Tarján Tamás
Jégverem - gőzfürdő
Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege
Inkább regénybe kívánkozó - eredetileg epikai feldolgozásra tervezett - anyag formakereső lüktetése, kivételes nyelvi erudíciója ül részleges győzelmet a verses dráma alakítási nehézségein. Térey János önmaga és a recepció által is trilógiának („magyar trilógiának") tekintett három színműve - Kazamaták, Papp Andrással, 2006; Asztalizene, 2007; Jeremiás avagy Isten hidege, 2009 - a múlt-jelen-jövő időszerkezet és egyéb összefüggések mellett elsősorban a kazamata-gondolat, kazamata-motívum által szerveződik drámahármassá. Az első, az 1956-os darab a címével is elbeszéli a helyszínt és létállapotot, amelyben játszódik. A második elegáns étterembelsőt kapott színtérként, de az éjszakai és bunkerszerű bezártság abban is domináns. A legújabb, most vizsgálandó mű, a Magvető kiadványa a már metróvonallal rendelkező Debrecen mélyállomásaira telepít a nyolc jelenet közül ötöt. Apafája és Csapókert megálló még, az utolsó - Tócóvölgy, Cívis rakpart - megálló már az utcaszinten épült, Fényes udvar, Verestemplom, Városháza, Külsővásártér, Tócóskert megállókat süllyesztették valóban a földfelszín alá. A misztérium nyolc képben műfajjelölésű alkotás a stációs dráma szabályai szerint ezeken a pontokon vezeti végig címszereplőjét, Nagy Jeremiás országgyűlési képviselőt, egészen a metróvonal - és a hős életének végállomásáig. A másik „címszereplő", Isten, illetve az ő hidege a bibliai nyelvezet, a prófétálás és a feloldhatatlan hiányállapot képében kíséri el az utolsó vesszőfutására űzött figurát.
Térey mindig erős, ellentétes dimenziókat játékba hozó dramaturgiájának jellegzetes eljárása, hogy Jeremiást kánikulai melegben, a hőségriadó óráiban, majd ítéletidőben éri utol Isten jelképes hidege, a kazamata-klíma. A hőségen kívül a közlekedési sztrájk is megbénítja a Budapestre visszatérni igyekvő, a pályaudvarra tartó Nagyot: nem jár a metró. De a tehetetlenség, korlátozottság mintegy be is váltja a képviselő a VII. kép elején kimondott, a lappangásból, az elszámolás vágyából-kényszeréből már addig is előbukó felismerését: „Vérszagot kaptam ma reggel. Kíváncsi lettem, / Vajon hol vannak az egykori osztálytársak? / A családom törtrésze. A szomszédok. A klubtársak. A polgárok, / Akiknek gyűrűjében sokat éltem. Fél életemet".
A népes szereplőgárda tagjai: a negyvenöt éves Nagy Jeremiás anyja és mindössze huszonkét esztendős, beteg húga, továbbá az unokabátyja; az egykori dóczysta gimnáziumi iskolatársak és egy hajdani tanár; régvolt és frissebb szerelmek nő-médiumai; egy-két külső személy; s végül a cívisváros 1714 és 2007 közötti múltjából kielevenedő, immár halott egykori élők. Ezek a szereplők sokáig elég merev - sorrendi egymásutánban, prezentálva felléptető - szisztéma szerint kerülnek a főalak szeme elé. Találkozik velük és elválik tőlük. Később a személylajtstrom - s vele a morális konfliktusok számbavétele - rugalmasabbá, életszerűbbé válik, a feltűnő-letűnő figurák vissza-visszatérnek: megtermi önmagát a sok százados, tipikus debreceni televény.
Nem tévedés azt állítani, hogy a Jeremiás legfontosabb tényezője maga a város. Térey János szülővárosa; „Debrecen, mint akarat és képzet." A város, melyre - és fiára - a négy, remekül megtalált mottó egyike, Witold Gombrowicz Esküvő című színművének Spiró György fordította szemelvénye ráillik: „Szülői házába tér meg a fiú, de háza / Már nem ház / És a fiú sem fiú. Tehát / Ki tér meg és hová? / Sutba az emlékekkel! Előre! / Ne térjen vissza senki sehová!" A tékozló fiú fonák toposzát a tékozló város toposzával kiegészítő idézet Nagy Jeremiás végső haza nem találását és önmaga felett meghozott ítéletét készíti elő.
A többi mottó és a keretül szolgáló két citátum, a két 0. jelenet (A nyitány. Ráday Pál 210. dicsérete; Debrecen, 1751 - A zárókórus. Szenci Molnár Albert XXV. zsoltára, Bourgeois L., Genève, 1544. Zenéjét szerezte Marot Károly, részlet) ugyanúgy főleg a régmúltba visz vissza, mint a szöveg modern szókészletet, kifejezéseket is adaptáló archaikussága. A bőséggel ömlő nyelvi lelemény, a sorhosszúsággal kevéssé törődő lírai-drámai dikció a legkétségbevonhatatlanabb értéke a műnek. A múlt jelenként és jövőként történő appercipiálása nem nehézségek nélküli. A futurisztikus misztérium cselekményidejét valahol a középtávoli jövőben kell elképzelnünk (erre akadnak utalások, ha kevés is; Térey egy nyilatkozatában kb. 2030 körülre helyezte az időzónát), holott karakterében rendre a tegnapelőtti, tegnapi, mai Debrecen épül meg. Ugyanakkor a szerzői utasítások ekként summázódnak: „Ami volt és ami van; ami nincs már, és ami lesz vagy sohasem lesz: mindez együtt. // Mindez együtt, mégpedig augusztusban, hármas fokozatú hőségriadó idején. Egyébként kívül az időszámításon; csak az augusztus biztos". Tovább bonyolítja a képletet, hogy az instrukcióból az sem marad ki: „Játszódik Nagy Jeromos elméjében".
A túl sok megengedés túl sok megszorítás is; vagy fordítva. Jeromos elméje, úgy fest, a valóságot szabja újra, melyet az évszázadok Debrecenjének posztójából göngyöl ki a dráma. Hozadéka az eligazításnak, hogy a Debrecen-utazásban valamelyest előkészíti Az ember tragédiája-allúziókat: a Madách vizionálta hatalmas emberiség-utazás szintén a tudatban, Ádám (álomi) tudatában megy végbe. A Jeremiás lapjain a főhős és Cucor (egykori osztálytárs, mostanig barát) kettőse értelmezhető az Ádám-Lucifer, Faust-Mefisztó polémia, vagy a Dante-Vergilius lélekvezetés felől is.
Bori (Nagyné Bakóczy Borbála, Jeremiás anyja) a kezdet kezdetén, szépségesen gyengéd négy sorban jövendöli meg fia végzetét: „Huss. Ez az első napja / A maradék életednek. / Bemész a városba? Nem is szóltál. / Köszönés nélkül?... Kicsi fiam". Huss: elszáll a lélek madara, a maradék élet első napja az ismét „kicsi fiú", az ifjúsága színterére visszahulló férfi java korban derékba törő (szükségképp lezáruló) életének utolsó (fél) napja is. Kora reggel, nyolc órakor nem jön a nyugtalan sietséggel várt metrószerelvény az első képben (hét ízben mégis így sötétülnek el a stációk: „Hallani, amint egy szerelvény elrobog"), és éjjel fél tizenegyet mutat az óra a végállomáson, amikor az addigra többszörös gyilkos Nagy arra készül, hogy egy szabászollóval kivágja a saját nyelvét, Szörnyű Ottó nyúlszájú rendőrtizedes pedig arra, hogy fegyverének célzott lövésével leterítse a körözött honatyát. „Sötét. Az eső hangja" - s már csak a zárókórus van hátra, a kísérteteken kívül az összes szereplővel, de Jeremiás nélkül.
A városáról, bázisáról, ifjúságáról leszakadt ember tragédiája - talán inkább csak fokozatosan bevallott, azután önkezével és a város hatósága által is megbüntetett csődje - a darab. Egyben a város tragédiája, vagy legalábbis kényszerű, vegetatív, reflexív, konfesszionális kimutatkozása. A képviseletét ellátó ember válik le róla: a potenciális legjobbja bukik el legrosszabbként, de saját polgárainak mindegyike is belebukott valamibe. (Jeremiás listán befutott képviselő, tehát nem közvetlenül a város akaratából ül mind passzívabban a törvényhozásban.) A városkritikai panoráma nagyszabású, nagyszerű, és specifikus debrecenisége ellenére is (magyar) történelmi urbs- és sorsmodellnek tekinthető. A szeretve gyűlölt „holtig haza" (ahogyan a szintén debreceni Szabó Magda nevezte) léte nem egyszerűen régi és mai polgárainak sorsösszege, hanem személyesült várossors. Szinte nincs is más lényeges indoka Nagy Jeremiás idő előtti kiégésének, vesztének, mint az önmagát az említett szereplőkkel reprezentáló város kettős megítélésébe való, szabadulást nem ígérő beszorítottság. A verestemplomi jelenet két passzusában így bukik Jeremiásból rajongás és taszulás: „Voltak kemény telek, / S az Alföld jégvermét, legszebbik jégszekrényét / Úgy hívták: Debrecen" (egy sort is bipolárissá feszít a két eltérő értékminőségű jég-összetétel" - „...várakozással teljes voltam. / Régen, ötven évvel ezelőtt, / Akár egy vasárnapi szavazókör, / Olyan volt a város, én nem csak vasárnap. / Várakozással teljes!... Izgatott. / Leadták voksukat a szebb jövőre: / Slambucfőző, pacalzabáló cívisek... / Hat láb mélyen mind e cívisek. / Soványabb unokáik otthona nyáron / Az Alföld gőzfürdője, Debrecen" (a hidegre, Isten hidegére Isten hője tolul).
Drámatechnikai értelemben érdem, hogy szinte valamennyi alak érvényes, érdekes önálló létbe írja magát. Teste, tartása van a szövegnek, sokfelé forog. A humor irányába is (egyszer-egyszer a jobbára nem humorisztikusan alkalmazott debreceni tájszólással is). Fogyatékosság, hogy e létekkel nem feltétlenül képes dűlőre jutni az olvasás, és - bár ne jósolgassunk - gondban lehet majd a színházi bemutatás is. Amilyen csipkeszerű a kishúg, a már éltében is szemfödél Palánta, amilyen viszonylag vonzó személyiség a sok kevéssé vonzó között Mókus, az elhagyott szerelmi társ, oly kétséges, jut-e tényleges funkció Kusza József nyugdíjas tornatanárnak, s nem könnyű helyére tenni mondjuk az egyik volt osztálytársat, Porcelán László református lelkészt, akit időnként nevetőgörcs kínoz, s a rossz nyelvek szerint kokaint árul (szemünk láttára is - vagy sem -, egy másik volt osztálytársnak, a zugújságíró Ökrösnek). A jelenetezést nézve nem egyszerű mit kezdeni például a balesetben megsérült, átmenetileg tolószékbe kényszerült Péterfia Jakab alpolgármesterrel. Őt (valószínűleg a mostani szeretőjét) a polgármester asszony, Dr. Poroszlay Sarolta (Nagy minapi szerelme-szeretője) tolja be a Városháza-kép metróállomására. Sarolta és Jeremiás hosszas, eldurvuló szóváltása során Jakab csupán egy megkésett „Khm"-mel ad életjelet, utóbb két sor erejéig bekapcsolódik a Cucor által (nyelvileg váratlanul, de nem teljesen indokolatlanul) kezdett, a polgármester asszony és Jeremiás által is folytatott angol nyelvű recitativóba. Passzív eszközemberi mivolta aligha tolerálható (hiszen Sarolta halála után ő lesz az, aki a Jeremiás elleni hadműveletet vezényli, és a Debrecenre nézvést is veszélyes „Befejezni a kiürítést. / Zsilipeket megnyitni" utasítást többször kiadja.)
Az elhalálozásokról a korántsem krimiszerű kifejlet ellenére nem nagyon illik elemzésben számot adni. A halálesetek - gyilkosságok - mentális, etikai és egyéb előkészítettsége kérdéses. Térey egy interjúban „eléggé fekete" darabnak nevezte a trilógia mindhárom részét. Valóban, mindhárom színmű kikövetelte a halottakat; a Jeremiás a metrómély, e hatalmas sírhálózat halottait. (Távoli dramaturgiai párhuzamként nem haszontalan említeni Bereményi Géza Kutyák, 1979 és Békés Pál Pincejáték, 1986 című drámáinak bizonyos rokon jellegét.) De, úgy fest, Térey János trilógiazáró misztériumjátékában kell majd még sakkozni holtakkal és élőkkel. A város mint romjaiban monumentális díszlet és a metró mint allegorikus pokol pompás keret: a kivételes tehetségű drámaíró kezére vall. Az apokaliptikus szembesülés-szituáció és többoldalú, többszörös ítélethozatal a jelenetezés és a figuravezetés problematikussága miatt azonban nem elemi sodrú. A nyilvánvaló ószövetségi rájátszásról, az író-próféta Jeremiás e drámába való meghívottságáról is azért nem szóltunk egy szót sem, mert versnyelvi szinten ugyan lenyűgöző átok és siralom, bölcseletileg a legalább 20. század közepétől legalább a 21. század közepéig érő korkáosz magyar (alföldi, debreceni) leképezése a színmű, ám akár csak a következő sorok, a VIII. kép kiragadott sorai is a vélhető koncepciótól részint függetlenül törnek fel a sem nem Nagy, sem nem Jeremiás Nagy Jeremiás ajkán: „Uram, derekasan feltöltötted a felhőid!... / Duzzad a Kenderáztató vize. / Mindent elöntött a vonzó vízözön. / Nem kell hozzá szédítő tisztánlátás: / Minden deformálódik, bármit állítasz. / Maradandóság városa, mondják; / Mégis arcot vált naponta, csinosul, csúnyul; / Mégsincs Aeternitas. / Nincsen Communitas. Nincsen Caritas. Magába zuhanva.) /Mire volt az egész".
Megjelent a friss, 2010/4-es Bárkában. Ugyanebben a lapszámban olvasható Térey János Vénusz a passzív házban és Apartman két koponyával című verse; valamint Szolcsányi Ákos tanulmánya Térey műveiről; továbbá Soltész Márton írása az Erővonalak. Közelítések Térey Jánoshoz című kritika- és tanulmánykötetről.
Megkérdeztük Térey Jánost (Darvasi Ferenc beszélgetése)
Helyszíni tudósítás Térey János májusi békéscsabai estjéről
