Kritikák
Nagy Bernadett
Homoki szappanopera
Halász Margit: Gyöngyhomok
Egy irodalmi estre érkezve az egyik asztalra pakoltam az akkor még alig megkezdett Halász Margit-kötetet. A program végére azonban nyoma veszett a frissen átvett recenzens példánynak, ami azóta sem lett meg. Bosszantónak, de egyszersmind felvillanyozónak is tetszett az eset, hiszen akármilyen könyvet nem emel csak úgy el az ember. Az orvgazdának - gondoltam - nyilván jó oka volt lecsapni az asztalon árválkodó regényre. Így aztán alig vártam, hogy a Geopen Kiadó újra rendelkezésemre bocsássa a könyvet.
Induljunk ki például abból, hogy Csipke Ferkó és Négyökrű Mihály találkozásából sosem bontakozhatott volna ki a Gyöngyhomok meséje, ha nem derül ki, hogy Ferkó valójában nő, leánykori neve Ördög Rozál: „eredetileg lánynak született, az élet tette fiúvá". De ugyan kit érdekel a mi lett volna ha, amikor nem tudunk elképzelni színesebbet és elképesztőbbet annál, ami végül is lett? Hiszen a cselekmény az időben előre- és visszamenőleg végeláthatatlanul burjánzik. Az újabb és újabb szálak ornamentumként nőnek ki egy korábbiból, az olvasó eleinte nem is sejti, hogy egyik-másik ilyen díszítő elemnek tetsző részlet milyen további, komplex cselekményt rejt. Ezek a sűrű, zseniális gondossággal összefésült szálak kifogásolhatatlanul megszerkesztett eseménysorrá állnak össze.
Ami az előnyét, az egyben a hátrányát is jelenti azonban a Gyöngyhomoknak. A nagy ívű történet egyrészt könnyed túlfutása az eredeti, kincskereső mesének, mely szerint Csilige Sándor gyöngyei éppen a Rozál és Mihály által alapított Örököcske-kertben vannak elásva, bár a legenda hitelességéről csak az utolsó fejezetben bizonyosodunk meg. Másrészt viszont e legendából kinövő újabb történetek néha túl messzire visznek, nem látjuk át az ironikusan szappanoperai szerkezetet (honnan is indultunk?), és úgy érezzük, hogy a narrátor néhol feleslegesen tovább és tovább bonyolítja a már egyébként is szövevényes történéseket. A mese ömlik végeláthatatlanul, mint a homok. Az elbeszélés ennek megfelelően hősökben is dúskál, akik esetenként ráadásul több nevet is foglalnak, sőt, a biztonság kedvéért a háziasított állatok (lovak, kutyák) is részesülnek ebben a kegyben, ami következetességre vall, hiszen az állatok emberi képességekkel és egyéni személyiségjegyekkel bírnak az elbeszélésben. Viszont a temérdek behozott szereplő között, mint a tömegben, elveszik az olvasó, ezért a szöveg kötéltánccá válik a gazdagság és a terheltség határán. A szellemesség és valamiféle ebben kibontakozó virtuozitás néhol már aláássa az értelmezhetőséget is. Mindez - finoman szólva - túl sok a jóból.
Ha csak a regény főbb vonalait vázolom, arról a hét gyermekről kell beszélnem, akik Ördög Rozál és Négyökrű Mihály Isten előtti házasságából születettek. Először a leányikrek: Mária és Erzsébet, akik „különös érdeklődést mutattak az ellentétes neműek iránt". A két lány borzasztóan unta a homokháti életet, ám kitörési kísérleteik kizárólag fiatal pesti férfiakra támaszkodtak. A tűzoltóval, illetve a vőféllyel kötött házasságuk azonban nem igazolta a számításaikat. Marika férjéről kiderült, hogy a férfiakhoz vonzódik, ő pedig „két hét sem telt bele, Mary Devil néven énekelt és asztaltáncolt a Lebukiban". Erzsike férje pedig kedélybeteg lett, ami évek alatt tönkretette az asszonyt: „így vesztette el a szépséges Ördög Erzsébet először a munkáját, aztán lassan a becsületét, hitét, szelídségét, s amikor az egészsége is kezdett veszélybe kerülni, az asztalra csapott." Otthagyta depressziós, irodalmi babérokra törő dilettáns férjét sajtos Pistáért, alias Don Rodrigóért, a vándorcirkusz igazgatójáért, aki előbb a háztartási teendők elvégzésére szerződtette a rajongóját, majd modellnek állította a késdobáláshoz, amíg nem talált egy még jobb nőt erre a célra.
Ördög Illés a saját erejéből akarta a lehető legtöbbet kihozni a homokból. A lányokkal ellentétben nem érdekelte a kincs, borászkodni kezdett a semmiből. Ő volt az első, „aki az amerikai álmot megvalósította a Kiskunságon". Ám az ő sorsa is tragédiába fordult, miután egy lárva elátkozta.
Irénke, a negyedik gyermek, tanítónőként sem tudott szabadulni a homok fogságából. Nővéreihez hasonlóan ő is csak arra várt, „történjen már végre valami", és bár nem volt megelégedve helyzetével, a narrátor őt is csak annyival intézi el: „ezt adta az élet, punktum, viselnie kellett sorsát". És így is történt, Irénke keserves kudarcok után lemondott vágyairól, a házasságról és arról, hogy Csaburcsa bármit is tartogathat a számára. Elkönyvelte magát szinglinek és elindult. Magányának azonban néhány perc múlva búcsút kellett intenie, ugyanis az állomás felé vezető úton találkozott Cseke Pállal, akibe azonnal szerelmes lett, és már indult is vissza „a gyöngyöktől csillogó úton, álmai városába, a nagy történések metropolisába, vissza Csaburcsára." Itt véget is ér Irénke története, és bár a testvéreinek sorsából nem ez következne, gondolhatjuk, hogy boldogan élt, míg meg nem halt. Az úton csillogó gyöngyök pedig természetesen ugyanazok a homokszemek, melyek öt perce még majd megfojtották. A gyöngy a mesében végig értékmetaforaként működik, ilyen értelemben a homok szubjektív. Hol sorsrontóként, hol lehetőségek forrásaként láttatja velünk az elbeszélő.
A szülők Miklóst ötödikként, Jóskát pedig hatodikként avatták be a gyöngy titkába. Már az ikrek születése után elhatározták, hogy 18 éves korukig nem mesélik el gyermekeiknek, hol van elásva Csilige Sándor kincse. Miklós bigott kereszténnyé érett, aki igyekezett tudomást sem venni az egészről, a kincses legendában a sátán művét látta. El is hagyta Bibliájával az Örököcske-kertet és amolyan „homoki profétává nőtte ki magát", ám aztán ennek is csúnya vége lett. Nem úgy, mint Lajcsika történetének, aki bátyjával ellentétben alig győzte kivárni, hogy betöltse a 18. életévét. A sors kegyetlen fintora volt azonban, hogy szülei éppen aznap estek két vipera áldozatául, amikor Lajos nagykorú lett. Így csak jóval később, a kert felszámolásánál, a földmunkálatok során kerültek elő az áhított gyöngyök.
Arra nem reflektál a narrátor, hogy a gyerekeket sújtó balszerencsének köze van-e a Rozál és Mihály előéletéhez. Nem lenne meglepő ugyanis, ha azért lennének eleve elátkozva az utódok, mert anyuka és apuka véres gyilkosságok árán kovácsolták meg a maguk szerencséjét, mielőtt egymásra találtak. Illetve haláluk is beillhet a bosszúálló viperák művének, akiknek anyját (egy másik kígyót) Mihály eltaposta az első fejezetben.
Tulajdonképpen minden egyéb mellékszál ehhez a XX. század alatt játszódó családi történethez kapcsolódik. Egy-egy családtag életéből látunk rá teljesen új és más, később vissza nem térő részletekre, melyek lazán kapcsolódnak ehhez a fősodorhoz.
Ám vajon mitől örök az Örököcske-kert? Hiszen tudjuk, hogy mindössze száz éven át létezik (miként az igazgyöngy élettartamát is száz esztendőre becsülik), és hogy autópályát építenek a helyére a történet végén, vagyis idővel elpusztul. Névleges örökkévalósága egyrészt az alapítói által ott megélt paradicsomi boldogságot jelképezheti, másrészt azt a kietlenséget, eseménytelenséget, mely széltében-hosszában terpeszkedik a pusztán. Alig van remény, hogy bármi is történik, a lányok várakozása és ábrándozása mintha maga lenne az örökkévalóság.
Az elszigetelt alföldi helyszínre nem sok minden szűrődik be az egyébként mozgalmas időszak eseményeiből, bár a globalizáció hatása itt is érződik: humorosan, mégis egyértelműen negatív, romboló erőként ábrázolja az írónő. Úgy tűnik, az elvilágiasodásból és az emancipációs folyamatokból képtelen előnyt kovácsolni a társadalomnak ez a rétege. Csilige Sándor, vulgo lápi emberke például, miután antinárciszként szembesül saját csúfságával, arra gondol „meggazdagszik, elmegy Amerikába, pénzért ott mindent lehet, átszabatja magát nagy délceg kunsági betyárrá, és a vad lányka rögvest beleszeret." És akkor még nem beszéltem azokról a camp-es, bátran kommersz, már-már Walt Disney-t idéző leírásokról, mint ez: „A három madár, amikor ráeszmélt, hogy a kalitkájuk ajtaja zárva, és minden kétséget kizáróan éhen fognak pusztulni, dühük és elkeseredettségük madárfeletti erejével a Verjen meg az Istent kezdték visítani, amelybe csodák csodája az öreg teknős is bekapcsolódott."
Nem csak egyetemes társadalomkritikával, hanem magyarságkritikával is találkozunk a Halász Margittól nem hogy ismert, hanem egyenesen megszokott, szelídített formában. Azt írja: „Nálunk Magyarországon különösen szeretik csúfolni egymást az emberek: a református a katolikust tahónak, a katolikus a reformátust bunkónak, a halasiak a majsaiakat sündisznósoknak, a jánoshalmiakat cirmoshasúaknak, a kalocsaiakat madzagosoknak, a kiskőrösieket tökmagosoknak, a nagykőrösieket uborkásoknak csúfolják. De a magyarok csúfolkodó kedvének az országhatár sem állhatja útját. A bosnyák sógorokat szarnadrágnak, a disznómiskároló morvákat töklopónak, a drótostótokat pedig egyszerűen köcsögnek szólítják. Szunyogh Adorján, Ördög Erzsi kedvese is örökölte ezt a fajspecifikumot, és veleszületett ritmusérzékével megspékelve egyenes út vezetett ahhoz, hogy országos hírű vőfély legyen." Erzsi későbbi szerelmét, Don Rodrigót pedig az motiválta a szerencsekeresésben, hogy nem akart „lógó orrú, frusztrált, szenvedélybeteg, lelki szélütött kelet-európaivá" válni - aztán persze így is, úgy is azzá vált. Hajnal Jancsi pedig, akit a kor divatja tett betyárrá, bohócnak állt, Rodrigó cirkuszában, amely vándorló intézmény mintha magának Magyarországnak az allegóriája lenne. Az összképhez hozzájárul még Rodrigó majma, melyet kényszeresen ősmagyar viseletbe öltöztet.
Ugyanilyen Halász Margit stílusára jellemző elem a népies nyelvezet, a pajzánság és egyfajta ironikus pesszimizmus, melyet az ilyen és hasonló megjegyzéseken érhetünk tetten: „de nagy öröm is az, ha teljesülnek az ember vágyai, mert többnyire nem szoktak", vagy: „Kónics Kis Imre volt az Gábor nevű lován, éppen szeretőjéhez poroszkált, akit egyáltalán nem szeretett", vagy: „az Úr eleinte hosszan hallgatott, szótlan volt és elkeseredett a sok vérengzés láttán, nem mer ő már tanácsolni semmit, csináljon az ember, amit akar", stb.
Azt nem mondom, hogy ne várjunk csodát a Gyöngyhomoktól, mert van benne bőven, de a szerző mindenesetre nem hoz magához képest újat az életműbe. Azoknak tudnám melegen ajánlani a kötetet, akik eddig is hívei voltak az alapos és következetes munkáinak, stílusának, és nem hajlanak komolyan számon kérni semmilyen valódi egzisztenciális tétet olvasmányukon.
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
Induljunk ki például abból, hogy Csipke Ferkó és Négyökrű Mihály találkozásából sosem bontakozhatott volna ki a Gyöngyhomok meséje, ha nem derül ki, hogy Ferkó valójában nő, leánykori neve Ördög Rozál: „eredetileg lánynak született, az élet tette fiúvá". De ugyan kit érdekel a mi lett volna ha, amikor nem tudunk elképzelni színesebbet és elképesztőbbet annál, ami végül is lett? Hiszen a cselekmény az időben előre- és visszamenőleg végeláthatatlanul burjánzik. Az újabb és újabb szálak ornamentumként nőnek ki egy korábbiból, az olvasó eleinte nem is sejti, hogy egyik-másik ilyen díszítő elemnek tetsző részlet milyen további, komplex cselekményt rejt. Ezek a sűrű, zseniális gondossággal összefésült szálak kifogásolhatatlanul megszerkesztett eseménysorrá állnak össze.
Ami az előnyét, az egyben a hátrányát is jelenti azonban a Gyöngyhomoknak. A nagy ívű történet egyrészt könnyed túlfutása az eredeti, kincskereső mesének, mely szerint Csilige Sándor gyöngyei éppen a Rozál és Mihály által alapított Örököcske-kertben vannak elásva, bár a legenda hitelességéről csak az utolsó fejezetben bizonyosodunk meg. Másrészt viszont e legendából kinövő újabb történetek néha túl messzire visznek, nem látjuk át az ironikusan szappanoperai szerkezetet (honnan is indultunk?), és úgy érezzük, hogy a narrátor néhol feleslegesen tovább és tovább bonyolítja a már egyébként is szövevényes történéseket. A mese ömlik végeláthatatlanul, mint a homok. Az elbeszélés ennek megfelelően hősökben is dúskál, akik esetenként ráadásul több nevet is foglalnak, sőt, a biztonság kedvéért a háziasított állatok (lovak, kutyák) is részesülnek ebben a kegyben, ami következetességre vall, hiszen az állatok emberi képességekkel és egyéni személyiségjegyekkel bírnak az elbeszélésben. Viszont a temérdek behozott szereplő között, mint a tömegben, elveszik az olvasó, ezért a szöveg kötéltánccá válik a gazdagság és a terheltség határán. A szellemesség és valamiféle ebben kibontakozó virtuozitás néhol már aláássa az értelmezhetőséget is. Mindez - finoman szólva - túl sok a jóból.
Ha csak a regény főbb vonalait vázolom, arról a hét gyermekről kell beszélnem, akik Ördög Rozál és Négyökrű Mihály Isten előtti házasságából születettek. Először a leányikrek: Mária és Erzsébet, akik „különös érdeklődést mutattak az ellentétes neműek iránt". A két lány borzasztóan unta a homokháti életet, ám kitörési kísérleteik kizárólag fiatal pesti férfiakra támaszkodtak. A tűzoltóval, illetve a vőféllyel kötött házasságuk azonban nem igazolta a számításaikat. Marika férjéről kiderült, hogy a férfiakhoz vonzódik, ő pedig „két hét sem telt bele, Mary Devil néven énekelt és asztaltáncolt a Lebukiban". Erzsike férje pedig kedélybeteg lett, ami évek alatt tönkretette az asszonyt: „így vesztette el a szépséges Ördög Erzsébet először a munkáját, aztán lassan a becsületét, hitét, szelídségét, s amikor az egészsége is kezdett veszélybe kerülni, az asztalra csapott." Otthagyta depressziós, irodalmi babérokra törő dilettáns férjét sajtos Pistáért, alias Don Rodrigóért, a vándorcirkusz igazgatójáért, aki előbb a háztartási teendők elvégzésére szerződtette a rajongóját, majd modellnek állította a késdobáláshoz, amíg nem talált egy még jobb nőt erre a célra.
Ördög Illés a saját erejéből akarta a lehető legtöbbet kihozni a homokból. A lányokkal ellentétben nem érdekelte a kincs, borászkodni kezdett a semmiből. Ő volt az első, „aki az amerikai álmot megvalósította a Kiskunságon". Ám az ő sorsa is tragédiába fordult, miután egy lárva elátkozta.
Irénke, a negyedik gyermek, tanítónőként sem tudott szabadulni a homok fogságából. Nővéreihez hasonlóan ő is csak arra várt, „történjen már végre valami", és bár nem volt megelégedve helyzetével, a narrátor őt is csak annyival intézi el: „ezt adta az élet, punktum, viselnie kellett sorsát". És így is történt, Irénke keserves kudarcok után lemondott vágyairól, a házasságról és arról, hogy Csaburcsa bármit is tartogathat a számára. Elkönyvelte magát szinglinek és elindult. Magányának azonban néhány perc múlva búcsút kellett intenie, ugyanis az állomás felé vezető úton találkozott Cseke Pállal, akibe azonnal szerelmes lett, és már indult is vissza „a gyöngyöktől csillogó úton, álmai városába, a nagy történések metropolisába, vissza Csaburcsára." Itt véget is ér Irénke története, és bár a testvéreinek sorsából nem ez következne, gondolhatjuk, hogy boldogan élt, míg meg nem halt. Az úton csillogó gyöngyök pedig természetesen ugyanazok a homokszemek, melyek öt perce még majd megfojtották. A gyöngy a mesében végig értékmetaforaként működik, ilyen értelemben a homok szubjektív. Hol sorsrontóként, hol lehetőségek forrásaként láttatja velünk az elbeszélő.
A szülők Miklóst ötödikként, Jóskát pedig hatodikként avatták be a gyöngy titkába. Már az ikrek születése után elhatározták, hogy 18 éves korukig nem mesélik el gyermekeiknek, hol van elásva Csilige Sándor kincse. Miklós bigott kereszténnyé érett, aki igyekezett tudomást sem venni az egészről, a kincses legendában a sátán művét látta. El is hagyta Bibliájával az Örököcske-kertet és amolyan „homoki profétává nőtte ki magát", ám aztán ennek is csúnya vége lett. Nem úgy, mint Lajcsika történetének, aki bátyjával ellentétben alig győzte kivárni, hogy betöltse a 18. életévét. A sors kegyetlen fintora volt azonban, hogy szülei éppen aznap estek két vipera áldozatául, amikor Lajos nagykorú lett. Így csak jóval később, a kert felszámolásánál, a földmunkálatok során kerültek elő az áhított gyöngyök.
Arra nem reflektál a narrátor, hogy a gyerekeket sújtó balszerencsének köze van-e a Rozál és Mihály előéletéhez. Nem lenne meglepő ugyanis, ha azért lennének eleve elátkozva az utódok, mert anyuka és apuka véres gyilkosságok árán kovácsolták meg a maguk szerencséjét, mielőtt egymásra találtak. Illetve haláluk is beillhet a bosszúálló viperák művének, akiknek anyját (egy másik kígyót) Mihály eltaposta az első fejezetben.
Tulajdonképpen minden egyéb mellékszál ehhez a XX. század alatt játszódó családi történethez kapcsolódik. Egy-egy családtag életéből látunk rá teljesen új és más, később vissza nem térő részletekre, melyek lazán kapcsolódnak ehhez a fősodorhoz.
Ám vajon mitől örök az Örököcske-kert? Hiszen tudjuk, hogy mindössze száz éven át létezik (miként az igazgyöngy élettartamát is száz esztendőre becsülik), és hogy autópályát építenek a helyére a történet végén, vagyis idővel elpusztul. Névleges örökkévalósága egyrészt az alapítói által ott megélt paradicsomi boldogságot jelképezheti, másrészt azt a kietlenséget, eseménytelenséget, mely széltében-hosszában terpeszkedik a pusztán. Alig van remény, hogy bármi is történik, a lányok várakozása és ábrándozása mintha maga lenne az örökkévalóság.
Az elszigetelt alföldi helyszínre nem sok minden szűrődik be az egyébként mozgalmas időszak eseményeiből, bár a globalizáció hatása itt is érződik: humorosan, mégis egyértelműen negatív, romboló erőként ábrázolja az írónő. Úgy tűnik, az elvilágiasodásból és az emancipációs folyamatokból képtelen előnyt kovácsolni a társadalomnak ez a rétege. Csilige Sándor, vulgo lápi emberke például, miután antinárciszként szembesül saját csúfságával, arra gondol „meggazdagszik, elmegy Amerikába, pénzért ott mindent lehet, átszabatja magát nagy délceg kunsági betyárrá, és a vad lányka rögvest beleszeret." És akkor még nem beszéltem azokról a camp-es, bátran kommersz, már-már Walt Disney-t idéző leírásokról, mint ez: „A három madár, amikor ráeszmélt, hogy a kalitkájuk ajtaja zárva, és minden kétséget kizáróan éhen fognak pusztulni, dühük és elkeseredettségük madárfeletti erejével a Verjen meg az Istent kezdték visítani, amelybe csodák csodája az öreg teknős is bekapcsolódott."
Nem csak egyetemes társadalomkritikával, hanem magyarságkritikával is találkozunk a Halász Margittól nem hogy ismert, hanem egyenesen megszokott, szelídített formában. Azt írja: „Nálunk Magyarországon különösen szeretik csúfolni egymást az emberek: a református a katolikust tahónak, a katolikus a reformátust bunkónak, a halasiak a majsaiakat sündisznósoknak, a jánoshalmiakat cirmoshasúaknak, a kalocsaiakat madzagosoknak, a kiskőrösieket tökmagosoknak, a nagykőrösieket uborkásoknak csúfolják. De a magyarok csúfolkodó kedvének az országhatár sem állhatja útját. A bosnyák sógorokat szarnadrágnak, a disznómiskároló morvákat töklopónak, a drótostótokat pedig egyszerűen köcsögnek szólítják. Szunyogh Adorján, Ördög Erzsi kedvese is örökölte ezt a fajspecifikumot, és veleszületett ritmusérzékével megspékelve egyenes út vezetett ahhoz, hogy országos hírű vőfély legyen." Erzsi későbbi szerelmét, Don Rodrigót pedig az motiválta a szerencsekeresésben, hogy nem akart „lógó orrú, frusztrált, szenvedélybeteg, lelki szélütött kelet-európaivá" válni - aztán persze így is, úgy is azzá vált. Hajnal Jancsi pedig, akit a kor divatja tett betyárrá, bohócnak állt, Rodrigó cirkuszában, amely vándorló intézmény mintha magának Magyarországnak az allegóriája lenne. Az összképhez hozzájárul még Rodrigó majma, melyet kényszeresen ősmagyar viseletbe öltöztet.
Ugyanilyen Halász Margit stílusára jellemző elem a népies nyelvezet, a pajzánság és egyfajta ironikus pesszimizmus, melyet az ilyen és hasonló megjegyzéseken érhetünk tetten: „de nagy öröm is az, ha teljesülnek az ember vágyai, mert többnyire nem szoktak", vagy: „Kónics Kis Imre volt az Gábor nevű lován, éppen szeretőjéhez poroszkált, akit egyáltalán nem szeretett", vagy: „az Úr eleinte hosszan hallgatott, szótlan volt és elkeseredett a sok vérengzés láttán, nem mer ő már tanácsolni semmit, csináljon az ember, amit akar", stb.
Azt nem mondom, hogy ne várjunk csodát a Gyöngyhomoktól, mert van benne bőven, de a szerző mindenesetre nem hoz magához képest újat az életműbe. Azoknak tudnám melegen ajánlani a kötetet, akik eddig is hívei voltak az alapos és következetes munkáinak, stílusának, és nem hajlanak komolyan számon kérni semmilyen valódi egzisztenciális tétet olvasmányukon.
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
2012. március 15.
