Kritikák

fejtols labtol

 

Bányai Éva

 

Párhuzamos élet-képek

 

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

 

Tompa Andrea második regénye, a Fejtől s lábtól címében és alcímében – Kettő orvos Erdélyben – behatárolja a regényszöveg terét, egyrészt pontosan és félreérthetetlenül lokalizál, nem csak tér-képileg, hanem nyelvileg is (az archaizáló számnévvel és az „s” kötőszóval), másrészt a regényen végigvonuló viszonyrendszert is meghatározza: a folyamatosan valamihez/valakihez való viszonyulás és pozícionálás, a valamitől/valakitől való függés vagy valamire/valakire való vágyakozás viszonyrendszerét írja elő, párhuzamos, kettős relációban. Ugyanis két (a regény nyelvi hatása alatt: kettő) narrátor párhuzamos elbeszéléséből rakható össze a regénytörténet.

A regényidő feltételezhetően a huszadik század első évtizedének végén kezdődik, pontos időpontokat nem (nagyon) ad a szöveg, de a vélt időkoordinátákat meghatározza. A „valós” történelmi eseményekhez viszonyítva – szoros olvasással – kikövetkeztethető (lenne), mely évben érettségizik a szebeni kollégiumban egy Brassó-környéki aljegyző fia, amikor – mint értesülünk az első fejezetben – levelet kap mindenható atyjától arra vonatkozóan, hogy nem a vágyott Budapesten, hanem „az ország másadik egyetemé[n] az ősi magyar városban, Kolozsvárt, Erdély igazi fővárosában” (11.) kezdheti el felsőfokú tanulmányait. Ehhez viszonyítva – miként később, az olvasás előrehaladtával kikövetkeztethetjük – egy évvel korábban, de a regénybeli második fejezetben dől el az enyedi zsidó lány sorsa is, akit az atyai pofon és a várható családi kitagadás se tántorít el az orvosi egyetemre való készüléstől. Az elején egymást váltják a párhuzamos megszólalások, később egyik-másik elbeszélő nagyobb teret, egymás után több fejezetet kanyarít ki magának – az épp vele (meg)történtek fontossága okán.

A közös nézőpontot – a mindent meghatározó, a regényt motivikusan is behálózó vízimádat és vízfüggés mellett – a medikusi perspektíva biztosítja, talán ezért is hasonlít egymásra a két elbeszélő beszédmódja, nyelvezete, amely egyébként egy zseniálisan megteremtett archaizáló köznyelv Tompa Andrea által létrehozott egyedi képződménye. Ugyan a két párhuzamos elbeszélő hangja a megszólalásuk elején nem különbözik (többnyire a kontextusból kell rájönnünk, hogy épp melyikük beszél), de a medika későbbi fejezetei eltérnek a korábbi megszólalásmódoktól: ahogy éretté (és orvossá) válik, úgy lesz nyugodtabb, kevésbé impulzívabb, letisztultabb az előadásmódja is.

A regény egyik tétje a „Té-szindrómaként” emlegetett Trianon-narratíva körüljárása, melyet közvetlen, egyéni és részben közvetett, közösségi nézőpontok felvonultatása, belső ütköztetése tesz lehetővé. Az olykor naiv, dogmatikus, töprengő és/vagy problematizáló kérdésfelvetésekkel „operáló” narrációk is a diskurzusok lezárhatatlanságát, a megértés kételyét erősítik: a folyamatos jelenben való megszólalásmód, a mindig „most”-ban való lét a kontinuum, a „tranzitórius trauma” meglétéra utalnak. Az Erdély-tér-kép regénybeli imagológiai bemutatása hiánypótló a maga nemében, társadalomtudósokat, mentalitástörténészeket megszégyenítő alapossággal íródik le a korban – mint kiderül az előre megfogalmazott tábori levelezőlapról – kilenc nyelvet beszélő térség több nációjának egymáshoz való viszonya, a másikról és önmagáról alkotott képe: a maga szubjektivitásával és reflektáltságával vagy annak hiányával együtt. Egy-egy egyetemi szónoklat vagy a kommentált apai levél is a korabeli Erdély társadalmi-történelmi-antropológiai kontextusának és imagológiai térképének lenyomata.

A többször, különböző helyzetekben és megszólalók által analizált etnikumok: magyarok, zsidók, románok (akik a korszellem alapján is többnyire oláhként említődnek), szászok, cigányok stb. mellett külön kórképet kapunk a székely „nyelvről”-népről, de a barcasági csángók se maradnak ki a néplélek-analizálásból, főként a medikus-elbeszélő származására való tekintettel. A háborúban – a tabutlanított „besűrűsödöttségben” (247.) – viszont lemeztelenednek az emberek, „Mert az ember egy ily háborúban már se nem magyar, se nem oláh, se muszka vagy német, csak egy darab sovány hús, egy istenverte hús, ki csak ép bőrrel akar kimenekülni, s akárhová de hazamenni.” (315.) A regényben amúgy (e kritika határain jóval túlmutatóan) kiemelkedő szerepet játszik a test, egyrészt az orvosi szempontú szak-vizsgálat révén, de a szereplők állandó öntest-vizsgálata mellett részletekbe menő elbeszélését kapjuk a mindenkori testkultusznak is, melyet fejtől-lábig, tetőtől talpig átelemeznek a megszólalók (időnként azt az olvasói tapasztalatot erősítve, hogy száz évvel ezelőtt már mindent tudtak a testről).

A mindenkori helyzeti körülmények, történelmi alakulások beleszólnak, hogy mely irányba forduljon a szereplők sorsa, de a hangsúly az utóbbikon van: a szereplők „alulnézeti” perspektívájából látunk rá a nemzetiségi kavalkádra, az asszimilációs törekvésekre, és az ő beszámolójukból, egyéni és környezeti példákból szerzünk tudomást a háború borzalmairól, amely nemcsak az ígéretes egyetemi pályára szánt, két-jobbkezes sebészből farag egyszerű falusi fürdőorvost, az országhoz hasonlatosan csonkolva, amputálva egy ígéretes életpályát, hanem az egész térséget taszítja a tranzitórius trauma állandósított fogságába.

Az időrétegek elmozdulása, a nem (túl) szilárd időszerkezet a kibillent idő motívumát erősíti: más időérzékelés áll be a békés Monarchia-beli éveket követő háború kitörése után, és „új időszámítás” veszi kezdetét a Trianoni döntést követően, amikor kinek-kinek választania kell, át tudja-e „a maga óráját a román időre állítani” (381.). S ez nem csak személyi, hanem intézményi döntést is von maga után: állami hivatalnokok, polgárok és egyszerű munkásembereken kívül (a világon talán) egyedülálló módon az egyetem is vonatra száll, és költözik át Szegedre, a hontalanná vált tömeg viszont a Budapest határában létesített „vaggonlakásokba”. E kényszerű utazások-utaztatások nem a hagyományos „utazási narratívák” szövegszerű megvalósulásai, az elbeszélők utazásai viszont a megértés, önalkotás és önmegértés lehetőségeként tételeződnek, melynek során nemcsak egymást, a Másikat, az idegent keresik és próbálják megismerni, hanem az önmagunkban levő Másikat, saját maguk másikát is.

A tér hozza létre és határozza meg a viszonyokat, ugyanakkor a viszonyok teresülnek: nemcsak a különböző fő- és mellékszereplők között sokszintű és sokfelé ágazó (családi, baráti, egyetemi, munka stb.) viszonyok, hanem a különböző földrajzi terek közötti relációk képzete beszélődik el: Erdély és Magyarország, Kolozsvár és Budapest, majd Erdély és Románia viszonylatában – a szereplőkre való ki- és ráhatás érvényesülésével. A különböző elszakadás-történetek is a függőségi viszonyok továbbírásai: a családtól való leválás nem problémamentes egyik narrátor esetében sem: a medikus az, aki – noha kritikusan viszonyul apjához és csakazértis más szakmát választ magának, mint azt a családi hagyomány előírja, de – annyira nem önálló, hogy a teljes függetlenséget válassza, az apakomplexustól sokáig nem tud szabadulni; a medika – zsidó emancipált lány – sebészmódra, éles szikével vágja le magát a családjáról, mely többek között, az önállósulás mellett a zsidó identitástól való eltávolodást, a nemzetköziség irányába való fordulást is eredményezi. Mindez természetesen nem egyenes vonalú, ok-okozati láncolat eredményeként elmondott történetként jön létre, hanem folytonos tépelődés, gondolkozás, belső vívódás futamait olvassuk. Vagy inkább halljuk: ugyanis a regény egyik kérdése – az elbeszélők által folyamatosan a beszédükbe iktatott „kérdem”-en kívül –, hogy hogyan formálódik ez a két hang, elmondott szöveg írássá. Ugyanis a megszólalásmód mindvégig beszédszerű, a folyamatos mostban hangzik el mindkét szöveg (még akkor is, ha múltbeli eseményekre való utalásokat is tartalmaz), és többször elhangzik (141., 176., 469., 484.), hogy nem íródik napló. A regényszöveg végén, az egymásratalálást megjelenítő utolsó fejezetekben, amikor már mi-vé egyesül a két én-narraáció, az egyéni naplók, tehát a leírt, meglévő szöveg (előzetes) nemlétét, tehát a hiányt állítja a szöveg, ami arra utal, hogy mindez csak gondolatban játszódott le, ebben – Tompa Andrea által – invenciózusan megteremtett nyelvben.

Kinek higgyünk? A regényszöveg is – a rengeteg tényszerű, levéltári kutatásokon alapuló történelmi, kulturális, antropológiai háttéranyag ellenére is, vagy talán azzal együtt, az ellentételezés gyanánt – a folyamatos bizonytalanságot, átmenetet, kétségeket erősíti, a mindenkori tranzitórium, az átmenet képlékenységét. Úgy vélem, maga a regényszöveg is a folyamatos alakulás és átalakulás nyoma, menet közben jött létre, az átmenetben teremtette az átmenetiség narratíváját, az eldöntetlenség nem csak a szereplői beszédszólamok szintjén érvényes, hanem poétikai állásfoglalás is egyben: „De az ideiglenesség arra megtanít, hogy kisdég elképzeljük, hogy az örökké fog tartani biza.” (365.)

Miközben a korabeli élet aprólékos, sok mindenre kiterjedő mozzanatainak részletes leírását kapjuk, fontos, az elbeszélők számára életbevágó események elhallgatódnak. Például a medika által oly régóta vágyott első szexuális együttlétről nem tőle szerzünk tudomást, sőt az azt követő vetélésről/abortuszról is csak a végén, az egymásra-találást megjelenítő fejezetben olvasunk, miközben egyéb testi-lelki történéseit nem hallgatja el, bizalmasan megosztja a hallgatójával („Be kell valljam magamnak az igazságot, mit magam előtt is titkolok” 132.). Pontosítok: tulajdonképpen nem tudjuk, hogy mi az, ami elhallgatás alá esik. Olykor fecseg a szöveg, de a lényeg szándékosan rejtve marad. „Nincs is arról mit elbeszélni.” (460.) – dönti el a narrátor, pedig sejtjük: nagyon is lenne. A mesterien szőtt történetvezetés az olvasót is bizonytalanságban tartja, a folyamatosan egyre olvasó-közelibbé váló főhősök egyikének vélt halála kétségbeejtő (és titkon előrelapozásra késztető) gondolatokat gerjeszt.

Noha a regényben többször, különböző helyzetekben reflektálódik a megnevezés, elnevezés fontossága, az elbeszélők – még ha egyikőjük esetében történik is utalás az esetleges névváltoztatásra, illetve a családnév magyaros vagy németes kiejtésére – mindvégig névtelenek maradnak. Aki viszont kíváncsi a két narrátor-főszereplő nevére és a további, ebből a regényből kimutató sorsának alakulására, az olvassa újra (vagy el) Tompa Andrea első regényét, A hóhér házát. 

 

Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.

 


 

Főoldal

 

2014. július 15.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png