Kiss Georgina
Ugyanazt a fagyot
Miklya Anna: Eső
Miklya Anna harmadik kisregénye remekbe szabott olvasmány. A fiatal szerző korábbi két könyvéhez hasonlóan az Eső is biztos kézzel megírt, lélektani szempontból roppant izgalmas, hétköznapi történet. Bár a három Miklya-regény elbeszélője három teljesen különböző élettörténettel rendelkező nő, mégis természetük, viszonyulásuk mind magukhoz, mind embertársaikhoz szembetűnő hasonlóságot mutat.
Az első regény, az Eloldozás (2010) főszereplőjét a ki nem mondott (és egyébként is tabu alá eső) szerelem más férfiakkal folytatott, a visszafojtott érzelmek átirányítása miatt testiségre redukálódott viszonyokba sodorja. A regény nézőpontjából soha nem kerül ki az elbeszélő érzelmeinek reflektált bemutatása, abnormális (mert nem egészséges és nem szokványos) objektivitással, ridegséggel és keménységgel fordul saját reakciói (vagy éppen elvárható válaszcselekedetei) felé. Ez az állandó tudatosság, az én nemcsak más szubjektumoktól, de saját magától is megtartott távolsága, a saját érzéketlenség más emberekre gyakorolt hatásának ismerete, precíz számbavétele, valamint a viszonyok metszően pontos átlátása az az alaptulajdonság, amely Miklya további két regényének elbeszélőit is jellemzi.
A hivatásos (2011) című alkotásban nagyobb hangsúlyt kap a testiség, a saját testhez való viszony. A többnyire pénzért vállalt szexuális együttlétek puritán, minden manírtól és érzelgősségtől mentes leírása hiteles természetrajzot ad egy nőről, aki szerette/szereti a munkáját, és nem érez önsajnálatot. Egy sodródó, de gyötrődés helyett mindent megnyugvással fogadó, szemlélődő szubjektum jelenik meg az olvasó előtt, akinek alapjelleme emlékeztet minket a korábbi Miklya-regény fiatalabb nőszereplőjére. Érdekes szál a regényben az elbeszélő kishúgával való viszonya, mert bár érte, az ő felnevelésének érdekében kezdett prostituáltként dolgozni – az édesanya belehalt a szülésbe, az apa pedig a gyakorlati világban bizonytalanul mozgó szobatudós –, semmilyen szentimentális kötődés nem fedezhető fel közöttük. Nem ismerni rá az anyai vagy a nővéri elfogódás egyetlen jelére sem kettejük interakciójában, sőt a kislány nővé válása egyenesen elidegeníti őket egymástól.
Az Eső főszereplőjének, Csillag Diánának is igen problematikus a szeretteihez – és a saját érzelmeihez – fűződő kapcsolata. Orvosi precizitással boncolgatja leendő gyermeke apjához, a magzatához és családja tagjaihoz, valamint teste változásaihoz és jelzéseihez való viszonyulását.
A cselekmény többnyire Diána szülőfalujában, az időközben várossá lett D.-ben játszódik. A nő szemén keresztül ismerjük meg – a kívülálló látószögében jelentéktelennek mutatkozó „D.-ben sosem történt semmi különös. D. mindig tartozott valahová”, ám az ismerőinek, a benne élőknek szinte személyként manifesztálódó település „ugyanolyan maradt, mint volt. Földszintes, szürke, erősen kopaszodik, félig lehunyva tartja a szemét, és senkinek nem beszél a titkairól.” S a genius loci nemcsak az ilyen antropomorfizáló hasonlatokon keresztül van jelen D.-ben és a róla szóló beszédben, hanem a cselekmény szintjén is. (Diána anyjának házában egy Jenő nevű szellem téblábol, míg a megboldogult nagyanya lélegzetét még mindig hallani hajdanvolt házában. De nem feledkezhetünk meg a majorokról sem. Mindegyikről él egy-egy megkapó családi legenda, amely meghatározza a látogatóra gyakorolt hatásukat.)
Miklya Anna regényei mintha nem vennének tudomást a romantika szerelem-ideáljáról, egyik szereplője sem hisz abban a bizonyos lila-ködös, rajongó szerelemben – vagy legalábbis nem tartja különösebb értéknek. Az Eső alaptörténete, hogy Csillag Diána hazamegy D.-be, mert az anyja, alapítványuk nevében, megkéri a majorok statikai felmérésére. Terhes, de barátjával nem szokványos kapcsolatban él: „Gergő teljesen megzavarodott. Annak nagyon örült, hogy megtartom a gyereket, de egyszerűen nem értette, hogy miért nem tartunk esküvőt, vagy legalább költözöm oda hozzá. Végül arra jutott, hogy csináljam, ahogy szeretném, ő támogat, aztán majd lesz valahogy”. A férfi szereti Diánát, de a főhős kizárja életéből, nem engedi magához közel. A megfoganás nemhogy közelebb hozná őket egymáshoz, Diánát egyenesen elidegeníti a férfitól: „Nem akarok Gergőre gondolni. Nem jó így, hogy ő férfi, én pedig nem vagyok nő. Egy lélegző és meleg inkubátor vagyok, egy olyan élőlény, aminek mindenki csak a funkciójára kíváncsi.” Nem tud mit kezdeni a romantikával és a szerelmesekre annyira jellemző becézgetésekkel: „Zavar, hogy nem tudom megértetni vele, nincs szükségem ezekre a bókokra, és még jobban zavar az, hogy nem tudom őket viszonozni. Mit mondhatnék neki? Azért vagyok hálás, hogy létezik.” A nő szerelme sallang- és romantikamentes: „Nem hiszek a szerelemben. Nem értek hozzá. Nem tudok róla beszélni, nem ismerem magát a kifejezést, nem beszélem a nyelvét. Van a loch nessi szörny, van a holdbéli csónakos és van a szerelem. Ha nagyon távolra utazok, kilométerenként érzem Gergőt távolodni magamtól, de Gergő csak Gergő, amint közeledek hozzá, megint eszembe jut minden, amit csak nélküle jó csinálni.” Azonban ennek oka nem érzelmi deficit, hanem a meg nem tanult viselkedés megmutatkozása – Diána anyja, Márta mondja: „[a] férfiak mintha nem számítanának sokat a mi családunkban” –, valamint a félelem, hogy valakitől függni fog, valaki által irányíthatóvá, befolyásolhatóvá válik, hogy alkalmazkodnia kell: „Általában nem veszem fel a telefont, ha keresnek, de mindenkit visszahívok, amikor épp kedvem van hozzá. Megőrülök tőle, ha nem az én kezemben van az irányítás.”. Ez a félelem és idegenségérzés hatja át a magával, a saját változóban lévő testével való kapcsolatát is, ennek egyértelmű jele a sikertelen maszturbáció utáni dühös megindultság: „Megszagolom az ujjaimat, és legszívesebben csuklómba harapnék a dühtől. Ez nem az én ölem illata, bassza meg. Ez valami steril, ártatlan szag, mint egy szűzlányé, ez nem én vagyok, már ez sem én vagyok”; a leendő gyermekéhez is így viszonyul: „ (…) egy idegent növelek magamban, idegen lesz, amikor megszülöm, idegen lesz, amikor először a karomba veszem és ezt az idegent kell majd felnevelnem és belenézni a tekintetébe nap mint nap, ahogy anyám nézett az enyémbe”; és Gergő és az édesanyja iránt is így viseltet.
A főhős önreflexív kijelentéseiből kiderül, hogy érzelmi és viselkedésbeli deformációjáért elsősorban édesanyja a felelős, akit Csillag Diána így jellemez: „Olyan, mint egy hókirálynő, mint egy jégtömb: megfagyasztja maga körül a szavakat, dermesztően hideggé teszi és lelassítja az időt, megöli és csírájába fojtja a gondolatokat.”. Ezt támasztja alá az is, hogy Diána anyját – szerinte helytelen viselkedéséért – azzal próbálja megbüntetni, hogy „ugyanazt a fagyot” igyekszik árasztani magából, amit Márta szokott.
A regény kompozícióját a képi szimbolika is erősíti. Diána szobája anyja házában egy kamrából átalakított, barackszínű kis zug, ahová éppen elfér az ágya. A korábban étel tárolására használt helyiség a hasüreg metaforájaként értelmezhető, amely Diána beköltözésével anyaméhként kezd el funkcionálni. Ez a kép tér vissza a – szintén szimbolikus jelentőséggel bíró – kertben. A földön fekvő, napfényben fürdőző Diána arra gondol, olyan lehet a méhe belülről, „[o]lyan lehet most bent, mint egy csöppnyi barackszínű szobában: meleg és barátságos.” Az almáskert a napfény, a termékenység, a természetesség, a napsütötte menedék, mikor mindenhol esik. Többletjelentéssel bír az eső, a víz is. A magzatvíz, a telítődés, a megtermékenyítés képzetét vonja be a regény olvasatába.
Az Eső nyelvezete az előző könyvekéhez hasonlóan egyszerű, lényegre törő, nem túlretorizált vagy hivalkodó, ugyanakkor pontos, írója biztos kezéről referál. Ez nem jelenti azt, hogy ne találhatnánk bravúrosan megelevenítő leírásokat, például mikor a kényelmetlen éttermi jelenet zárásaként ezt olvassuk: „Felsóhajtok. A hirtelen támadt csöndben meztelen és üres az arcunk, akár egy-egy nyers húsdarab. Beletelik pár percbe, mire fel merek nézni a többiekre”, vagy amikor a cukrászlányt így látjuk: „Megölel vanília illatú, tejfehér, puha karjaival, és ad két puszit az arcom mellett a levegőbe. Olyan, mint egy nagy, porcukros franciakrémes, legszívesebben beleharapnék.”
Miklya Anna harmadik regénye olvasásra, megolvasásra érdemes könyv, (nő)lélektani precizitása Németh Lászlóéval vetekszik, elbeszélése a genderszempontú megközelítésnek is kedvez. Kevesebbet vállal, mint az Éjszakai állatkert vagy a Szomjas oázis – feminista törekvések nem jellemzik, és a női test középpontba helyezése, a nőiség megélésének közvetítése sem tekinthető céljának, mint az előbb említett két, épp ilyen indíttatásból összeállított antológiának, de talán éppen ezért sokkal többel szolgálhat olvasójának.
Miklya Anna kisregényei felejthetetlenek, már csak a címüknek kellene ezen tulajdonságukhoz igazodniuk.
Miklya Anna: Eső. Pécs, Jelenkor Kiadó, 2012.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
