Novák Zsüliet
A koncepcionális project
Kötter Tamás: Rablóhalak
Az irodalom társadalmi funkcióinak megléte és a szerzői brand építése nem új keletű probléma. Ha nem épül föl az én-márka, a legjobbak sem hagynak nyomot, de ha valaki képes erre energiákat mozgósítani, a közösségi irodalmi hatás nem marad el. Erre napjainkban a legjobb példa Kötter Tamás Rablóhalak című terméke.
Az ötlet egyszerű és zseniális. Ahogyan az a legjobb ötletektől elvárható. Induljunk ki a téma legnagyobbjaiból. Vegyünk egy kis Michel Houellebecq-et és Bret Easton Ellist, valamint azt a tényt, hogy adott egy divatos, izgalmas téma, hiszen a társadalmi elit belső világáról, szégyenletes kis titkairól olvasni nagyon is kézzelfogható olvasói igényeket elégít ki. Azonban a Rablóhalakról úgy beszélni, mint egy ez idáig érintetlen témát feltáró könyvről, némileg túlzó felvetés Térey János műveinek ismeretében. A minimalista gyökerek zavaróan sokszor rányomják a bélyegüket Kötter prózájára. Csak elvétve jelennek meg azok a magyar sajátosságok, amelyek mégis minden multikulturális és a „világegyfalu”-elmélet ellenére igazi látleletet adhatnának a 2010-es évek jelenségéről.
Nem elvitatható tény, hogy a Rablóhalaknak világa van. A Kötter teremtette világból pedig képtelenség kilépni. Nincsen meg az az örökérvényű, helyes út, amelyre akár véletlenségből is rátévedne egyik-másik szereplő, nincs egyetlen kicsit is tudatosabb, határozottabb jellem, aki változtatni akarna ezen a felhős, posványos léten. Az emberek érdektelenségét és a kitűnés lehetetlenségét hangsúlyozza, hogy a helyszínek és a szereplők folyamatosan ismétlődnek a kötet novelláiban. Repetitíven, alaposan a szánkba rágva, hogy nem számít a helyszín („a Dérynében vagy a Baldaszti’sban, vagy a Spoon Hajón, vagy a Klasszban, vagy a Pomodoróban, vagy a Kantinban, vagy a T&G-ben vacsorázunk, aztán a vacsora után elugrunk a Trafiq-ba, vagy az Ötkertbe, vagy a Minyonba, vagy a MIXbe, vagy a Creolba, vagy a Syymbolba)”, nem számít az ember, ahogyan a körülöttük lévő tárgyak se, feltéve, ha megfelelően drágák („…legalább egyszer egy héten kiszállnak egy Jaguárból, Alfa Rómeóból, Porschéből, Mercedesből, Audiból, Ferrariból, Astin Martinból, Bentleyből, BMW-ből vagy Maseratiból a Dolce &Gabbana, Ferre, Luis Vuitton, Gucci, Gucci, Armani és más luxusmárkák üzletei előtt.”) A szereplők nem nagyon emlékeznek egymásra. Sem a nevekre, sem a múltra, sem a közösen megélt eseményekre. Életüket éttermek, romkocsmák, viszonyok és edzőtermek között tengetik. Éjszakáznak, isznak, és szórják a pénzt, úgy tesznek, mintha szórakoznának. Habár a kötet novellákból áll össze, laza regényként is értelmezhető. Nem zavar, hogy megváltoznak a szereplők nevei, olykor neme, mivel énjük úgysem koherens, nincsen valós személyiségük, az csupán a szerepük változásaiból tevődik össze. Ebből adódóan nem reflexívek, ha olykor próbálkoznak is, azt sem nevezhetnénk valódinak. Nincsen kapcsolatuk a múlttal, a jövőképük annyira plasztikus, mint amikor egy topmodell leszáll egy magánrepülőgépről Rómában, ahol nem árt az erős napsütés a hajának. Életük értelmetlen, kegyetlen napok egymásutánja, a „carpe diem” ördögi köre. Az első novella (A Mars) ugyan múltbeli történetet, emlékezetfoszlányokat hív elő, ám ez is csak az elveszett gyökerek visszafejtésének kísérlete, és éppen ettől az eszköztől megrázóbb a többinél.
A görcsös élvhajhászatban a jelent sem képesek megélni, csupán élnek benne. Ez attól a legtragikusabb, hogy senkinek sincsen valós oka a tragédiára. És éppen ez menthetné meg őket. Ha lenne egyetlen értelmes, vagy értelmetlen indokuk az életre és a küzdésre. Egytől egyig antihősök, akik ha valaha értettek is valamihez, ezt a képességüket már minden bizonnyal elfelejtették, mert valaha megtörtént életük legnagyobb biznisze, amikor is jókor voltak jó helyen. („Ez volt az az időszak, amikor Budapest rálépett az útra, amelyen végül kiérdemelte az Európa Bangkokja címet: leszbi-show-k a diszkókban (később, az ezredforduló táján az elegánsabb klub szót kezdték használni rájuk), napokig tartó afterpartyk, alacsony árak, olcsó és könnyen megszerezhető drogok és nők.”) Nem emelhetünk ki senkit a könyv szereplőinek tömegéből, mindenki ugyanolyan. Eltűnik a szubjektum, mint egy modernizált szappanoperában, jön az újabb és újabb széria. Először megráz a Rablóhalak világának ridegsége és üressége. Aztán az olvasó is megunja, felüti fejét a közöny, és amikor a szemünk hozzászokik az üveghátterű plasztikemberek látványához, már nem hat a jelenség drámaisága. Elaprózódik a feszültség, és nincsen olyan cselekmény, amelyben ez újra megteremtődne. Már minket sem érdekel túlzottan, hogyan művelik a szereplők ezt az élethez kicsit hasonlító dolgot. Az első novella nagyon erős atmoszférát teremtett meg, ami az Arany Jaguárban éri el csúcspontját, csakhogy még mindig a kötet első harmadában járunk. Az egyén hamar a modern gyártósorok által ezres nagyságrendekben kiokádott termékké válik, aki pusztán olyan fantasztikus tulajdonsággal rendelkezhet, mint hogy fiatal, gazdag, és jó sokat fogyaszt. Nem termel. Csak így jellemezhetjük a szereplőket. A ruhák márkájával, a külföldi, belföldi kiruccanások helyeivel és gyakoriságával, a különböző edzésfajták, sportok, táplálék-kiegészítők, személyi edzők típusával, a szépítőszerek, szolárium és hidrogénpor használatával. Csak tökéletes testű emberek kelthetik föl a narrátor figyelmét, de mintha nem tudnának mit kezdeni ezzel az adottsággal. Egyetlen funkciója a használat. Habár itt is az egyik legfontosabb cél az ilyen testek ágyba vitele, de inkább térdre kényszerítése, a használat igazi örömöt senkinek sem okoz. Pedig éppen az őszinte érzelmek teljes hiánya teszi a szereplőket egymással felcserélhetővé. Úgy tűnik, életük fölösleges vergődés, de megmenekülnek még az öngyilkosság gondolatától is azáltal, hogy az elmúlás vágya is érzésekhez kötött.
A könyv és az arról szóló kommunikáció eljátszik „a szerző is egy a szereplői közül” klisével. Kötter Tamás álnéven ír, társtulajdonos egy ügyvédi irodában. Az alkotás viszont szándékosan elbizonytalanít. Mi igaz, mi túlzás, mi kitaláció? Hol van tehát a határ a képzelet és valóság között?
Hiszen el tudja azt valaki képzelni, hogy napjaink jogászai különös érdeklődést mutassanak a Való Világ „hősei” iránt, vagy hogy kizárólag fiatal, prostinak öltözött lányokkal találkozzanak Budapesten? Persze ezek az elemek azzal is magyarázhatóak, hogy a könyvben szereplő ügyvédek és a valósághősök munkája nagyban hasonló, és mivel a személyes világban csak az létezik, amit meglátunk, miért ne láthatnának egyesek kizárólag haspólós lányokat, akiknek a mellein vicces feliratok feszülnek. Nem hiszem el Kötternek, hogy valóban dokumentálná a jogászok társadalmi elitjének életét, azonban ez nem a kötet értékének megkérdőjelezése, csupán a marketing félrevezetése.
A szerző egyszerű, minimalista, szenvtelen stílusa a szöveg könnyű olvashatóságát eredményezi. A nyelvezet közvetlen, elbeszélő, egy idő után túlzó, mert didaktikus a motívumok szakadatlan ismétlése, a romlott világ attribútumainak sorozatos ábrázolása. A repetíció funkciója a kiüresedett, körben forgó lét hangsúlyozása. Az író moralizál a hiány állandó szerepeltetésével. Az önzés, a semmitmondó, fölösleges párbeszédek, a külsőségek hangsúlyozása minden érték hiányát mutatja. Így elvész a hiperrealista szándék, komolytalanná válik a városi lét szakszerűnek tűnő felboncolása.
Kötter prózája kétségkívül feszes, sokszor filmszerűen építkező történeteket teremt. A leíró részek számomra több helyről hiányoztak a kötet folyamán, a közeg hiányában elmosódottá, tejszerűvé váltak az események. Ahol ezek a rövid, leíró mondatok nem hiányoztak (pl. az Isten halott című novellában a romkocsmai vécé leírása) ott azonnal tűélessé válnak a képek, és pontosan látom és érzem, hogy mi történik. A moziszerű hatáshoz a cselekmény tökéletesen hozzájárul, azonban hogy olajozottan működjön, számomra több helyről hiányzik a feszültség.
Kötter Tamás kötete valójában a valóságshow-k világára emlékeztet. Eseménytelenség, ingerszegénység, szűk tér áll a hősök rendelkezésére. Aminek a titka nem más, mint magának a titoknak a meglesése. A problémáik megismerése után pedig az olvasó elnehezülő szívét feloldja némi vállveregetés, hogy van, aki nálunk sokkal elidegenedettebb és kiüresedettebb hétköznapokban él. Miután a kitaláció és valóság határvonalait a kötet és annak marketingje tudatosan összemosta, a befogadóban is kialakul egyfajta bizonytalanság, hogy ez akár valóság is lehet. Pedig amit olvasunk, az mese.
Nehéz megítélni ezt a Rablóhalak-játékot.
Kalligram, Pozsony, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
