei, lényei Markó korábbi felnőtt- és gyerekverseiben is szerepeltek már, de a természet elkerített, mégis egyetemes érvényű, a természet egészét integráló, mégis értünk való, otthonunkká váló egységeként ebben a kötetben, s majd a későbbi szonett-, illetve haikukötetekben kap igazán kiemelt funkciót. (2004-ben a Hargita Kiadónál Tündérkert címmel megjelent Fekete Vince és Ferenczes István, a gyermekirodalomban is jeles költők szerkesztésében egy reprezentatív válogatás a XX. századi erdélyi magyar gyermeklírából, nehezen tudnám bizonyítani, mégis megemlítem, hogy a kert motívumának felerősödéshez Markó költészetében, vagy gyermeklírája újabb kibontakozásához, vagy mindkettőhöz, akár tudat alatt is, hozzájárulhatott ez az antológia). Balázs mellett pedig már megjelenik a család is a kötetben, a Milyen állat kell nekünk? című versben nem csak Balázsnak,  anyunak és apunak is véleménye van, a Gazdagok vagyunk mi című vers pedig a kert azon lényeit, értékeit veszi hosszan, lajstromszerűen számba, amelyek a család számára fontosak („Van rigónk és cinkénk, varjunk és verebünk, / tücskünk, hangyánk, lepkénk, / van vagyonunk nekünk, // van füttyünk egy zsákkal / s tücsökcirpelésünk / egy teli kosárral, / lassan el se férünk (…) s ha besötétedik, / kincsünk összeszedjük, / füttyel teli zsákunk / száját jól bekötjük, // de mikor lefekszünk, kosarunk felborul, / s a tücsökcirpelés / a kertben szétgurul.”). Balázs és a család kertjét a többes szám első személyű fogalmazásmód univerzalizálja is ugyanakkor, nem kisajátítja, ellenkezőleg, az „ideáltipikus”[9] kerthez való viszonyba belevonja az olvasót, birtokosává avatja őt is.

Még nyilvánvalóbb ez a szerzői szándék a 2008-ban megjelent, a fenti versvilág prózai kibontása, részletezéseként is olvasható, Ki lakik a kertünkben? című tizenkét rövid elbeszélést, mesét tartalmazó kis kötetben. A kötetnyitó és címadó írás például mindjárt így indít: „Nyári délutánokon, amikor már kezd megnyúlni az aranyeső- és rózsabokrok árnyéka, kiülünk Balázzsal a kertbe. Ülünk, hallgatózunk, nézelődünk. Kicsi ez a mi kertünk, se hang, se mozgás ilyenkor, unalmas az egész, mondhatná valaki. Á, dehogy unalmas! Ha ti tudnátok, mennyi nyüzsgés van a fűben, és mennyi színes történet, mennyi öröm és bánat gyűlt össze ezen a fél futballpályányi helyen. Csak tudni kell hallgatni és nézni.” A kisveréb álma című történet mesélője pedig még a „mi” és a „ti” megkülönböztetés elhanyagolható voltára is felhívja a figyelmet: „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is innen, de még az üveghegytől is errébb, éppen a mi kertünkben, vagy talán a tiétekben, volt egyszer egy kisveréb. Ott lakott a mi körtefánkon, vagy talán a tiéteken, mindenképpen ezen a vidéken. Dehogyis valamiféle meseországban, dehogyis! Itt nálunk!” De nem is csak a kommunikációs helyzetet (mesélő felnőtt – hallgató gyermek) vállalja fel nyíltan a gyakori kiszólásokkal, megszólításokkal a szövegek beszélője, de a történetek végén olykor egy-egy célzott tanulságot, sőt tanítást is megfogalmaz, ahogy például a kötetzáró Mi kell egy papírrepülőhöz? című írás végén: „Ne felejtsd hát, barátom! Te is alkalmas vagy sok mindenre, akárcsak ez a papírlap. Attól függ, mi akarsz lenni. Mese, repülő, hajó, vagy képes történet? Azazhogy: író, pilóta, tengerész vagy festő? Esetleg valami más? Rajtad múlik.” Ez azonban már túllépés a hallgatósággal való közösségteremtésen, s még ha, már-már tüntetően vállalt, csakazértis didaxis, akkor is túlzás, olyan, az egyébként szellemesen megformált, s valóban tanulságos történetek összhatását lerontó korszerűtlenség, ami mind a felnőtt, mind a gyermekolvasóban rossz szájízt hagyhat.

Nem ennyire feltűnő, de hangsúlyos a szerepe a Balázs kertje verseiben beszélő felnőttnek is. Nem is csak a kerti tematika (főként, hogy a kötet közepén öt állatkerti vers itt is felbukkan), hanem éppen az ő folytonos aktivitása, a kerti világot feltáró, bemutató, értelmező, annak lényeivel is dialógusban lévő lírai én folytonos jelenléte az, ami szokatlanul egységessé teszi a kötet világát. Ő az, aki a rigóval pöröl, hogy hagyjon Balázsnak is a meggyből (Kié a meggy?), ő az, aki a Téli kosztosokkal (cinke, veréb, rigó, kisnyúl), veszekszik, miközben Balázs beígért nekik ezt-azt, ő emlékeztet a méhre is a finom méz evése közben (Méh), ő az, aki a sündisznó leveleit értelmezi (Őszi postás) stb. Ő áll a többes szám első személyű megfogalmazások mögött, de már bizonytalanabb, hogy a második személyű megnyilvánulások önmegszólítások, vagy Balázshoz fordulások („ő csak ijesztget, majd / kacagva / szakad az eső a / nyakadba” – Nyári ijedelem), s hogy egyes énbeszédek kitől is származnak („Versenyeznek egymással, / s kurjongatnak nagy hangon, / mégsem tudom, hogy ki nyer, / mert addigra elalszom – Angyalok a szekéren). Ezen versekben szerencsésen összecsúszik, egymásba tűnik a felnőtt és a gyermeki optika, beszédmód (Nyári ijedelem, Angyalok a szekéren, Ilyen nagy sáska? Milyen is egy nagymama? Az én antarktiszom, Száz mázsa hó), jótékonyan, pajkosan, humorral oldva, a kötet egészét inkább átjáró, merevebb „majd én megmutatom neked a világot” típusú viszonyulásmódot. Ha ezek a versek és a nyelvtörő, rímjátékos-humoros állatversek (A láma, A rája arája, A páva, Zebra-e a zebra?, Teveháton) nem lennének az összeállításban, akkor még olyan gyanúnk is támadhatna, hogy Balázs kertje valójában Balázs apukájának a kertje, s hogy a felnőttversek írója teszi itt meg szemérmesen, a felnőtt költészetbe is visszavezető első lépéseit. S hogy ez mennyire nem légből kapott, valóságtól elrugaszkodott feltételezés lenne, azt a kötetnyitó Tavaszi kút, Anna magnóliája, Csuromfehér című, szebbnél szebb, komolyabbnál komolyabb, bármelyik felnőtt Markó-kötet díszévé válható versek is alátámaszthatnák.

 

Csuromfehér

 

Szilvavirágok szirma

száll szanaszét a szélben,

csuromfehér a kerted,

mint egy igazi télben.

 

Hóra nyílik az ablak,

kavarognak a pelyhek,

dideregnek a tücskök,

s beleborzong a lelked.

 

Hószakadás-e vajon

vagy a virágok szirma?

Semmi sem az, amit látsz,

s minden olyan csak, mintha...

 

Mintha a szilva, mintha

puhán fehérlő szirma,

mintha senki se sírna,

mintha a világ nyílna...

 

„A természeti jelenségek megszemélyesítésének és a tájleíró, természetet bemutató gyerekverseknek máig élő, erős hagyományai vannak az erdélyi gyereklírában Áprily Lajostól Kányádi Sándorig, s e verstípus jelenkori elfogadtatásának s továbbélésének feltétele a nyelvnek a játék irányába történő megújítása. Egyrészt szójátékok, saját szótalálmányok, kihagyott, rontott rímek, meg nem nevezhető formák, vagy éppen tartalomhoz alakuló ritmustörések kellenek ahhoz, hogy e versek a sematikus, megszokott »tájleíró« vagy »állatverses« építkezéseknél többet nyújtsanak. (…) Néhány pontosan eltalált, erős képpel (Ribiszkebokor, Ilyen nagy sáska?, Száz mázsa hó) új, néhol  meghökkentő  világot teremt a szerző, így sikerül  úgy továbbvinni a szó szoros  értelmében klasszikus gyerekvers  stílusjegyeit, hogy mégsem lesz avíttá vagy unalmassá.” – írja Lovász Andrea a kötetről szóló kritikájában.^[10] S még inkább jellemezhető egy effajta, a hagyományt sikeresen megújító, korszerűsítő törekvéssel a Hasra esett a Maros című 2012-es kötete, amelyben a falucsúfoló műfaját támasztotta fel a költő[11], kihasználva a gyermekmondókával való szerkezeti és szemléleti rokonságát, a kettőből, a maga játékos nyelv- és formateremtő fantáziája, készsége révén, valami új és egyéni lírai minőséget, értéket teremtett („Kál, Kál, Székelykál, / út szélére ki-kiáll, / cipóforma dombbal vár, / s ha nem jövünk, szundikál, / kár, kár Székelykál! – Székelykál). A kötet első verse még inkább egy folyócsúfoló, ami hangulatilag előkészíti és térben lokalizálja az ezt követő Maros, Nyárád, Küküllő-menti lírai barangolást. Egymás után ismerkedhetünk meg a három székelyföldi régió egy-egy tájegységével (Bekecsalja, Sárpatak és a többiek, Sóváradtól lefele, Alsó Nyárádmente) és számos településével, természetesen nem is mindig a valóságos látványukkal, a bemutatásuk sokszor csak az elnevezésük hangalakjával, hangzásával, jelentésével, a falu egy-egy jellegzetességével való nyelvi játékra, rímjátékra épül („Előre van Póka, / balra Pókakeresztúr, / s éppen a keresztútnál / róka fut az úton keresztül, / róka, de olyan apróka, /  szemüveg nélkül meg se látná / a sok pókai / anyóka s apóka.” – Póka), többnyire azért mégis felidéző erejű (Sáromberke, Gernyeszeg, Kebele, A rigmányi pálinka, Székelyvaja, Magyardellő, Mezőfele stb.) Végh Balázs Béla igen értő és szakszerű elemzésében sorra veszi Markó azon eljárásait, amelyekkel a falucsúfolás népköltészeti hagyományát mintegy megszüntetve megőrzi: „A falucsúfoló kollektív folklórműfaj, és egyetemes értékű a hozzá kapcsolódó esztétikai minőség, a humor és annak változatai: az irónia és a szatíra. A műfajt átértelmező költő megőrzi a humort, sőt, továbbfejleszti, és létrehozza szelídebb változatait: a bájost és a naivat, közelítve a műfajt a gyermeklírához, és költői-emberi szubjektivitásával tovább módosít a műfaj jellegén, a líraiság irányába. (…) A folklórszövegekben fellelhető akusztikai alakzatok kötöttsége egyúttal a tartalom egy részének az állandóságát is biztosítja, és alkotói fegyelemre kényszerít. Viszont a kevésbé kötött, rímhelyzeten kívüli szavak szabadon cserélődhetnek. Markó Béla ragaszkodik falucsúfolóinak állandósult akusztikai alakzataihoz, sértetlenül adaptálja őket, viszont költői szabadsággal bánik a kötetlen elemekkel, azokat tovább-/ ill. átírva verssé fejleszti, természetesen megőrizve a műfaj karakterét. (…) A témára érzékeny költő híven megőrzi és továbbfejleszti a műfaj sajátos retorikai-poétikai specifikumait: a költői túlzást, a hiperbolát, a parodisztikus, a fiktív jelleget, az egy-egy településhez társított karakterjegyeket. Másrészt önmagát sem visszafogva, lírai elemekkel, szubjektív élményekkel gazdagítja a műfajt, beemelve az elit költészet közegébe.”[12] Szemes Péter pedig arra mutat rá nagyon helyesen, hogy „A szerző – amellett, hogy kihasználja a humoros karikírozás lehetőségeit – érezhető szeretettel ír a számára kedves vidékekről, s a szövegek megalkotásának és közreadásának gesztusa azt is igazolja: e kis sajátos transzszilván univerzum, Maros megye természeti értékeinek és épített örökségének megmutatásán túl a helynevek hol játékos, hol komolyabb továbbgondolásra csábító varázsára, általánosabban a magyar élet, magyar nyelv, magyar önazonosság őrzésének fontosságára is fel kívánja hívni a figyelmet.”^[13]

Mindezek után én már csak arra hívom fel a figyelmet, hogy valószínűleg ez az egyik legsikeresebb gyermekverskötete Markónak, miközben a megírása során a legkevésbé figyelt a célközönség szempontjaira. Nem is elsősorban azért, mert a versek többségében felnőtt tudás és szempontok érvényesülnek („Jaj istenem, Kebele, / kebelei lányok kebele / úgy hullámzik, úgy ringatózik, / hogy szédülök bele.” – Kebele), hanem, mert ezúttal nyoma sincs pedagógiai szándékoknak. A fent jellemzett tudatos mesterkedések mellett, mintha csak szabadjára engedte volna a nyelvi fantáziáját, rímkészségét, játékos-humoros, szórakozva-szórakoztató kedvét, mintha ő is csak vígan akart volna zenélni, mint a Mezősámsondi citerások. Nem véletlenül ez az első Markó gyermekverskötet, amely nem a „Versek kisfiúknak, kislányoknak” alcímmel jelent meg. Talán maga a szerző is elgondolkodott azon az általunk ezúttal meg nem nyitott kérdésen, mely szerint mégiscsak lehet valami igazság abban, hogy ha nem is minden vers befogadása független az életkortól, a jó verset felnőtt és gyermek egyaránt élvezheti.

Markó Béla a nyolcvanas években, majd a kétezres évek első évtizedének második felétől nemcsak felnőtt verseivel, hanem a didaktikumot és esztétikumot, az okítást és a szórakoztatást többnyire egyensúlyban tartó gyermekköltészetével is felzárkózott a XX. század második fele, vége lírájának erdélyi legnagyobbjaihoz, Szilágyi Domokoshoz, Kányádi Sándorhoz, Kovács András Ferenchez. S nem is csak az Erdélyben alkotókhoz, ha a közeljövőben a kortárs magyar gyereklírából egy reprezentatív antológiát összeállítanának (hasonlót például, mint a 2005-ös Friss tinta! volt), abból Markót nem lehetne immár kihagyni.