Kolozsi Orsolya
A honvágy könyve
Oravecz Imre: Kaliforniai fürj
Közel öt évet kellett várni a 2008-ban megjelent Ondrok gödre folytatására, mely a korábbinál is terjedelmesebb, már-már monumentális szöveg. A Kaliforniai fürj cselekménye a szajlai Árvai család történetét meséli tovább, a legidősebb fiúnak és családjának sorsát tárva az olvasó elé. Eredetileg az Amerikába költöző házaspár, és ezen keresztül a 19-20. század fordulójának kivándorlási hulláma vetődött fel témaként, de a szerző úgy érezte, ehhez szükséges egyfajta „előzmény” megírása is, hogy az olvasó számára érthető és szinte átélhető legyen, milyen is az a haza, az a hely, melyre kintlétük során annyiszor gondolnak, ahová mindig visszavágynak. A téma egyébként rendkívül releváns, hiszen a másfél millió embert érintő „kitántorgás” időszaka eddig feldolgozatlan tárgykör volt a magyar irodalomban. Az alapötletet Oravecz Imre apai nagyszüleinek sorsa szolgáltatta, akik maguk is a kivándorlók között voltak, és ahhoz a kisebbséghez tartoztak, amelynek tagjai néhány év munka után hazatértek, ellenben a regény hőseivel, akik több mint harminc év után adják fel végleg a visszatérés reményét.
A több mint 600 oldalon át hömpölygő szöveg 1898-tól az 1930-as évekig követi az egyre gyarapodó család sorsát. István és Anna először Toledóban telepednek le, ahol az apa vasmunkásként dolgozik egy kohóban, majd 1907-ben nyugatra, Kaliforniába költöznek, itt a családfő az olajiparban vállal munkát. Két gyerekkel kelnek át az óceánon, de időközben még négy gyermekük születik, újabb és újabb évekre Amerikához kötve a családot, akik a maguk elé tűzött cél (egy bizonyos pénzösszeg, amiből Szajlán földet szeretnének venni) elérése nélkül semmiképp sem mennek haza, de a család létszámának növekedésével a kiadások is nőnek, így a hazatérés egyre lehetetlenebbé válik. Az időben teljesen lineárisan építkező szövegnek rendszeresen és gyakran visszatérő momentuma a hazatérés gondolata, mely egyre csak tolódik, s mindig más okokból. Eleinte kevés a megtakarítás, majd a család két halott gyermekének sírja nem engedi őket, később a szülők halála, az első világháború, a trianoni szerződés miatti határváltozások kedvetlenítik el a házaspárt, s legvégül, mikor minden elrendeződni látszik, akkor gyermekeik egyértelmű tiltakozása lesz az akadály. A hazatérésről való lemondás egyrészt kudarc, s így a történet is egy hanyatlástörténet, de annyi minden van, ami ezt ellensúlyozza, hogy mégsem beszélhetünk egyértelmű és kizárólagos veszteségről. Az évtizedekig átmenetiségben élő szülők egy nagy álmot, a hazatérés álmát veszítik el (és fontos generációs konfliktus, hogy ez az álom gyermekeik számára nem létezik), de sok egyebet nyernek, hiszen viszonylagos anyagi biztonságban élnek, gyermekeiket kitanítják (a legidősebb, Imruska például geológus lesz), és gyötrődéseik, honvágyuk közepette is rengeteg szép pillanatuk van. Az ókontriba visszatérés nem válik valóra, végül mintegy kompromisszumként egy tanyát vesznek Kaliforniában, s ha nem is Szajlán, de Amerikában visszatérnek a földhöz, a paraszti életformához.
A realista, viszonylag eszköztelen próza kiválóan mutatja be az alkalmazkodás, a beolvadás szükségszerű folyamatát, azt, ahogyan az idegen élet egyre inkább ismerőssé válik, valamint azt is, hogyan tud az ideiglenesség és az átmenetiség érzése állandósulni. Bemutatja például, hogyan és miért kerül magyar iskolából amerikaiba a legnagyobb fiú, hogyan tanul meg angolul először az apa, majd az egész család, hogyan változnak magyar neveik (Steve, Anne, Jimmy stb.) és azt is, hogyan kerülhetnek olyan helyzetbe, mikor magyarságukat titkolni kell, mint a világháború idején, mikor minden kelet-európait a németekkel azonosítottak. A változás, a beolvadás a gyerekek esetében a szülőkénél is gyorsabb, főleg hogy többségük soha nem is járt az óhazában, csak elbeszélésekből tud ezt-azt, és egyre kevesebbet. Ezt az asszimilációs folyamatot rendkívül hitelesen, a konfliktusokkal, nehézségekkel együtt jeleníti meg a regény, miközben megbízható korrajzot ad. Egy bevándorló hunky (gúnynév a magyarokra és általában a kelet-európaiakra) család története Amerika történetébe ágyazva, megspékelve sok-sok (néhol talán felesleges és túlságosan hosszan részletezett) információval a temperacélról, az olajfúrás huszadik század eleji technikájáról, kőzetekről, geológiai kérdésekről.
Nagyon fontos azonban, hogy a regény nem csak kor- és társadalomrajz, hanem fejlődésregény is, középpontjában Árvai Istvánnal, akihez a szereplők közül a legközelebb kerülhetünk, hiszen dilemmáiba, töprengéseibe, fájdalmas döntéseibe is beavatja az olvasót a mindentudó narrátor. Egy egzisztencia története (is) ez, egy férfi élete harmincas éveitől hatvanéves koráig. Egy paraszti értékrendhez igazodó (abban nagyjából végig megmaradó) apa és férj lélekrajza, aki Istenbe vetett hitével és valami tudattalan bölcsességgel képes átvészelni a nehéz évtizedeket, és anyagilag, erkölcsileg egyaránt fenntartani egyre népesebb családját. Barátságról, gyermeknevelésről, házasságról, munkáról, családról és hazáról alkotott elképzelései néha konfliktusba kerülnek az új környezettel, de fafejű rugalmatlanság nélkül képes alkalmazkodni úgy, hogy nem hasonlik meg önmagával. Klasszikus férfisors az övé: ő az, akire mindenki támaszkodik, ő azonban nemigen támaszkodhat senkire, így vívódásaival nagyrészt egyedül marad. Ha döntés előtt áll, vagy fel kell dolgoznia valamit (apja, gyermekei halála, új gyermek születése), a természethez fordul, szoros kapcsolat fűzi a földhöz, a növényekhez, a hegyekhez.
A természetet járva (előbb bejciglivel, majd motorbejciglivel) találkozik először a kaliforniai fürjekkel is. A csapatokban vonuló madarak különös kántálását szívesen hallgatja, egyszerre felvidítja és szomorítja is ez a különös hang, és – más és más asszociációkon át – mindig a maga mögött hagyott hazájára, családjára, egykori önmagára gondol, ha velük találkozik: „Mikor aznap délután visszafelé jött otthonról, a Hopper-kanyon szájánál megint hallotta a hangját, a hangjukat, mert megint többen voltak, nyilván nem ugyanazok, hanem egy másik csapat. De ugyanúgy kántáltak, ugyanolyan szívsajdítóan panaszkodtak. Úgy hangzott a hangjuk, mintha búslakodnának, mintha elvesztettek volna valamit, valami fontosat, értékeset, és azt keresnék. És közben vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz.” Egyszer aztán hazavisz és meggyógyít egy törött lábú fürjfiókát, és nagyon nehezen tud tőle megválni. A kis fürj szabadon engedése szimbolikus gesztus, saját gyermekeit is épp ilyen nehezen engedi el, sokat gondolkodik a gyermek-szülő kapcsolatról, fiai, lányai önállósodásáról. A fürj tehát – és ezt a címadás is megerősíti – egy erősen terhelt, többféleképpen is értelmezhető metafora itt, mely nem azonosítható egyértelműen, nem köthető egyetlen dologhoz sem, a honvágy, a bánat, az öröm, az életben való előrejutás és bolyongás szimbóluma egyszerre. A legutolsó fejezetek egyikében pedig éppen ezek a madarak erősítik meg a főhőst abban a szándékában, hogy a korábbi tervekkel ellentétben mégiscsak Amerikában maradjanak: „Tíz-, tizenkét fős csapat lehetett, feltehetően egy fészekalj, egy hím vezetésével, és az erdő felé haladtak. Igen, semmi kétség, állapította meg magában, ezt éneklik: tá-ti-tá, tá-ti-tá, így lesz jó, így lesz jó. De hisz ez neki szól, eszmélt rá, ez neki van szánva. Ez biztatás.”
A regény legnagyobb erénye az az erő, amellyel a honvágyat jeleníti meg. Sallangok, közhelyek nélkül, egyszerűen, túlzásoktól mentesen mutatja be ezt a néhol félelmetesen egyszerűnek és zsigerinek, máskor bonyolultnak tűnő érzést. Mikor Árvai István a hazájára gondol, akkor az ottani emberekre, a földre, a tájra, a levegőre gondol: „Ne lássa ő többet a Juhászék-féle akácost? Fészkezni már nem fészkez, és a májusgombának is rövid a szezonja, de ne járjon többet arra, ne hallja a gerlék búgását? És mondjon le a többiről is? A faluról, a határról, a hegyekről, a völgyekről, a tetőkről, az oldalakról?” A haza az Árvai házaspár számára nem egy elvont fogalom vagy eszme, hanem kézzelfogható, érezhető, tapintható, illatokkal, színekkel, ízekkel teli hiány. Oravecz Imre könyve úgy beszél a honvágyról, hogy távol marad a hazafiaskodó, a haza fogalmát leegyszerűsítő, frázisokban megfogalmazó – manapság viszonylag erőteljes – beszédmódtól. Bár napjainkban (melyet sokszor neveznek az „új kitántorgás korának”) is egyértelmű aktualitása van, mégis mentes a politikai felhangoktól, nem tanácsol, nem figyelmeztet, nem tolakodó, nem von le didaktikus tanulságokat és következtetéseket. Finoman és árnyaltan mutatja be, milyen a hazától távol, idegenben élni, mintha csak mellékesen beszélne róla, pedig nem, hiszen elmond mindent, amit ezzel kapcsolatban elképzelhetünk – és azt is, ami soha nem jutott volna eszünkbe.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
