Boka László

 

Kötődések és kötöttségek…

Kántor Lajos fiktív szemináriumai – Konglomerát (Erdély)

 

A konglomerát a vegyes lerakódások tere. Olyan tér, melynek ideje elmosódik, fontos évszámok világlanak ugyan ki belőle, de leginkább kiterjedése van, ez jellemzi, ez határozza meg, minőségében ez igazolja konglomerát-létét. Olyan állapot, mely nem a rétegek egymásra épülő voltát, s ezáltal időben és akár térben is jól különválasztható részjellegét, hanem végképp egymásba fonódó összetettségét, egymást formáló erejét, törmeléklétében is a komplex halmazállapotot hangsúlyozza. Torzó egyirányból, életképes, önálló értékalakzat másfelől. Akárcsak Erdély, hiszen a konglomerát kifejezést Szabédi László jegyezte le egykoron naplójegyzeteiben Erdélyre vonatkoztatva, annak találó ekvivalenseként. Egyfelől mint emléke valaminek, másfelől mint önmagában is új értékteremtésre képes összegyúrt létforma szinonimájaként, mely szükségszerűen illúzióvesztésekben kristályosodik ki. Hogy milyen erők révén történik mindez? Erre a kérdésre aligha lehet egyszerű választ adni. Nem csupán azért, mert a valamiféle amalgámlétben az idők folyamán egy térben több nemzetet gyúrtak össze, hanem mert ideológiák váltogatták egymást, válogatták embereiket. Rendszerek jöttek és mentek, s amit minden és mindenki hagyott maga után az leginkább egy ötvözet, amit mindenki továbbvisz, továbbgyúr, így alakítva a maga konglomerátumát. Súlyos tapasztalatokkal, megalkuvásokkal és látszatsikerekkel, félkész emberi életekkel, illúzióvesztésekkel, egyéni és közösségi vállalkozásokkal. Akárcsak Kántor Lajos legújabb könyvében. Az azonos című kötet egy látlelet Erdélyről, annak utóbbi évtizedeiről, félévszázadáról legalábbis, történelmi tótágasaival, annak sokszor skizofrén állapotaival.

A Konglomerát utazásokra invitál, ahogyan a rendhagyó könyv ezt alcímében is (igaz, csak a belső borítón) leszögezi. Kántor Lajos 21 szemináriumon kalauzolja végig az olvasóit a legkülönbözőbb tematikákban, természetesen elsődlegesen irodalomtörténeti hangsúlyokkal, akkor is, ha itt fikcióról beszélünk, tehát nem az irodalomtörténész Kántor Lajos szólal meg elsődlegesen a könyv lapjain, hanem az értekező és a prózaíró Kántornak egy érdekes egyvelege. (Ez is legalább annyira egy konglomerátum, mint a kötet, a maga zárójelbe helyezett, alcímként értett Erdélyével.) Budapestről indul az út és bár Erdélyt, mint többes értelmű konglomerátumot kívánja megragadni, értelmezni, kitér – szintén Szabédi László szóhasználatát kölcsönözve – ’Kismagyar’-ra is, tehát a mai Magyarországra, egy választott, összetett alannyal való együttgondolkodás, sorskérdésekről való merengések keretében.

A könyv egy páratlan művelődéstörténeti, irodalomtörténeti séta, melyre egy fiktív (három jeles erdélyi gondolkodóból összegyúrt) személlyel, SzGSz-szel indulunk. Az SzGSz természetesen feloldható, Kántor hősei, ha egyáltalán azoknak nevezhetők, Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos, három tragikus sorsú értelmiségi. A séták, bár képzeletbeliek, valós életesemények ihlették őket, így amolyan retrospektív, mnemonikus esettanulmányok, fiktív szemináriumok, melyekből mégis az erdélyi történelmi valóság tárul elénk. Vagy mondjuk úgy, inkább a visszatekintés e pontján tűnik valamiképpen egésznek az erdélyi művelődés azon szelete, mely a felvetett témákon belül is az 1920 és 1970 közötti fél évszázadot meghatározta. A könyv rétegei ugyanis címüknek megfelelően nem végső állapotot mutatnak. Ahogyan a konglomerát nem végső kikristályosodási fázisra mintsem heterogén sokrétűségre utal a kőzettanban, úgy nem egyedüli olvasatot kínálnak e szemináriumok, csupán egy érvényes nézőpontot, miközben számos személyes tapasztalatot mutatnak fel. Kántor Lajosnak az irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, írónak tapasztalatait.

Aki nem ismerné Kántor Lajos korábbi műveit, választott témáit, azt a cím sugallta útvesztőben eligazítja Poszler György fülszövege. A szintén Kolozsváron született remek értekezőnek a könyv borítóján található írása Sebestyén történetei révén olyan fiktív szemináriumokat ígér, melyekben politikatörténeti, társadalom- és irodalomtörténeti égető kérdésekre lehet rácsodálkozni. Kántor Lajos saját és magunk önértelmezéseihez, kísérleteihez hívja segítségül a három nagy halottat. Így kapunk egy áttételes, ám teljes értékű erdélyi művelődéstörténeti látleletet, mely leginkább a huszadik század negyvenes éveitől errefelé teljesedik ki. S bár a bevezető eléggé szűkszavú, olyan tekintetben mindenképp eligazítja az olvasóját, hogy felismerje, itt a fikcióban konkrét kordokumentumok, ismert szövegek szerepelnek. Olyan szépirodalmi vagy irodalomtörténeti szövegek, amelyek ugyan nem idézőjelben kerülnek bemutatásra, közlésre, de egyértelműen azonosíthatóak. Erdély irodalmáról, irodalmi életéről, összetett társadalomtörténetéről, súlyos politikai, ideológiai terhekkel, manipulatív eszközökkel, kényszerű sorstörténetekkel.

A fiktív szemináriumi értekezéssorozat tehát kordokumentum is. A könyv, címének megfelelően műfajiságában is törmelék-jellegű: konkrét idézetek és megtörtént események fiktív történetekbe ágyazott tudatos egyvelege. Amikor például Szabédit az erdélyi szellemről, ennek jelenéről és valószerűségéről újságírók faggatták, erre leginkább tagadó választ adott, mondja a narrátor: „– Hogy van-e sajátos erdélyi szellem? Inkább azt mondanám, hogy sajátos erdélyi feladatok vannak, amelyek sajátos megoldást igényelnek. Nem csupán Erdély etnikailag tarka képére gondolok. A ’konglomerát’ tehát erőteljesebben jelen van, mint volt a két világháború között, amikor e minősítést Sz először fölvetette naplóbejegyzésében.” – írja Kántor, arra is utalva, hogy idősebb Sz fontos különbséget tett Áprily és Reményik ún. tájtranszilvanizmusa, valamint Kós országtranszilvanizmusa közt. „– Az a bizonyos erdélyi jellegzetesség, amely a tájtranszszilvánizmus képviselője, alapjában véve nem jelentett egyebet, mint a trianoni általános magyar tragikum „romániai” vetületét, melynek az erdélyi havasok adtak különleges színt, kezd consistensebb formát ölteni. Az a bizonyos erdélyi szellem az országtranszszilvánizmus evangéliuma, jó híre, tanítása. A tájtranszszilvánizmus csak az erdélyi magyarságot tartja szem előtt, és azt mondja, hogy az erdélyi magyar különbözik a magyarországitól, de mégis egy vele. Ezzel szemben az országtranszszilvánizmus „erdélyi szellem”-en egyáltalán nem a magyar szellem variációját érti, mert az erdélyi szellem gyökerei még a magyar államalapítás előttre nyúlnak (lásd Kós Országépítő című regényét), szóval az nem magyar termék. Nem is csupán az erdélyi magyarság életében jelentkezik alakító erőként, hanem éppen úgy az erdélyi románságéban és németségében is. Meghatározója nem geográfiai, hanem történelmi mozzanat: az erdélyi népek évezredes – talán több évezredes – együttélése.

(…) Látszat szerint az országtranszszilvánizmus jobban számolt a tényekkel, mint a tájtranszszilvánizmus, amely – legalábbis kezdeti alakjában – bizonyos tényekkel egyáltalán nem akart számolni. De vajon az országtranszszilvánizmus valóban a tényekkel számolt-e? Nem álmokat nyújtott tények helyett? Az erdélyi népek sorsközössége – hát az mikor volt?

(…) Sz itt aztán bevezet érvelésébe egy olyan szempontot, amivel eleve elzárja G felé a megértés, az elfogadás lehetőségét. Igaz, Kós Károlyt ugyancsak érinti a kritika.

(…) – És mindjárt megmondom, hol van a fő baj. Az országtranszszilvánizmus, mikor az „erdélyi szellem”-ben egy európaibb, egy nyugatibb szellemet vélt felfedezni (ezt főleg a keletibb magyarországiakkal szemben), némileg belekerült a rosszul értelmezett marxizmus malmába. Mégpedig olyanformán, hogy történetszemléletében a nemzeti szempontokat másodlagos fontosságúakká degradálta, s nevezetesen azt tanította, hogy az egységes Erdélyben voltak ugyan társadalmi különbségek, de ezek sohasem voltak nemzeti különbségek; itt nemzeti perpatvar sohase volt – mondjuk Horeáig, Cloşcáig.

(…) Már csak ezért is gyanakodni kellene, hogy a transzszilvánizmus téves; hogy úgy mondjam, nem szakértők csinálták, hanem a kisebbségi sors dilettánsai.”

Aki végigolvassa a szemináriumok látszólag olykor széttartó tematikus szövegeit, az bepillanthat az utóbbi nyolc, kilenc évtized összetett erdélyi viszonyrendszereibe, ráérezhet egy politikai tér tótágasaira, arra a politikai környezetre, ami elbukásokkal, ismételt újrakezdésekkel, illúzióvesztésekkel telített. Ezek fényében történeteit nagyon sokszor kényszerű, tragikus életutak, megalkuvások szegélyezik.

Sz, G és ifjabb Sz egymással vitázó ének, belső utastársai Sebestyénnek, ők együtt honosak a közép-kelet-európai tájban, főként az erdélyiben, ahogyan viszontagságos, nagyon különböző életútjaik végén is mindannyian a Házsongárdban találják meg nyughelyüket. A fiktív alanyiságukban eggyé nőnek tehát. Az egyéni életutat meghatározó tanár és bölcselő, a szerkesztő-előd, és az évfolyamtárs költőzseni hármasa olyan alakulat, melyben a halottak saját egyéni sorsuk tragikus tapasztalataival segíthetnek eligazodni az élőnek a konglomerát mindennapi útvesztőiben. Szabédi, a költő, a próza- és drámaszerző, a szerkesztő, a húszas, harmincas évek transzszilvanizmusának józan bírálója, de elsődlegesen itt a tanárember, a kiváló nyelvész, az oktató, a Bolyai tanszékvezetője, az értekező, aki közössége, az erdélyi magyarok érdekében cselekszik, s keresi a megszólalás lehetőségeit. Szomorúan akkor is, amikor a sztalinizmus csúcspontján propagandisztikus költeményekkel „gazdagítja” korábbi humanista bölcselői álláspontját. Gaál a meggyőződéses marxista, az osztályalapon, osztályszempontok szerint és azok érdekében cselekvő irodalmár, a Korunk kérlelhetetlen főszerkesztője, az Erdélyi Helikon bírálója, a kíméletlen kritikus. A második világháborút követően az Utunk indítója, igazi pártkatona, akit vesztére mégis kizárnak a Pártból, s akit ezt követő színinfarktusa tesz groteszk módon írásképtelenné, e lépéssel korai halálát is közvetetten kiváltva. S végül a nagybetűs költő, Szilágyi Domokos, a huszadik század utolsó évtizedeinek egyik legkiválóbb poétája, a rendszertől távol álló, attól látszólag kirekesztett, a közügyektől szándékosan távolságot tartó, nélkülöző költőzseni. Látszólag, hiszen pár éve derült fény szomorúan tökéletes álarcosságára, egy diákkori nyilatkozata kapcsán két évtizeden át tartó zsaroltságára, s végül a sorsát és sorsokat eldöntő ügynöki beépítettségére.

Az önmarcangoló lét önfeladó tettekig vezet: Szabédi 1959-es, Szilágyi 1976-os önkezű haláláig. Őket megelőzi időben Gaál Gábor 1954-es halála, mely szintúgy közvetetten a rendszernek köszönhető. Az a nagyon bonyolult működésrendszer, amit a világháborút megelőző időszak, majd az ezt követő újrakezdés és a sztalinizmus túlontúl terhes és bonyolult időszaka generált, finom jellemrajzokkal tárul elénk, összetettsége elutasít bármiféle leegyszerűsítő és ebből adódó értelmezést, netán ítéletet.

SzGSz önmagában is, mint fiktív szereplő egy konglomerátum, akkor is, ha főként idősebb Sz, tehát Szabédi az egyértelműen hangsúlyos énje Kántor Lajos könyvének. Nem is véletlen ez. Azon túl, hogy Kántor külön könyvet is írt róla, illetve Erdélyi sorskerék. Szabédi László és a történelem címmel akadémiai nagydoktori értekezésben foglalta össze életművét, Szabédi nem költőként van itt megidézve, hanem elsődlegesen egyetemi tanárként, zseniális oktatóként és a maga kettétört életével, sorsával egyfajta ellenjelképként vagy inkább a gondolati, gyötrődő, mégis kritikus elme jelképeként. Az egykori értekező, a négy évig az egyetemi katedrán álló az, aki nem hagyja narrátorunkat nyugodni. A miértek sokaságával. Gazdag életműve mellett a második világháborút megelőző évekhez képest például egyéni fordulata, (mely ugyanakkor egy nagyszámú, a baloldali értelmiséget tömegesen érintő tudati átalakulásként jellemezhető), mely során nem külső kényszer, hanem benső meggyőződés állítja a marxista ideológia és a kommunista párt szolgálatába. A döntés – utólag látható – a művészi teljesítmény és a szellemi gondolkodás szabadságának egyértelmű kárára volt, ahogyan az sem volt kétséges, hogy ezt a jóhiszemű fordulatot és bizonyos fokig csapdahelyzetet, volt, aki gyors illúzióvesztéssel, volt, aki súlyos börtönévekkel fizethette csak meg. Szabédi egyéni zsákutcája a remélt közösségi érdekérvényesítési lehetőségeken túl – s túl a 1945 utáni sepsiszentgyörgyi tanítóéveken, a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-őrségén, a Kolozsvárra visszatéréssel az egyetemi katedrán, nyelvtörténeten és pártszolgálaton túl – a végső illúzióvesztésben a tragikus önfeladást, a vonatsíneket választja. „Jó Szabédi László? / Rossz Szabédi László? / Terád követ ki vethet, / Hogy tudván jót s rosszat, / Mikor mi volt rosszabb, / Választád a kisebbet – / Sejtvén, hogy a döntés, /Sosem szabad döntés, / S tán dilemmád is sebhedt!”. Kovács András Ferenc Szabédi szimfónia-jának részleteit nem véletlenül Sebestyén is megidézi egyik szemináriumában.

A lehetőségek beszűkülése és a személyiségek torzulása a szabad gondolatot zárójelbe tevő Románia mindennapjaiban a döntés szabadságát érintően is illúziórombolóan fájdalmasak. Ifjabb Sz., vagyis Kántor kortársának, jóbarátjának, Szilágyi Domokosnak a kényszerállapota is valahol ezt példázza. A nem jószántából, s nem elhivatottságból a rendszert szolgálók közé „tartozása” a jelenből olvasva is kétarcúvá formálja SzGSz-t, de a fiktív utazótárs vagy meditatív alakzat életerejét, valószerűségét ez csak erősíti, amint az ötvözet-létben ennek súlyos léttapasztalatai megmutatkoznak. A virtuóz alkotó Szisz esetében felülemelkedik ugyanakkor az életben elbotló egyénen, Sebestyén esendő kortársán, sőt állandó terhe, utólag, költészetét tekintve akár hajtóerőként is értelmezhető. Kántor nem kíván ezzel az állásponttal törődni, ő a még túl közeli sebzettséget, a keserű szembesítést érthetően barátként sem akarja fokozni. Helyette az élet, mintsem a költészet kiszolgáltatottságának fokozatait mérlegeli.

Komoly hiányt pótol ezáltal is, hiszen szemináriumsorozata egészen a mai napig, tehát az 1989 utáni változásokat követő időszakig terjed, s az évtizedek változó Erdély-képét is strukturálja, szólamaiban ötvözve a leegyszerűsítő meghatározásokat, a recepciónak azon vonásaival, melyek az említett életműveket és ezek holdudvarait az irodalomtörténetben övezik, ezáltal a mindenkori ideologikumnak kiszolgáltatott, a politikai elvárásoktól sem mentes elképzeléseket is szükségszerűen árnyalva. Nem csupán három világnézet, a három ember izgalmas, tragikus életút-filozófiája rajzolódik ki ugyanis a kötetben, hanem mindezen konfliktusok, csalódások és tévedések révén egy valóságosabb Erdély-kép is, „ellentétben azzal a pesszimista és torz nézőponttal a csak román vagy a többségében magyar Erdélyről, ami nagyon sok emberben él manapság, a mai Erdély határain kívül élőkben.”[1] – ahogyan Kántor egy időközben született interjúban is elmondja. Vagyis, hogy létezik egy tragikus, patetikus felhangoktól terhes Erdély-kép és létezik egy másik, strukturáltabb, át- és megélt, a realitásokban küszködő konglomerátum. És talán azt is, hogy bár létezik egy történelmi folyamat, ami gyakorlatilag fölöttünk áll, de ugyanakkor mégis ezt mi magunk is formáljuk, és képesek lehetünk mi magunk átformálni.

A Konglomerát így lesz elsődlegesen inspiráló erő, s nem egyszerű gyűjtőfogalom, gondolkodásra késztető, strukturált szempontrendszerek megkerülhetetlenségére tanító, Erdély összetett, szabadelvű és archaikus történelmi hagyományaiban egyszerre gyökerező látlelet. A cím heterogenitásának megfelelően rengeteg téma kavarog a könyvben, különböző életutak, művek, szemináriumi „témák” kapcsán, legyen szó akár Vörösmartyról, székely képzőművészekről, erdélyi kortárs színjátszásról, 1956-ról, vagy bármi másról, egészen Kovács András Ferenc legújabb költeményeiig. A tematika mindig-mindig visszatér és mindig Erdély természetesen, a három választott gondolkodónak, gondolkodó elődnek a szerzővel való utazása, társalkodása folytán. Képzelt séták egykori valós társakkal. Szinkrón és diakrón kitekintések, időbeli visszafordulások, melyek (akárcsak Poszler esetében) az egykori Kolozsvárt választják gondolati ösvényeik origójává.

A szemináriumok közvetetten különböző irodalomértésekről, irodalmi és eszmetörténeti modellekről, széttartó kánonokról beszélnek, kortársak viszonyáról és viszonyulásairól, ezeknek az életműveknek cizellált, bonyolult kapcsolatait összegezve. A kortárs tanú, az emlékező Sebestyén kételyeivel együtt. A részletek megvilágításában egyaránt érvényesül a hármas identitásból építkező főhős éppen megidézett alteregójának történelmi véleménye, illetve Sebestyén mai álláspontja. Amennyiben korabeli szövegeket, dokumentumokat is idéz, szükségszerűen azon többlettel teszi, mellyel Borges Pierre Ménard-ja játékosan és mégis halálosan komolyan írta újra a Cervantesével szóról szóra megegyező Don Quijote-t. A többleterő az eltelt időszak bölcseleti meglátásaiban, az időben későbbi korszak olvasataiban és súlyos történelmi tapasztalataiban keresendő. És itt jutunk el arra a pontra, amikor Kántor mégsem csak leírja, sokkal inkább alkotja is az általa tárgyalt kulturális közeget. Az irodalomtörténészt persze James Clifford tételes mondata szerint amúgy is szerzőnek, írónak kellene tekintenünk, akinek munkáját meggyőző állításainak ereje, metaforakészlete, beszélője autoritása és azok a cselekményesítési módok határozzák meg, melyek a szépírókat szokták jellemezni, ráadásul akik bizonyos fokig egy előértelmezett terepen dolgoznak, miközben azt maguk igyekeznek éppen megmutatni. E megmutatásban nincs azonban semmiféle „újraparcellázás”, sem autoriter jelleg. Az irodalomtörténészként, kritikusként ismert szerző kommentárjainak semmiféle fellengzős vonása sincs, hiszen elsődlegesen nem a diakrón vizsgálódás szükségszerű tapasztalati többletét, mintsem a közös gondolkodás eszméltető jelenlétében annak termékenységét hivatott felmutatni.

Elsődleges célja is az, hogy rámutasson arra, hogy nem fehérek és feketék a dolgok. Barátság és ellenség-kép, elkötelezettség és kiszolgáltatottság, kisszerűség és személyes ellentét, naiv hit és szellemi szabadságra vágyás árnyalataiban. Jó példa erre Gaál, aki lapból kiutasítóként ugyanonnan kiutasított lett, vagy Gaál és Szabédi életútjainak szükségszerűen konfrontálódó, több ízben egymással homlokegyenest ellentétes elv- és érvrendszere, s mindezek ellenére olykor mégis azonos retorikája. E retorikák mögött meghúzódó társadalmi kényszerűségek a kor igazi nehezékei.

A vázolt tér így lesz – kötöttségek és kötelékek közt – a kettősségek tere: a beavatottság terhe és az ártatlanság remélt, naiv öröme megszabta játéktér, melyben a szellemi szabadság bódító ellensúlya és a pragmatista meghasonlottság tömegvonzása érvényesül. Groteszk sorsok és életutak árnyalt képe rajzolódik ki a kiszolgáltatottság és a félelem fokozataiban. Csalfa alkuk örvénye, mely minden itt megidézett egyéni sorsban törvényszerűen leránt; kíméletlen szükségszerűsége a halálos ítéletükhöz maguk segédkezők tragikusságával párosul. Azoknak, akik hatalmi küllők, a rendszer fogaskerekei, s akiket halálra zúz e kötődésük, hiszen a rendszernek tett kétségbeesett engedményeik sem bizonyulnak idővel elegendőnek. A Konglomerát korváltások történeti tapasztalatait, azok gyakran változó érdekszféráiban az irodalom külső körülményeknek kitett kényszermozgásait dokumentálva ad hiteles helyzetképet minderről az értelmező Sebestyén strukturált olvasataiban. Nem arról van szó, hogy a választott hármas irodalomtörténeti, élettörténeti tényeit tárja fel, hanem csupán ezeket hasznosítja, ezek fényében, ezek tapasztalatával remél értelmet, tulajdonképpen saját önmagyarázatot, önmegértést adni. Félreérti az, aki három íróegyéniség történeteként olvassa csupán a könyvet, s főképpen az, aki három olyan ember történeteként, aki valamiképpen kezet fogott a rendszerrel, s ez halálos kézszorításnak bizonyult. A törékeny emlék, a szegmentált történetiség és főképp maga a törtség, töredékesség az, mely itt a külső szemlélőnek az egészre vágyás szükségszerűen homogenizáló, elhamarkodott ítéletét hivatott megelőzni. Az értekező „létre hoz”, létre hív vélhető válaszokat, válaszait gondolkodó elődjeinek, akik értették és tragikusan tapasztalták e konglomerátum belső erőinek összetartó erejét és mégis különválasztható rétegeit.

A tanári előadásmód, az irodalomtörténészi értekező stílus, ha felszínre tör, éppen ennek az árnyalt képnek a szükségességére figyelmeztetve teszi mindezt. És nem csupán a 20. század magyar irodalomtörténetének erdélyi/romániai szeletében. Ezen a ponton szükséges még szót ejtenünk egy gyakorlati nehezékről, melyet a Konglomerátum címével is elkerülni igyekszik. A korszak fogalma mentén az azt (szükségszerűen?) használó irodalomtörténeti munkák egyik legnagyobb kihívása máig az, hogy el tudja-e kerülni vagy sem adott korszak homogenizáló erejét. Az utóbbi évtizedekben, ha efelől közelítünk, többnyire inkább csak kudarcokkal teljesnek mondható az erdélyi irodalom adott korszakainak feltárása, műveinek meghatározása és egymáshoz mérése. Többnyire elfogadott ugyanis, hogy egyes értekezők szakaszfogalmai sosem vonatkozhatnak egy adott időintervallum és tér minden jelenségére, ezáltal szükségszerűen válogatásba, centrikus irodalomtörténetekbe fordulnak. A kizárás diszkurzív eljárásai, akár a Foucault-i érvrendszer alapján, a jelenségek óriási mennyiségéből szükségszerűen hagynak feltáratlanul kevéssé jelentékenynek gondolt elemeket, melyek így vagy úgy nem férnek be logikájuk centrisztikus rendezőfogalmai mentén a kialakított narratívába. De a kiválasztott életművek felől is elmondható, hogy azok egészében értékesként mérettetnek csak meg, ha egyáltalán. Kántor a könyv zárójelezett irodalomtörténeti olvasatában is széttöredezi, árnyalja az elsietett álláspontokat, egymástól függetlenül érvényes irodalomértelmezési alakzatokra figyelmeztet és nem könnyen mérlegelhető, nem egységes értékkel és súllyal bíró életművekről és azok szakaszairól, értékeiről beszél.

De mint mondtam, a rendhagyó könyv elsődleges célja nem ez. Az olvasó valóságos szemináriumokon érezheti magát, feltéve, hogy legalább részben rendelkezik azokkal az ismeretekkel, azzal az előképzettséggel, melyek működtetik a szöveg kódjait, ismeret- és utalásrendszerét. Aki a kor (és irodalmának) kacskaringóit közelről ismeri, annak egyenesen csemege a kötet, az irodalom történéseinek társadalmi, történeti, politikai nüanszait nem belülről, beavatottként ismerők számára viszont olykor laza szőttesnek tűnhet a sorozat egy-egy gondolati kapcsolása. Ez utóbbi ellenére is feltétlen hiánypótló kötet a Konglomerát, olyan könyv, mely eligazodni segít, olvasni tanít a 20. századi Erdély irodalmi, kulturális viszonyrendszerében.

Kántor Lajos könyve igazi palimpszesztus. Újból lesimított, új értelmet kereső és önmagának újat adó személyes szeminárium-sorozat, létmegragadó kérdőjelekkel. Ha az átragasztás és betűk mélyrétegét takaró igyekezet dacára mégis kicsillámlik az eredeti, alsó szövegkorpusz valamelyike, a jelenkor mai filológusa jobb, ha tudja, a paleográfusi felfedezés öröme ezúttal nem lehet a kritikáé, sokkalta inkább egyfajta megelőzöttséget, beavatottságot és szerzői tudatosságot sugall, az eredeti dokumentumokat, szövegeket jó előre biztos kézzel elhelyező, arányait gondosan megtartó értekező írói-szerkesztői bölcsességét dicséri.

 

 Megjelent a Bárka 2012/6-os számában.

 

 

---

 Főoldal