Kritikák
Szántó Magdolna
„Mint egy belső kép, a szív legmélyéről"
Acsai Roland: Hajnali kút
Acsai Roland Hajnali kútja a norvég táj rejtelmeibe kalauzolja olvasóját. A vékonyka kötet 27 verse három ciklusba rendeződik, amelyet a címadó vers vezet be.
Maguk a szövegek az út/utazás toposz köré szerveződnek. Az északi táj felfedezésével párhuzamosan egy belső utazás is megkezdődik, amelynek leginkább az önismeret a célja. Ezt támogatja meg a látványhoz kapcsolódó gnómikusság, bölcselet, amely leginkább jellemzi ezt a versbeszédet. Ebben a világban az úton levés ténye a fontos, bármennyire is meg-megszakítják ezt az utat a kisebb megállók. Egy-egy látvány válik meghatározóvá az úton lévők számára, akik sajátos viszonyban vannak a megjelenített tájjal.
Az ember-táj megjelenítését a három ciklus variálja. Hol az egyik, hol a másik kerül hangsúlyos pozícióba, hol a kettő összefonódása által jön létre valamiféle összhang, harmónia.
Már a címadó vers ezt az egymásba fonódó emberi-természeti világot mutatja fel, amelyben a kút mint sajátos gyermeki bölcsesség forrása jelenik meg: „Domb tetején, / Hullámzó, sárga füvek közt / Elrejtve / Van egy kis kút. // Kezeink, e furcsa, ötlábú / Lovak / Ott isznak minden / Hajnalban-- // Lányom feje búbján / A be nem nőtt kutacs." (Hajnali kút)
Az első ciklus (Nyírfa; halászsas) központi motívuma a víz, illetve a fjord, mely átível a kötet egészén, lévén, jellegzetessége ennek a megjelenített tájegységnek. Nem hagyományos értelemben vett tájleíró versek ezek a darabok, sokkal inkább élménylíraként foghatók fel, ahol is a beszélő sajátos látásmódjának köszönhetően a természet különös metamorfózison megy keresztül. A látvány, az mindig olyan, mintha hasonlítana valamire. A nyírfa a halászsasra (Nyírfa; halászsas), a fjord vizét felkorbácsoló szél angyalfigurára (Szélangyal), a sziklák trollokra (Tollas mérleg), a versbeszélő a halászó madárra (Hidegvérű sziklák), a kavicsok a jósláshoz használt rúnakövekre, a hegy pedig az isteni szférát idézi (Wittgenstein háza Skjoldenben). Ez a különös átváltozás-visszaváltozás mindig valamilyen bölcs megállapítást von maga után, ami arra enged következtetni, hogy a versbeszélő megértett valamit az útja során látottak kapcsán. A lírai én helyzete sem egyértelmű. Az élménylírának megfelelően az utazás folyamatába pozícionálja önmagát, feleségét, kislányát, de ugyanakkor, kívülállóként is megjeleníti saját magát, reflexióit, s ezáltal az objektív lírához is közelít ez a fajta versvilág.
A kötet második ciklusa (A Dale-templom bálnája) az elsőhöz képest már nem a különböző élőlények hasonlósági asszociációit, sokkal inkább az úton lévők személyét, gondolatait, cselekedeteit állítja a középpontba. A természet, a táj elemei sokkal inkább hozzájuk kötődnek. A víz, a fjord, a gleccsertó, a tenger itt is motivikusan van jelen, és mindig valamilyen bölcs megállapítás kapcsolódik hozzá. Az apa, anya, gyerek természet iránti csodálata, megörökítési vágya szintén az „olyan, mintha" életérzést erősíti fel a versbeszélőben: „Ott, hunyorogva, apa, anya, gyerek, / Mintha nem is mi fényképeznénk, // Hanem bennünket örökítene meg / Valaki. Családi fotó, vízeséssel." (A bálna)
A reflexív magatartás tetten éri a pillanatnyi szépséget is, ami aztán képként rögzül a szemlélő tudatában. Ahogyan a bébi bálna a fjord türkizéből, ugyanúgy sejlenek fel életigazságok is egy-egy pillanatra az avatott szem számára: „Mint egy belső kép, a szív legmélyéről, / Vagy még mélyebbről, / Mert a fjord mélyebb a szívnél." (A bálna) Másutt a víz/tenger a születés misztériumát idézi fel a beszélőben (Két tenger), vagy éppen az idő (Gleccsertó; Jostedalsrypa), illetve a tér relativitása kötődik hozzá (Wittgenstein naplójából).
A záró ciklus (A teljes kör) az ember és természet szimbiózisát hangsúlyozza mint a teljesség, a tökéletesség (kör) jelképét: „És tudtam, hogy a szivárvány nem ér véget / A sziklánál, a víznél, folytatódik bennünk is, // A föld alatt is / ... és teljes kört fut." (A teljes kör)
A tájhoz kapcsolódó vagy abból kiinduló gondolatfolyam szintén meghatározója ennek a résznek is. Hol a visszaemlékezés/emlékfelidézés kapcsolódik a látványhoz (Kék lovak; Jostedalen-folyó), hol az eligazodás terepévé válik a táj (Sorsvonal), vagy éppenséggel a festővásznon születik meg a természet és az ember kettőse (Rokonok). S ha éppenséggel nem kerül megjelenítésre a táj, akkor lesz valami (például egy fenyőszappan), ami azt idézi: „Amikor mosogatás közben / Megszagolom, // Mintha benyitnék / Az erdő szobájába, // Amit a hó tisztára meszelt." (Fenyőszappan). Máskor a megszemélyesített táj válik „az emlékek denevéreivé" (Fagy).
Az irányok játékát is érdemes megfigyelni ebben a szövegvilágban. Ezek ugyanis, relativizálják, átstrukturálják, újragondolásra késztetik a megszokott látás- és gondolkodásmódot. Ez fakadhat a felnőttektől eltérő gyermeki látásmódból („»Ami nekünk fenséges, Zsófinak / Természetes«", Tollas mérleg), a fizikai jelenségből („A tóban tükröződő vízesések / Kitartóan zuhognak az ég felé.", Wittgenstein naplójából), egy templom mennyezetére festett világból („Felettünk bálna úszik, / és a föld alatt eltemetett csónakok.", A Dale-templom bálnája), a nézőpont puszta megfordításából („A legelőről / Fűszálak hullnak az ég felé, // Fordított eső //...szarvas / Emeli fel fejét. / Szarvai megszarusodott, // Inverz villámok: / Belecsapnak az égbe.", Föld és ég). Ez a játék olykor az identitástudathoz, önmegismeréshez is kapcsolható (Rokonok, Én vagyok a tó, Olajkép.)
Wittgenstein figurája, bölcselete többször is megidéződik. Tudjuk, hogy a filozófus egy rövid időt a norvégiai Skjoldenban töltött, hogy zavartalanul elmélkedjen. Ez a kötetbeli utazás is felfogható egyfajta tapasztalatszerzési, önismereti útnak, melynek célja az énhez való megérkezés. S mindez ugyanolyan természetességgel következik be, mint amilyennel az egész utazás történik. Valami tehát végérvényesen lezárul, hogy egy újabb állomáshoz, életszakaszhoz érkezzen meg az utazó. A megérkezésnél, akárcsak az indulásnál ott van mindhárom ember, s bár feltételezhetjük, hogy nem ugyanazokkal a tapasztalatokkal, de mégiscsak együtt járták végig ezt az utat: „A falu egyre csak hátrál, / Végül észre sem vesszük: // Megérkeztünk." (Úton Björk felé)
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
Maguk a szövegek az út/utazás toposz köré szerveződnek. Az északi táj felfedezésével párhuzamosan egy belső utazás is megkezdődik, amelynek leginkább az önismeret a célja. Ezt támogatja meg a látványhoz kapcsolódó gnómikusság, bölcselet, amely leginkább jellemzi ezt a versbeszédet. Ebben a világban az úton levés ténye a fontos, bármennyire is meg-megszakítják ezt az utat a kisebb megállók. Egy-egy látvány válik meghatározóvá az úton lévők számára, akik sajátos viszonyban vannak a megjelenített tájjal.
Az ember-táj megjelenítését a három ciklus variálja. Hol az egyik, hol a másik kerül hangsúlyos pozícióba, hol a kettő összefonódása által jön létre valamiféle összhang, harmónia.
Már a címadó vers ezt az egymásba fonódó emberi-természeti világot mutatja fel, amelyben a kút mint sajátos gyermeki bölcsesség forrása jelenik meg: „Domb tetején, / Hullámzó, sárga füvek közt / Elrejtve / Van egy kis kút. // Kezeink, e furcsa, ötlábú / Lovak / Ott isznak minden / Hajnalban-- // Lányom feje búbján / A be nem nőtt kutacs." (Hajnali kút)
Az első ciklus (Nyírfa; halászsas) központi motívuma a víz, illetve a fjord, mely átível a kötet egészén, lévén, jellegzetessége ennek a megjelenített tájegységnek. Nem hagyományos értelemben vett tájleíró versek ezek a darabok, sokkal inkább élménylíraként foghatók fel, ahol is a beszélő sajátos látásmódjának köszönhetően a természet különös metamorfózison megy keresztül. A látvány, az mindig olyan, mintha hasonlítana valamire. A nyírfa a halászsasra (Nyírfa; halászsas), a fjord vizét felkorbácsoló szél angyalfigurára (Szélangyal), a sziklák trollokra (Tollas mérleg), a versbeszélő a halászó madárra (Hidegvérű sziklák), a kavicsok a jósláshoz használt rúnakövekre, a hegy pedig az isteni szférát idézi (Wittgenstein háza Skjoldenben). Ez a különös átváltozás-visszaváltozás mindig valamilyen bölcs megállapítást von maga után, ami arra enged következtetni, hogy a versbeszélő megértett valamit az útja során látottak kapcsán. A lírai én helyzete sem egyértelmű. Az élménylírának megfelelően az utazás folyamatába pozícionálja önmagát, feleségét, kislányát, de ugyanakkor, kívülállóként is megjeleníti saját magát, reflexióit, s ezáltal az objektív lírához is közelít ez a fajta versvilág.
A kötet második ciklusa (A Dale-templom bálnája) az elsőhöz képest már nem a különböző élőlények hasonlósági asszociációit, sokkal inkább az úton lévők személyét, gondolatait, cselekedeteit állítja a középpontba. A természet, a táj elemei sokkal inkább hozzájuk kötődnek. A víz, a fjord, a gleccsertó, a tenger itt is motivikusan van jelen, és mindig valamilyen bölcs megállapítás kapcsolódik hozzá. Az apa, anya, gyerek természet iránti csodálata, megörökítési vágya szintén az „olyan, mintha" életérzést erősíti fel a versbeszélőben: „Ott, hunyorogva, apa, anya, gyerek, / Mintha nem is mi fényképeznénk, // Hanem bennünket örökítene meg / Valaki. Családi fotó, vízeséssel." (A bálna)
A reflexív magatartás tetten éri a pillanatnyi szépséget is, ami aztán képként rögzül a szemlélő tudatában. Ahogyan a bébi bálna a fjord türkizéből, ugyanúgy sejlenek fel életigazságok is egy-egy pillanatra az avatott szem számára: „Mint egy belső kép, a szív legmélyéről, / Vagy még mélyebbről, / Mert a fjord mélyebb a szívnél." (A bálna) Másutt a víz/tenger a születés misztériumát idézi fel a beszélőben (Két tenger), vagy éppen az idő (Gleccsertó; Jostedalsrypa), illetve a tér relativitása kötődik hozzá (Wittgenstein naplójából).
A záró ciklus (A teljes kör) az ember és természet szimbiózisát hangsúlyozza mint a teljesség, a tökéletesség (kör) jelképét: „És tudtam, hogy a szivárvány nem ér véget / A sziklánál, a víznél, folytatódik bennünk is, // A föld alatt is / ... és teljes kört fut." (A teljes kör)
A tájhoz kapcsolódó vagy abból kiinduló gondolatfolyam szintén meghatározója ennek a résznek is. Hol a visszaemlékezés/emlékfelidézés kapcsolódik a látványhoz (Kék lovak; Jostedalen-folyó), hol az eligazodás terepévé válik a táj (Sorsvonal), vagy éppenséggel a festővásznon születik meg a természet és az ember kettőse (Rokonok). S ha éppenséggel nem kerül megjelenítésre a táj, akkor lesz valami (például egy fenyőszappan), ami azt idézi: „Amikor mosogatás közben / Megszagolom, // Mintha benyitnék / Az erdő szobájába, // Amit a hó tisztára meszelt." (Fenyőszappan). Máskor a megszemélyesített táj válik „az emlékek denevéreivé" (Fagy).
Az irányok játékát is érdemes megfigyelni ebben a szövegvilágban. Ezek ugyanis, relativizálják, átstrukturálják, újragondolásra késztetik a megszokott látás- és gondolkodásmódot. Ez fakadhat a felnőttektől eltérő gyermeki látásmódból („»Ami nekünk fenséges, Zsófinak / Természetes«", Tollas mérleg), a fizikai jelenségből („A tóban tükröződő vízesések / Kitartóan zuhognak az ég felé.", Wittgenstein naplójából), egy templom mennyezetére festett világból („Felettünk bálna úszik, / és a föld alatt eltemetett csónakok.", A Dale-templom bálnája), a nézőpont puszta megfordításából („A legelőről / Fűszálak hullnak az ég felé, // Fordított eső //...szarvas / Emeli fel fejét. / Szarvai megszarusodott, // Inverz villámok: / Belecsapnak az égbe.", Föld és ég). Ez a játék olykor az identitástudathoz, önmegismeréshez is kapcsolható (Rokonok, Én vagyok a tó, Olajkép.)
Wittgenstein figurája, bölcselete többször is megidéződik. Tudjuk, hogy a filozófus egy rövid időt a norvégiai Skjoldenban töltött, hogy zavartalanul elmélkedjen. Ez a kötetbeli utazás is felfogható egyfajta tapasztalatszerzési, önismereti útnak, melynek célja az énhez való megérkezés. S mindez ugyanolyan természetességgel következik be, mint amilyennel az egész utazás történik. Valami tehát végérvényesen lezárul, hogy egy újabb állomáshoz, életszakaszhoz érkezzen meg az utazó. A megérkezésnél, akárcsak az indulásnál ott van mindhárom ember, s bár feltételezhetjük, hogy nem ugyanazokkal a tapasztalatokkal, de mégiscsak együtt járták végig ezt az utat: „A falu egyre csak hátrál, / Végül észre sem vesszük: // Megérkeztünk." (Úton Björk felé)
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
2012. február 03.
