Szegő János
Dobás Kata: „Régi charlatanok lármáiból"; Koncz Tamás: Vízre írott szavak; Darvasi Ferenc: Határjárás; Kolozsi Orsolya: A szöveg árnyéka
Ha kritikakötet kerül a kezembe gyanakvás fog el. Vagy inkább irigység? Nem, inkább a gyanú, hogy az alkalmi, de legalábbis alkalmazott szövegek, melyek egy-egy textushoz, és így megannyi kontextushoz kapcsolódnak, vajon hogy festenek külön kiállításban, az örökkévalóságnak? Hogyan tudják szavatolni saját biztonságukat? Hogyan válnak önálló kontextussá? Mennyit árulnak el a kritikus személyéről, mennyit enged magából megmutatni a recenzens? Hogyan oldja meg a szerző, hogy ne gereblyézett íráshalom, hanem tarka bírálatkert legyen a végeredmény? Nos, ha innen nézzük, akkor kifejezetten szeretem a kritikaköteteket a bennük rejlő ösvényekkel és csapdákkal; és ha a jó szerencse, meg a posta egyszerre négy darab kritikakötetet tesz az íróasztalomra, akkor már kedvem is támad őket összeolvasni. Négy kritikakötet, az már nem is bírálatkert, hanem valóságos kritikapark.
1.
A Kritikai Füzeteket a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa és a Kortárs Könyvkiadó közösen adja ki. A sorozatban fiatal kritikusok tehetik le intellektuális névjegyüket. A bemutatkozást erősíti a hátsó borítón látható fénykép és egy tekintélyes pályatárstól egy rövid bevezetés. Általában ez az időszak egy fiatal kritikus életművében olyasmi, mint egy lírikusnál a második kötet. Már próbál szakítani a debütálás hibáival, legalábbis azzal, amit annak tart, már valamelyest tudja, hogy merről és merre akar haladni, már saját magán belül is van mivel szembefordulni, de azért ezt a második próbálkozást is jellemzi még a pályakezdés szeszélyes bátorsága, termékeny zavara. Ahogy Ady Endre jellegzetesen második kötetének címe is hetykén-bizonytalanul kiabálta saját elhatározását és kételyét a mindenestül modern Nagyvárad nyilvánosságába: Még egyszer. („Még egyszer meghajolni késztet / A lelkem régi, színes álma, / Még egyszer, ím, tárva elétek, / Ami az enyém, ami drága: / Piacra vont az ifju évek / Álmodni vágyó ifjusága...", 1903) Mi az, amit már ne erőltessek? Mi az, amit éppen, hogy fokoznom kellene? Mit akarok kijavítani? És hol van az a mondható űr, amit én tölthetek ki?
Egy pályára álló kritikus egyidős a második kötetes költővel. Így aránylanak egymáshoz. Már végzett az egyetemen, talán már doktori iskolába jár. A doktori iskola padját koptatja, de ilyet nem írna le, talán csak elrettentő paródiából, mert ez kérem zsurnalizmus, majdnem olyan veszélyes, mint az impresszionista bírálat, attól meg fél az irodalomelmélet szigorlatról érkező recenzens. A bölcsészkari madárnyelv legidegesítőbb, fülsüketítő szólamait a jóindulatú szerkesztők már megritkították szövegeiben, néha már elbeszélés is van a narráció mellett, szerkezetet is lát, nem csak struktúrákat, amiképpen könyveket is olvas, nemcsak kontextusokat interpretál. A fiatal kritikus ilyenkor már átgondolja saját kánonját: mi az, amit átvesz a nagy kánonból, mi az, amit elengedne. Esetleg már meglelte azt a speciális területet, beszédmódot, műfajt, kulturális régiót, felfedezésre váró zsenit, újraolvasással feltámasztható elfelejtett szerzőt, technikás kritikusi fogást, amit átsajátíthat, és ami védjegye, valamint munkaterülete lehet a továbbiakban.
Az elkövetkezőkben szeretném ezt a négy kötetet egymás tükrében olvasni. Mindez azt jelenti, hogy bizonyos szempontok és rögzített nézőpontok segítségével vizsgálom meg az egyes könyveket, ügyelve arra, hogy ne folyjon össze az egész, és minden egyes könyvnek kiderüljön a saját karaktere. (E sorok írója például a kritikuskritikában, a kritikai műhelyek intenzív látogatásában találta meg az egyik saját bírálói műfaját.)
2.
(Cím és reprezentáció)
Kritikakötet címében lehetőleg ne legyen benne a kritika szó. A kritika szóval nehéz viccelni, bármi újat állítani vele még nehezebb. Lehetne persze a kritikának alaktana, retorikája, dilemmája, szerkezete, határa (jó esetben van is), de ha címben olvassuk, akkor ösztönösen fordítjuk magunkban a könyv eredeti címét (például: The Rhetoric of Criticism). Szóval inkább ne forszírozzuk ezt a kritikát a címben. Idézni viszont mindig lehet. A könyvsorozat első szerzője Dobás Kata idézettel indít: „Régi charlatanok lármáiból". Miután az olvasó megörül annak, hogy tud franciául is, miközben a gyanús szó magyarul van, a lármára lesz figyelmes. Az ilyen cím egyszerre anakronisztikus, és ezzel a korszerűtlenségével egyben ironikus is. Stilizál és imitál. A kötet olvasója pedig minimum a reformkor egyik szalonjában érzi magát. Egy másik címváltozat a metaforikus cím. Koncz Tamás kötet címe (Vízre írott szavak) magát a médiumot és az írás rögzíthetetlenségét, olvashatatlanságát illeszti - írja - egyetlen és erős szintagmába. Hogy a vízre írott szavakat egy könyv fedőlapján olvassuk, az csak erősíti a paradoxont: a víz halad, de a szó marad. Darvasi Ferenc, akit e hasábokon nem kell bemutatni, könyve címével szintén metaforikusan szökteti magát. A Határjárás cím és a borítón látható futballpálya középső harmada, benne a kezdőkörrel egyértelműen a leshatárra, vagy legalábbis erre a határvonalra küldi az olvasót. (E sorok írója ráadásul a saját kritikakötetének hasonló címet szándékozik adni, de ezt a címet most csak azért se írja le, inkább drukkol és újabb szövegeken munkálkodik.) Tehát Darvasi kötete a többértelmű címmel és a könnyítő vizuális kóddal máris egy olyan diskurzust ajánl alapértelmezettnek, amely, amiképpen a hazai pályának szokása, valamelyik irányba lejt. A labdarúgás, mint kulturális csel egyszerre tudja élénkíteni az irodalom (élet, világ, ember, haza, identitás, játék) körüli egyérintőt, és tudja már egy ideje nagyon is kispályássá tenni az egész szövegjátékot. Könnyű luftot rúgni, csakhogy stílben maradjak. Darvasi ezzel kockáztat, felnagyít-felerősít azonnal egy erős olvasatot. A negyedik füzet Kolozsi Orsolyáé már címével is jelzi szerzője legfontosabb kritikusi erényeit. A szöveg árnyéka a maga diszkrét visszafogottságával, intellektuális erotikájával autentikusan sűríti címébe a könyv egyik vállalását: a láthatatlan, alig látható, inkább csak tapintható esztétikai tapasztalatok dimenzionált szóvá tételét. A címben itt is egy egzakt fogalom (szöveg) és egy ismeretelméletileg is nagy múltra visszahajló érzéki jelenség (árnyék) kerül metaforikus kapcsolatba. A szöveg árnyéka ebben az összefüggésben a kritika metaforája, hiszen amit mi olvasunk, az a szövegnek egy vetülete. Ez az árnyékos kiterjedés pedig lehet hűsítő, enyhet adó, és lehet ijesztően félelmetes is; ami bizonyos Platón óta igen nagy szabadságot és játékot biztosít annak a bátor embernek, aki megpróbálja megkülönböztetni a létezőt annak árnyképétől.
(Súlypontok, hazai pálya)
Mindegyik kötet igyekszik maximálisan kihasználni a fejezetbeosztás, a tartalomtagolás szabad lehetőségeit. Ezekkel az osztásokkal, leválasztásokkal lehet minél otthonosabban belakni a kritikai teret. Dobás Katánál Kaleidoszkóp, Szóváltás, Átlók és Kitekintő fejezetekből áll a kötet. Rögtön az első egység első szövege a kötet leghosszabb és legalaposabb írása, ami nem is kritika, hanem tanulmány. Az átdolgozások „hasznáról és káráról" sokkal jobb szöveg, mint azt kissé ügyetlen címe sejteti. Dobás a közelmúlt egyik eseményéből meríti az ötletét. Nógrádi Gergely a mai fiatalság számára átdolgozta (lájtosította) az Egri csillagokat és Jókai két klasszikus regényét. Mielőtt egyik fejünk bólogat (hát igen, ma már nem lehet úgy lekötni egy gyerekolvasót, akinek más a nyelvi szocializációja, és ami fontosabb: egészen máshonnan kapja alapértelmezetten a világfikciót), a másik pedig rázza a fejét (azért álljon meg a menet, mi az hogy átdolgoz?), nem árt rögzíteni a tényt: Móricz Zsigmond is, akinek aztán volt történelmi térlátása és minőségérzéke, átdolgozta Kemény Zsigmond remekművét. Dobás is erre indul el. Tanulmányában Bródy Sándor Az arany ember-változatát, Kosztolányi ifjúsági regénynek saját maga által átdolgozott Aranysárkányát, és Móricz Rajongók-átírását olvassa újra. Ebben a kontextusban a textológia és a recepcióesztétika olyan, mint a borsó meg a héja. Miután megnézi a konkrét eseteket, az átírási dilemmákat és a hatástörténeti következményeket, írása végén rátér Nógrádi kísérletére. Nem véletlenül szerepel ez az írás a kötet legelején.
Az első blokkból ismerjük meg Koncz Tamás kritikusi erényeit is. A Maradtak a szavak rezignáltan bizakodó nyelvfilozófiájú fejezetcíme lírakritikákat takar. A figyelmes, de nem kritikamentes versolvasás Koncz egyik erőssége. Van türelme és tere akár egészen minimális terjedelmen is, hogy szétterítse és alaposan tanulmányozza az adott kötet poétikai szálait. Hogy a lírakritika a főprofil, az a kötet további részéből is következik. A második egység (Más tollával) eredeti szóviccel gyűjti egybe a prózakritikákat. A kötet harmadik egysége tematikus rokonságon alapul. A sínen túl (a vajdasági Kontra Ferenc regénycíme) határon túli szerzők műveit taglalja - a baranyai, sváb identitással bíró Balogh Robert kivételével. Ez a tematikus szempont egyrészt gazdagít, mert nagyon különböző alkotók kerülnek egy társaságba, másrészt biztos, hogy Kovács András Ferenc Hazatérés Hellászból című Kavafisz-könyve ebbe a regionális kontextusba tartozik? Kis túlzással akár a kötet záró tömbjébe is kerülhetett volna, hiszen a Legjobb sehol cím alatt a szerző világirodalmi kritikáit olvashatjuk.
Darvasi Ferenc tagolását hol a tematika, hol pedig a műfaj határozza meg. A kitüntetett első fejezet Darvasinál nemes bölcsességgel a Focika. Mindenképpen meg kell említeni a szűzbeszédként is olvasható szenvedélyes esszét Mándy Ivánról (Mándy-szubjektív), ami kvázi futball-himnusz is. Olyan arányosan és ironikusan megírt szerelmetes áradás, amely oldalnyi mondataival próbálja nyelvileg megragadni, hogy milyen intellektuális, sőt egzisztenciális mélysége van annak, hogy Filippo Inzaghi a leshatáron született (a metaforikus labdát Kantnak passzolva két világ polgára ő), vagy hogy mit jelent emtékásnak lenni, és hogy az MTK éppenhogy nem idegen teste, hanem legbensőbb és létfontosságú szerve a magyar labdarúgásnak. Darvasi igazi örömkritikus, aki élvezi is azt, amit művel. Kötete második csoportjában másik szívügye, a dráma kerül a középpontba, hogy a harmadik és negyedik egységben epikus művekkel foglalkozzon (az egyik legjobb szöveg itt Békés Pál A bűntárs című könyvéről szól), a záró szakaszban pedig a címben már felcsendített határral (határon) jöjjön megint a Határvonalak című részben. Itt a műfaji határsávokat pásztázza: Tóth Kriszta novellisztikája, Kiss László publicisztikája érdekli.
Kolozsi Orsolya áramvonalas kötetében az összefüggések a legizgalmasabbak. A Szétszálazhatatlan, mint fejezetcím, Kolozsi kritikai filozófiájának is a reprezentációja. Egy erős és pontos, de az egész töredékéletműre is gondosan kitekintő Hajnóczy-elemzés mellett Kolozsit a párhuzamok, az analógiák és a kettős szerkezetek érdeklik. Mészöly Miklós nagyszerű Filmje és az azonos című Beckett opusz. Aztán Beckett és Tandori, Erdély Miklós és Immanuel Kant kapcsolódásai. Itt nincsen hely kibontani ezeket a csokrokat. A kötet második egysége (Nyitott korpusz) négy női szerző (írónő?, női író?) könyveit zárja óhatatlanul össze. A harmadik kvartettben Krasznahorkai Seiobo-ja, Darvasi Virágzabálókja, Kemény István regénye és KAF Kavafisz-átirata kerül egymás mellé.
(Kánon és kortársak)
A többedik ismétlődő névből vagy műből is kiderül, hogy mennyire mélyen beívódik egy-egy könyv vagy alkotó a kortárs irodalomba. Hogy ez mit jelent? Ennyire egyértelmű, ki van a kánon közepén? A remekművekről, fontos könyvekről mindenki szokott írni, és ezért van ennyi fedés? A berögzült alkotóknak nem lehet, hogy járna egy kicsit több feddés? Ha rögtönzött statisztikát készítünk, akkor azt látjuk, hogy három kritikusnál is szerepel Tóth Krisztina, Kemény István és meglepetésre a tehetséges és szépreményű Nagy Koppány Zsolt. Őket követi két recenziós találattal Darvasi László, Grecsó Krisztián, Kovács András Ferenc, Krasznahorkai László, Lackfi János és Závada Pál. Valahogyan mindegyik kötetből kimaradt Nádas Péter és Marno János, de ez a névpóker nem önmagában akar kritika lenni, inkább érdekesség a kimaradásuk, semmint bírálat.
Ha azonban, túl a matematikán, szeretnénk valami jelentést is adni ennek a dominanciának és hiánylistának, akkor azt is mondhatjuk, hogy azokkal foglalkoznak a legtöbbet, akikről a jelenlegi magyar kritikai közbeszédben konszenzus van, és akikről nagyjából kialakultak a sztenderd beszéd nyilvános elemei, hovatovább hivatalos paneljei. Ezeket a toposzokat pedig talán még kikerülni is könnyebb, mint olyan terepen közlekedni, ahol éppen nem lehet tudni, hogy mi van. Vagy mi nincs. A Nádas-értelmezés a monumentális Párhuzamos történetek után 6 évvel még mindig a nagyregényt és a regényeket olvassa újra - Bazsányi Sándor vitális, és az irónia fogalmát a Nádas-életműben végre valahára rehabilitáló (vagy eleve habilitáló?) Nádas-olvasatai jelzik, hogy mennyire mozgékony is lehet(ne) ez a kissé statikus terület. Marno János befogadástörténete pedig éppen a kéziratok leadása után lendült meg látványosan, ami nem jelenti azt, hogy többen értenék vagy éreznék Marno radikális poétikáját, inkább arról van szó, hogy a hezitálás és a bizonytalanság egyre kevesebb megszólalót feszélyez.
Ez persze csak a névazonosság egyik magyarázata. A másik sokkal prózaibb indoklás. A folyóiratok kritika rovatai általában azokról a könyvekről számolnak be, amelyek benne vannak a levegőben. Az más kérdés, hogy tíz Virágzabálók kritikánál még olyan dús a levegő, mint az Alpokban, de a tizenegyedik mágikus realizmusnál és a szegedi árvíznél tetőző Darvasi-méltatás után egyszerűen elfogy a könyv körül a levegő. Kiszorul. A könyv pedig, akárcsak az egész Kárpát-medencében lapról-lapra vándorló közhelyek, vákuumba kerül, és magába záródik. Ennek az áporodásnak a minimális kockázata a Kritikai Füzetek esetében is felvethető. És ez talán a kritikuskötetek egyik rizikója is: iskolás penzumnak tűnik, ahogyan az ambiciózus kritikus végigmegy a kortárs magyar irodalmon. Egy másik front, ahol némiképpen hasonló problémával találkozunk, a világirodalmi kritika. Ugyebár a világirodalom olvasása olyasmi, mint az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning - ha már), tehát sohasem lehet belőle elég, mindig van tovább, és az is igazán jó és dicséretes, hogy a folyóiratokban is lehet olvasni úgynevezett szerviz-kritikákat világirodalmi könyvekről. Még az is rendjén van, hogy az is írjon ilyen tájoló recenziót egy fontos izlandi regényről, aki nem tud izlandiul. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy ezek az alkalmi írások jól mutatnak egy ilyen reprezentatív kötetben. Magam ugyan a zsurnálkritika művelőjeként, sőt hovatovább teoretikus népszerűsítőjeként nem e műfaj ellen beszélek, hanem - ironikus pars pro toto - a műfajért. Itt van például Dobás Kata Amerikai álom című kritikája Philip Roth Sabbath színháza című regényéről. A kritika mindössze két oldal, de a tájékoztató paratextus, az eredeti megjelenési helyről (Új Könyvpiac) mindent megmagyaráz. Egy ilyen ismeretterjesztő, kedvcsináló újság hasábjain ilyen jellegű írás kell egy vaskos regényről. Rövid tartalom, és a cselekmény minimális értelmezése. Csakhogy ugyanez a szöveg teljesen máshogyan néz ki egy kritikagyűjtemény egyik tagjaként. Ebben az új kontextusban bizony ez a két oldal, és ez az általános körülírás kevés. Valószínűleg két oldalon is lehet nagyon jó és fontos dolgokat írni erről a felkavaró Roth-regényről, ahogyan ötven oldalon keresztül is lehet butaságokat locsogni Mickey Sabbath kálváriájáról. De megkerülni az említett regény egyik legfontosabb dimenzióját, a szexuális és etnikai identitást nem. A zsidó bábjátékos és a jugoszláv büfés szexuális patológiáját, vagy a megcsömörlött főhős rasszizmusát.
Mindezt azért is írom egy kicsit talán túl hangosan, mert ugyanebben a kötetben kifejezetten öröm volt felfedeznem olyan alkotókat, akiket figyelmetlenségemből, vagy más okból kevésbé ismertem ez idáig (Ármos Lóránd, Király Farkas), vagy a nevüket ismertem ugyan, de konkrét tevékenységüket kevésbé (Farkas Wellmann Endre). De ugyanitt említhetném Dobás Kata Asbóth János-kistanulmányát is.
(Beszédmód, módolt beszéd)
Mind a négy kritikakötet úgy van megírva, hogy a szövegeket az is nyugodtan értse, akinél a P betű a lexikonban nem a posztmodernnél, hanem a palackpostánál van kinyitva. Ezt a kritikai köznyelvet az elmúlt évtizedek folyóirat-kultúrája hozta létre. Ugyan a rendszerváltás után az irodalomtudományban és az egyetemi oktatásban is lejátszódó elméleti robbanás valamelyest hatással volt erre a nyelvváltozatra, de nagyobb vonalaiban nem kezdte ki. Ugyanígy az elmúlt évek kommunikációs-mediális fordulata, az internetes újságírás is csak kicsikét változtatott az egészen, talán áramvonalasabb lett egy kicsit a kritikák karaktere, és kicsit több humort csempésznek a szövegbe a szerzők.
Mindez azért is fontos, mert amikor a kritikus tollat ragad (bár ez a fordulat ma már effektíve metafora lett), akkor el kell képzelnie, hogy kihez fog beszélni. Kire számít? A doktoris barátokra? A kollégákra? Talán a nagybátyjára, aki jogtanácsos? Vagy az unokanővérére, aki kardiológus? Vagy egykori kiváló magyar tanárára, aki miatt irodalmár lett, de aki már nem érti ezt a sok elméleti miazmát? Vagy mindegyikükre? És akkor hol a minimum, és hol a maximum? A Kritikai Füzetek szerzői ezt a dilemmát viszonylag egyszerűen megoldották. Sokkalta egyszerűbben, mint a fenti dilemmarengeteg. Szemük előtt a művelt érdeklődő tűnik fel, aki képben van, de respektálja, ha tovább képzik. A következő kérdésszekvenciát rövidre zárva: vajon mennyi ideig létezik még ez az értelmiségi olvasó? Ezért is olvastam nagy örömmel az ilyen zárlatot, mint amilyen Darvasi Ferencé Závada Pál Idegen testünk című regényéről írott bírálatában: „Tudom, hogy nonszensz dolog a kritikusnak elvárással fordulni az író felé, de „szívesen vennénk", ha az Idegen testünk alkotója most majd a cigányságról is írna egy könyvet. Erről a nemzetiségről még nem szólt Závada (pedig a második világháború és a holokauszt kapcsán megtehette volna már), noha egy ilyen könyvnek - hiszen a zsidóságnál már csak a legnépesebb magyar kisebbséget, a cigányságot gyűlöli jobban az átlag magyar - az eddigi négy regényénél is nagyobb tétje lenne."
Egyfelől egyet értek és igencsak közel áll hozzám Darvasi felvetése (történelmi zárójel, hogy kritikája 2009 legelején jelent meg, azóta ez a helyzet sokkal reménytelenebb), de nem emiatt idéztem. Ami miatt fontos ez a magát nonszensznek nevező elvárás, az az, hogy olyan funkciót ad az irodalomnak és a kritikának is, amit mostanában nem mernek, vagy nem merünk, merthogy rettenetes példákra bukkanhatunk a múltban, holott az irodalom és az irodalomról szóló, önmagára reflektáló beszéd egyik létmódja, teremtő sajátossága, hogy a könyvön belüli világ és a könyvön kívüli világ között végtelenszámú kapcsolat van. Ha nem több.
A fiatal kritikusok kerülik a felesleges tudományos tekervényeket, de ugyanígy kerülik a személyesebb megszólalásokat is. Bár ez a disztingváltság lehet, hogy az irodalmi értelemben vett nevelés és szocializáció következménye. Magam például egyre szívesebben kérdezek kritikában, holott ezt régebben esetlennek vagy ügyetlennek tartottam. Hogy választ várok-e? Vagy inkább újabb kérdéseket? Nos, ezt egyelőre nem tudom, de ezért is szeretek kritikákat olvasni (hát még írni), hogy a kérdőjelek és a pontok úgy imbolyoghassanak egymás körül, mint hajó a nyílt vízen.
Dobás Kata: „Régi charlatanok lármáiból". Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa és a Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2010.
Koncz Tamás: Vízre írott szavak. Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa és a Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2010.
Darvasi Ferenc: Határjárás. Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa és a Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2010.
Kolozsi Orsolya: A szöveg árnyéka. Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa és a Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2011.
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
