Papp Ágnes Klára
A csirkepaprikás-elmélettől a töltöttkáposzta-modellig
A kisebbségi irodalom újraértelmezési lehetőségei a posztkoloniális kritika tükrében[1]
„...én nem hiszek abban, hogy lehetséges valamiféle "szlovákiai magyar regény", ez nem irodalmi kategória. Erről nekem az jut eszembe, hogy például "szlovákiai magyar csirkepaprikás". Ha bebizonyítja nekem valaki, hogy van ilyen, megadom magam"
(„a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd? Elek Tibor interjúja Grendel Lajossal[2])
„Mindenhol ez történik, s ezért azt gondolom, azt mondani, hogy a legalapvetőbb tény a kultúrák egymással szembeni küzdelme, az annyit jelent, hogy figyelmen kívül hagyjuk, mi megy végbe magukon a kultúrákon belül, amire nem mondanám, hogy civilizációk küzdelme, [hanem azt, hogy] a kulturális definíciók küzdelme. "
(Edward W. Said: Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba[3])
„Mégsem szabad azonban a kultúra területét valamilyen határokkal és belterülettel rendelkező térbeli egésznek fölfogni. A kultúrának nincsen belterülete: egészében határvonalakon helyezkedik el, határvonalak fonják át, minden mozzanata határok metszéspontja (...) Minden kulturális aktus lényegében egy határon megy végbe."
(M. M. Bahtyin: A szó esztétikájához[4])
„Valahogy gyarmatosítási tapasztalataink nincsenek, ezzel talán magyarázható, hogy a posztkolonializmus megismerése, megvitatása, beépülése alig haladt előre. Kérdés, hogy mekkora az esélye, s hogy érdemes-e nagyon hajtani arra, hogy domesztikáljuk."[5] - írta a hazai irodalomelmélet egyik meghatározó alakja, Kálmán C György az ezredforduló tájékán a 90-es évek irodalomtudományi iskoláiról szólva. És valóban, úgy tűnik, ennél igazabbat nem is szólhatott volna: gyarmataink legfeljebb utópisztikus, abszurd vagy parodisztikus írásokban és kijelentésekben voltak és vannak (lásd: „Borneó és Celebesz magyar volt és magyar lesz"), és ennek megfelelően a kilencvenes évek magyar teoretikus tájékozódásában sem közelíti meg a poszkoloniális kritika iránti érdeklődés nemhogy a dekonstrukció, de még mondjuk a feminista irodalomtudomány iránt mutatkozó keresletet sem. Most, tíz évvel később, viszont mintha új megvilágításba helyeződne, közelebb kerülne hozzánk ez a mind földrajzilag, mind következtetéseiben korábban tőlük oly távollévőnek tűnő elméleti iskola. Miért vált érdekessé számunkra, amikor „gyarmatosítási tapasztalataink" azóta sem gazdagodtak? A kérdés két irányból is megközelíthető. Egyrészt onnan, hogy milyen tágabb következtetések vonhatók le az önállósuló volt gyarmati országok erősen kritikus kulturális, irodalmi, elméleti gondolatmeneteiből. Másrészt a magyar nyelvű kisebbségi irodalmakon belül folyamatosan zajló, a kisebbségi irodalom létéről és mibenlétéről, költői szerepvállalásról, önmeghatározásról, az anyaországi kánonokhoz való viszonyról zajló vitákból kibontakozó lassú szemléletváltás oldaláról.
Hogy a két kérdést összekapcsoljuk, nem kell mást tennünk, mint a posztkoloniális diskurzus egyik alapítójától, a mottóban is idézett, palesztin származású Edward W. Saidtól vett gondolatra tekintenünk. Egy kicsit bővebben idézve ugyanabból az írásból:
„Ami szerintem történik, az a definíciók összeütközése az egyes kultúrákon és társadalmakon belül. Ha most egy pillantást vetünk arra, ami a leginkább szembetűnő, az iszlám világra, a legkritikusabb helyre, láthatjuk, hogy itt sem iszlám kontra Nyugat, vagy iszlám kontra India, vagy iszlám kontra Kína, vagy iszlám kontra Japán a probléma. A probléma az, mi az iszlám, hogy mit jelent muzulmánnak lenni a mai világban, és mindenütt az iszlám világban."[6]
A „létezik-e romániai/szlovákiai/vajdasági/kárpátaljai magyar irodalom vagy sem" típusú vitákat nem egyik vagy másik oldalról szemlélve, hanem egészében áttekintve, nehéz nem észrevenni a párhuzamot. Eladdig, hogy akár parafrazeálhatjuk is a fenti kijelentést, nagyjából (és persze vitathatóan) így: „itt sem kisebbségi (erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai) kontra anyaországi irodalom, vagy kisebbségi kontra - minek is nevezzem? - „(mostoha?) apaországi" (román, szlovák, szerb, ukrán) irodalom, vagy a kisebbségi kontra európai irodalom a probléma. A probléma az, mi az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar irodalom, hogy mit jelent kisebbséginek lenni a mai világban, és mindenütt a magyar nyelvterületen". Az, hogy mennyire nem a magyarországival való szembeállítás az elsőrendű tétje ezeknek a vitáknak, hanem az önmeghatározás, amiben csak részkérdés az egyetemes magyar irodalomhoz való viszony, jól példázza az, hogy maguk a viták, alapjában véve nem az anyaországgal zajlottak, hanem az egyes kisebbségi közösségeken belül, az anyaországhoz fűződő viszonyról, vagy sok esetben a centrális kánon(ok)ba való bekerülésért. Irodalmárok között (és lényegében mégis mindenekelőtt a kisebbségi olvasói elvárásokkal.) De az is arra mutat, hogy Said meglátása értelmében itt a definíciók (és nem az egyes, kész kultúrák) versengéséről van szó, hogy ezeknek a vitáknak csak a felszíne az anyaországi kánonhoz való tartozás kontra önállóság kérdése, e mögött az irodalom társadalmi funkciójáról vagy autonómiájáról, az írói szerepvállalás kérdéséről zajlik a vita. Ez a generációváltáshoz és a rendszerváltáshoz egyaránt kötődő szemléletváltás az irodalomfogalom és az ehhez kapcsolódó interpretációs módszerek váltását is jelenti: egy nyelvközpontú irodalomfelfogás és egy műközpontú értelmezési stratégia térhódítását[7] - ahol nincs helye az olyan „irodalmon kívüli" tényezőkre való rákérdezésnek, mint a szerző személye vagy a kisebbségi lét. Aminek következtében a kisebbségi kérdés tematikus, referenciális, életrajzi és földrajzi (vagy legfeljebb a szó szűk, dialektológiai értelmében vett, nyelvhasználati) kérdéssé egyszerűsödik. Németh Zoltán például polemikusan és konzekvensen fogalmazza meg ezt a véleményt:
„A szlovákiai magyar irodalom kifejezést többféleképpen lehet használni. A használat módja azonban utal a funkcióra is, amelyet betölthet ez a fogalom. Hiszen ha szlovákiai magyar irodalomról úgy beszélünk, egészen egyszerűen, mint földrajzi fogalomról, amelyben a szerző születési, működési, tehát fizikai helyét tematizáljuk, akkor pontosan ki tudjuk jelölni azt a területet, ahol használni tudjuk, illetve használhatjuk ezt a fogalmat. De a posztstrukturalista elméletek előbb vázolt elméleti erőterében vajon milyen illetékességi köre van az életrajzi, naiv biográfiai mutatókkal operáló beszédnek? Hogyan hozható összefüggésbe a szöveg hangsúlyaival az életrajzi szerző, amikor a narrációelméletek az életrajzi szerzőtől élesen elhatárolják a szövegben megképződő szerzőfunkciókat, elbeszélői szituációkat? Az életrajzi szerző a posztstrukturalista belátások nyomán elveszítette érvényességét a szövegen belül. Éppen ezért feltehető a kérdés: nem veszítette-e el épp így a szlovákiai magyar irodalom mint terminus az érvényességét a szövegen belüli szituációk megragadásakor?"[8]
De mi van akkor, ha nem „úgy beszélünk" róla, mint egyszerű „földrajzi fogalomról", ha nem a „szerző születési, működési, tehát fizikai helyét tematizáljuk"?[9] Hivatkozhatunk e kérdésben Faragó Kornélia elméleti és elemző tanulmányaira, melyekben a köztességnek, viszonosságnak, idegenségnek, a határon létnek a kisebbségi irodalomra különösen jellemző tapasztalatait, mint térszerkezeteket, metaforikus hálókat vizsgálja, hogy a „kulturális tudás, történeti tapasztalat és identitásélmény" megjelenési módozataira mutasson rá. „A geokulturális narratológia lehetőségeit azon kutatási irányok körében kell keresni, amelyek mindenekelőtt a kultúra teresítésére vonatkozó fikciós elképzeléseket erősítik fel, és ezen belül fogalmazzák meg a történeti szituáltság kérdéseit"[10]
Ez a definíciók közt zajló vita[11], az ehhez kapcsolódó generáció- és szemléletváltás előrehaladtával, elismertté válásával, rámutat, reflektál saját előfeltevéseire. Itt fogalmazódnak meg olyan vélemények, amelyek - függetlenül az irodalmi szerepvállalás kérdésétől vagy irodalomfelfogástól - már nem feltétlenül/nem csak a szerző személyétől, kontextustól eltekintő diskurzust és az egyetemes magyar kánonhoz tartozást, az ezzel kapcsolódó kizárólag szövegközpontú elemzést tartják céljuknak, hanem leleplezik az anyaország „gyarmatosító" igyekezetét, illetve felvetik az eltérő kisebbségi tapasztalat kérdését. Az ilyen irányú állásfoglalásokat vagy az (anyaországi kanonizáló hatalom) határozott elutasítása jellemzi[12], vagy - és számunka ez az érdekes - a meghatározás problematikusságának felvetése. Mindkét esetben már felmerül a gyarmatosított kultúrák helyzete, az elsőben egyszerű párhuzamként, a másodikban viszont a posztkoloniális illetve a posztkulturális irodalomelméletekre való hivatkozási alapként.
Ilyen hivatkozási alap mindenekelőtt Deleuze és Guattari kisebbség-meghatározása a Kafka. A kisebbségi irodalomért[13] című kötetében[14], (akiknek Anti-Oedipus című munkájuk a posztkoloniális gondolkodás egyik meghatározó forrása[15]). Ennek legkövetkezetesebb végiggondolása Balázs Imre József, a kisebbségi nyelvhasználat rétegzettségét, „többnyelvűségét" a fenti elméleti kontextusban elemző tanulmánya[16], amely a kisebbségi fogalmát, mint nyelvhasználati módot, a hatalmi játszmák és a befogadás függvényében vizsgálja, megnyitva a terepet egy a kisebbségi irodalom önmeghatározását nem a szerepvállalás kérdésére egyszerűsítő gondolatmenet előtt, egyszersmind a transzilvanizmus-vita egyes leegyszerűsítő megállapításaival is vitatkozva. De a posztkoloniális kritika és a kisebbségi irodalom egybeolvasására tesz kísérletet Virginás Andrea[17], aki ennek jegyében olvassa újra az erdélyi magyar irodalom illetve a kisebbségi irodalmak alkotóit, recepciójukat, és a hozzájuk fűződő kánonalkotási módokat, mindenekelőtt azt vizsgálva, hogyan konstruálja meg a centrum-periféria, többségi-kisebbségi szembeállítás előfeltételezése magukat a kánontípusokat, és ezeknek a határoknak az átléphetőségét próbálja bizonyítani[18]. Igaz viszont, hogy ez utóbbi gesztusával tulajdonképp (akaratlanul?) az „egységes magyar irodalom" konstrukcióba próbálja beleírni ezeket a műveket, az elméleti kiindulópontjával némileg ellentmondásban. A fentebb már említett Faragó Kornélia pedig már ennek a kultúra- és irodalomfelfogásnak a kisebbségi kritikára gyakorolt lehetséges hatásaival vet számot:
„Azon kérdések között, amelyek ma különös kihívást jelentenek az irodalmi kritikaelmélet számára, kétségtelenül kiemelkedő helyet foglal el az esztétikai univerzalizmus és a kulturális differencia viszonyára vonatkozó kérdéskör. Így a kérdésirány (...) a helyi vonatkozású kisebbségi kritika helyzettudatára vonatkozik. (...) Hogyan tekinthetünk azokra a kritikai beszédformákra, amelyekben tükröződik a megszólalás helyi ideje, és a kisebbségi kontextuális minőségek lesznek az értelmezés alapvető perspektíváivá? Amelyek az emlékezés topografikus kódoltságából kiindulva biztosítanak kiemelkedő szerepet a kisebbségi kulturális jelentéshálónak (...) Az eddig elmondottakból az következik, hogy a kisebbségi téridőben lokalizált, s ilyen vonatkozásban megszólaló kritika természete különleges. Vannak olyan kisebbségi irodalmi-kulturális hitek és szokások, amelyektől nem tud elvonatkoztatni, és lehet, hogy nem is kell elvonatkoztatnia. Így viszont sokszor kizárólag arról beszél, hogy a műalkotásban megtapasztalhatjuk-e saját kisebbségi érzékenységünket, tudásunkat. (...) Mindenesetre az olvasás nem szűkíthető regionálissá, de semmiképpen sem mellőzhető a regionális perspektíva, a regionális olvashatóság felmutatása."[19]
Mindez a posztkoloniális helyzet meghatározása és a kisebbségi önértelmezések között mutatkozó párhuzam még akár a véletlenek játékának is tekinthető lenne, ha nem állna mögötte egy ugyan különböző stádiumban lévő - a volt gyarmati kultúrák gondolkodói esetében elméletileg kimunkált, de a magyar kisebbségi irodalmakban csak lassan, a tapasztalatokban körvonalazódó - az egész posztmodern kultúrakutatásban jelenlévő tapasztalat, magának az identitásnak és a kultúra fogalmának problematikusságáról, az egyértelmű és zárt fogalmak kétségbevonásáról. Ez a problematikusság-tapasztalat mindhárom, előbb idézett tanulmányban jelen van, két alapvető kérdésben: egyrészt az (akár többségi, akár kisebbségi) kultúra egységes fogalmának kétségbevonásában, másrészt a kisebbségi-többségi, centrum-periféria viszony megkérdőjelezésében vagy épp megfordításában. Orcsik Roland a kisebbségi irodalom fogalmának (mint bármilyen kultúrafogalomnak) a heterogenitására következtet: „Ugyanakkor fontos aláhúzni, hogy a kisebbségi irodalom fogalma nem homogén irodalmat, identitást jelent. Épp ellenkezőleg: a fent taglalt különbség nyomán heterogén, polifon hangzásra, A Másikhoz való viszony folytonos újraírására utal, ami kihat a kánon működésére, és más megvilágításba helyez(het)i az eddig meggyökeresedett centrum-periféria megosztást is. Innen nézve a kisebbségi irodalmaknak megvan az a lehetősége, hogy újradefiniálják a centralisztikus elven működő kanonizációs folyamatokat. (...) Ahogy működésük hozzájárul a többszempontú kánonmozgás (ki)alakításához, működtetéséhez, úgy esztétikájuk is polifon: egyszerre több irodalomhoz, szövegkörnyezethez kötődnek, nem csak a magyarországihoz."[20] Balázs Imre József a kisebbségi, „minor" nyelvhasználatnak a többségivel szembeni radikalizmusát és ebből fakadó elődlegességét látja fontosnak, megfordítva ezzel a centrum-periféria hierarchiát: „A kisebbségi irodalmak legkonzervatívabb teoretikusai látszólag hasonló dolgokat állítanak, mint fentebb Deleuze és Guattari. (...) A gondolati törés a konzervatív teóriák és a Deleuze-Guattari verzió között alighanem az értékjelentések fordított használatánál keresendő: azt a látens elvárást, hogy a "kisebbségi" egy bármilyen módon értett "többség" távlatában az organikus "kiegészülésre" vágyik, Deleuze és Guattari a visszájára fordítja, és arról beszél, hogy a (hatalmi, rideg) többségi nyelvből való kiutat a kisebbségi nyelvek sokféleségébe való megérkezés jelentheti. (...) Ebből a ... perspektívából az tűnik fontosnak, hogy a kisebbségi, "minor" nyelvhasználat alternatívát jelenthet a hatalmi beszédhez képest, amennyiben radikálisabbnak, szubverzívebbnek tételeződik annál."[21]
Ha ezeknek a gondolatmeneteknek a következtetéseit Grendel Lajos szellemében a gasztronómia nyelvére akarnánk fordítani (ez úton kérek elnézést a csirkepaprikás felmelegítéséért, de Grendelnek a mottóban idézett hasonlata nem csak azért alkalmas hivatkozási alap, mert lényeglátóan és frappánsan fogalmazza meg az egyetlen egyetemes magyar kánon létét állító véleményt, hanem azért is, mert azóta is folyamatosan (fel)idéződik a viták étlapján). Szóval ez esetben azt mondhatnánk, hogy eszerint az elképzelés szerint inkább a töltöttkáposztához hasonlíthatjuk a magyar kultúrát, amelynek tudvalevően számtalan változata van: másként főzik a Dunántúlon és másként Erdélyben vagy Szabolcsban és így tovább, azaz igenis van „szlovákiai/erdélyi/stb. magyar töltöttkáposzta". Mi több: nyugodtan mondhatjuk, hogy teszem azt, az erdélyi töltöttkáposzta receptje sem „egységes", például, ha Kövi Pál Erdélyi lakomáját fellapozom máris öt „kanonizált" változatot találok, és akkor még nem szóltam a kanonizálatlan, „apokrif" töltöttkáposzták sokaságáról.
Komolyra fordítva a szót: ami itt az immár lassan húsz éve zajló viták reflexiójaként lecsapódik - és ez teszi távolságuk és különbözőségeik ellenére egy lapon említhetővé a posztkoloniális és a kisebbségi helyzetet - az az identitások meghatározásának, a kultúrák, a nyelvek és nyelvhasználatok egymásra hatásának problematikus tapasztalata (ami természetesen éppúgy jelen van többségi kultúrákban, csak kevésbé érzékelhető). Stuart Hall A kulturális identitásról szóló tanulmányában[22] az egységes és zárt önértelmezésre törekvő „tradíció" és a saját polifonikusságukkal, összetettségükkel szembenéző (helyzetükből következőn szembenézésre kényszerülő) „fordítás" típusú identitásfogalmakról (sőt -konstrukciókról) beszél. Ez utóbbiak esetében kiindulópontja a diaszpóra. Érdekes idézni a diaszpórában élők kulturális identitásának Stuart Hall-féle leírásából:
„Kénytelenek megtalálni a hangot az új kultúrákkal, amelyekben laknak, anélkül, hogy asszimilálódnának és teljesen elveszítenék korábbi azonosságukat. Magukon hordják azoknak a sajátos kultúráknak, hagyományoknak, nyelveknek és történelmeknek a nyomait, amelyek alakították őket. A különbség az, hogy nem egységesek a régi értelemben, és soha nem is lesznek azok, mert visszavonhatatlanul több történelem és kultúra összefonódásának eredményei, ugyanabban az időben több "otthonhoz" ... tartoznak. (...) Az új diaszpórák eredményei ők, amelyeket a gyarmatosítás utáni migráció hozott létre. Meg kell tanulniuk egyszerre legalább két identitást lakni, két kulturális nyelvet beszélni, fordítani és közvetíteni közöttük. A hibriditás kultúrái az identitás megkülönböztetten új fajtáinak egyikét jelentik, amelyek a késő modernitás korában jöttek létre, és amelyeknek egyre több példája vár felfedezésre."[23]
Noha azzal a kijelentéssel lehet vitatkozni, hogy ez a fajta identitás a későmodernitásban jött-e létre vagy csak ekkor vált jellemzővé és ezáltal tudatosíthatóvá, de nehéz nem megszólítottnak érezni magunkat a leírás és az „egyre több példája vár felfedezésre" kijelentés által. Ha ennek fényében próbáljuk átgondolni azt, hogy a kisebbségi lét, kultúra, identitás milyen tapasztalatok, hagyományok, tudások közt „fordít", akkor kapásból - és a teljesség igénye nélkül - a következőket sorolhatjuk: először is a tradícionális „kisebbségi irodalom" és az ehhez kapcsolódó ideológiák (a transzilvanizmustól a helyi színeken keresztül a sajátosság méltóságáig és tovább) hagyománya, amivel az azt bíráló, tagadó diskurzus épp úgy dialogizál, mint az azt folytatni, rekonstruálni szándékozó „tradíció" típusú beszédmódok; másodszor a centrum, az anyaország kultúrája és kánonjai (a kettő egymáshoz való viszonyát vitató polémiák például állandóan „fordítanak", közvetítenek a kettő között); aztán természetesen az a többségi kultúra, amelynek nyelvét és kulturális nyelvét a kisebbségben élők többé-kevésbé folyékonyan beszélik (épp e sajátosság tudatosulását mutatja az erre való reflexiók gyakoribbá válása); és természetesen nem lehet nem számolni a kisebbségi lét hétköznapi tapasztalatával[24], magának az állandó, a legtágabb értelemben vett fordítási kényszernek a tapasztalatával. Az itt felsoroltak, bármilyen hevenyészettek, vitathatók legyenek is (ahogy nem is az volt szándékom, hogy „meghatározzam", miből áll össze a kisebbségi kultúra, hanem, hogy egy párbeszédet indítsak el ez irányba), több problematikus határhelyzet értelmezéséhez nyújthatnak kiindulási pontot. Például az olyan újra meg újra visszatérő problémákra gondolok, mint az áttelepült írók (Bodor Ádámot szokás e helyt leggyakrabban emlegetni) hovatartozásának kérdése, amit épp az egyetemes magyar kánon melletti érvként szokás felhozni, és ami bizony ebből a szempontból újravizsgálható lenne, hiszen ezek a szerzők is rendelkeznek a köztesség, a fordítás fenti tapasztalataival, és ez, ha nem is feltétlenül tematikusan, de nyomot hagy műveikben. Vagy meggondolandó abból a szempontból is, hogy például beszélhetünk-e „egységes" romániai magyar irodalmi kultúráról akkor, amikor annyira más „fordítási" tapasztalataik vannak a szórványmagyarságban és az egységes magyar tömbben élőknek. Azaz: elmondhatjuk-e, hogy ugyanaz a receptje a kolozsvári és kézdivásárhelyi töltöttkáposztának?
A kulturális „fordítás" fogalmának előtörténetéhez tartozik, mint már utaltam rá Homi K. Bhabhának, a posztkoloniális diskurzus másik alapítójának a meghatározása, aki szerint minden kultúra fordítás-jellegű (transzlacionális), amit csak tudatosít a volt gyarmati országok helyzete[25]:
„A kultúra, mint fennmaradási stratégia egyszerre trasznacionális (nemzetek közötti) és transzlacionális (fordítási). Transznacionális, mert a kortárs posztkoloniális diskurzusok a kulturális kiszakítottság egyedi történelmeiben gyökereznek (...) Annyiban pedig transzlacionális, amennyiben a kiszakítottság helyi történelmei (...) azt, hogy a kultúra szóval mit jelölünk, a maga komplexitásában kívánják láttatni. (...) E pozíció nagyszerű, bár nyugtalanító előnye a kultúraszerkezet és a hagyományteremtés egyre növekvő tudatosítása"[26] (kiemelés tőlem)
Ez a fordítás jellegű identitás és kultúrafogalom eredményezi a „hibrid" központi kategóriává válását ebben az elméleti kontextusban. Ez a magyarul nem túl bíztatóan hangzó fogalom, és a hozzá kapcsolható szempontrendszer pedig érdekes elemzési kiindulópontot nyújthat olyan - a kisebbségi irodalmakban különösen jellemző - művek elemzéséhez, amelyek éppen különböző történetek, nézőpontok, kulturális kódok, világfelfogások, nyelvi rétegek egymás ellen való kijátszását kísérelik meg[27], mint mondjuk Grendel regény-trilógiája (kiemelten a Galeri), Gion Nándor prózája, Láng Zsolt „történelmi regényei", Bodor Ádám vagy mondjuk Bánki Éva művei. De hasonlóképpen átgondolható lenne a rendszerváltás után meghatározóvá váló paródia-hullám a felszíni érvek (eladhatóság, generációváltás, divat) mögött rejlő mélyebb értelme, úgy, mint kulturális kódok egymás ellen kijátszása, tudatosítása. (E téren a posztkoloniális elmélet az általa elemzett szövegek szubverzív=felforgató jellegéről beszél[28].)
Mindennek fényében természetesen többféle út kínálkozik: mindenekelőtt annak a reflexív önértelmező tevékenységnek a folytatása, amelyre - a teljesség igénye nélkül - már felhoztunk néhány példát, és amelyek tulajdonképpen ennek a nyitott kultúra- és identitásfogalom következményeinek a speciális, a magyar kisebbségek helyzetére érvényes végiggondolását jelentik. Aztán nyitva áll egy aránylag eddig kihasználatlan lehetőség, ami ezeknek az elméleti diskurzusoknak a kritikai gyakorlatban, a kánonfelfogásban való érvényesítését jelenti. Ennek lehetőségeiről néhány gondolatot a „fordítás" és a - magyarul meglehetősen kétes értékűen hangzó - „hibriditás" fogalmak kapcsán vetettünk fel. Végül a posztkoloniális és a kisebbségi helyzet hasonlóságaiból levonható elméleti következtetések lehetősége is - a távol jövőben - nyitva áll.
Ez az identitás- és kultúrafogalom, ami a fordításon és az összetettségen, hibriditáson alapul, más megvilágításba helyezi a kultúrák határának kérdését. Hogy ez a tapasztalat nem csak a posztkoloniális elmélet kérdése, hanem a kisebbségi kultúrák élő tapasztalata, arra példaként Bányai János egy a „határon túli magyar irodalom" integrációjának kérdéséről rendezett kerekasztal-beszélgetésen tett megállapítását idézném:
„Mi az, hogy határ? (...) a szó egyik lehetséges értelmezése szerint a határ valamit lezár és elválaszt. De gondoljuk meg, hogy a határ szavunknak van más jelentése is. Például, hogy kiment a határba és körülnézett, vagy átment a határon. (...) többé már nem érvényes az, hogy elválaszt vagy leválaszt, hanem az érvényes, hogy nyitott (...) Ha így gondolom el, (...) akkor látszik meg igazából tarthatatlansága az elválasztás, a határon innen és túl szóhasználatban rejlő elválasztás vagy akár leválasztás tarthatatlansága. Ha tehát a határt így értem, a nyitottság metaforájaként, akkor nyomban nem értem, milyen integrációról beszélünk itt. (...) Azt hiszem, ha a határt, mint nyitottságot értjük, akkor nincs különösebb jelentősége annak, hogy integrálódunk vagy nem integrálódunk. Sokkal nagyobb jelentősége van annak a belátásnak, hogy a magyar kultúrának (és irodalomnak) vannak olyan, egymástól eltérő, de egymást nem kizáró kulturális keretei, amelyek között értékek, többek közt irodalmi értékek is artikulálódnak. (...) Ezeknek bármilyen szintű integrációja, más szóval a különbözés kulturális devianciájának visszavétele veszteséggel, leginkább a dialógusra és beszélgetésre való képesség eltüntetésével járna. (...) Az irodalmi érték, de az irodalmi kánon sem akar integrálódni, hiszen önismeretének, ha úgy tetszik identitásának meghatározója a különbözés és a nyitottság."[29]
De még ennél is többről van szó: arról - és ezt épp az olyan érintkezési pontok teszik láthatóvá, mint a posztkoloniális vagy kisebbségi helyzetben lévő, „hibrid" „fordítás" kultúrák - , hogy Bahtyinnak a mottóban idézett 1923-as(!) tanulmánya értelmében úgy tekintsünk a kultúrára, mint egy folyamatosan keletkezésben lévő jelenségre[30], ami épp az ilyen „perifériákon" sarjadzik ki, mint fű az aszfalt repedéseiből. Azzal a különbséggel, hogy ez az aszfalt mintha állandó, lassú tektonikus mozgásban lenne: ezekből a perifériákból lassan centrumok válnak, kifáradnak, elöregednek, bebetonozódnak, és máshol, más törési pontokon, határvonalakon új kultúrák hajtanak ki - ahogy azt a generációk beérkezésének, az intézményesülésnek, a „hivatalossá" válásnak a logikája diktálja . Ilyen rendkívül termékeny határvonalnak látom természetesen magát a rendszerváltást, ami - érthető kultúrpolitikai okokból - megkésett és frissen jelentkező generációk sorát indította el. (Ez a példa azonban olyan magától értetődő, hogy talán nem is számít érvnek. Az viszont már elgondolkodtató, hogy nem egy, a rendszerváltás után bombaként robbanó tehetség milyen gyorsan apadt el, él saját sablonjaiból, elveszítvén a kapcsolatot az élő és keletkező kultúrával, miután a rendszerváltás nyitotta kulturális törésvonal nagyon is gyorsan forrt be.) Hasonlóképpen termékeny érintkezési pontnak bizonyult a nyugat-európai avantgard és a délvidéki magyar irodalom találkozása. Ez a kultúraértelmezés, ami egyaránt alapja lehet egy posztkoloniális és egy kisebbségi (posztprovinciális? regionális?) irodalomelméletnek, arra is válaszlehetőséget ad, hogy miért jelennek meg elsősorban épp a kisebbségi magyar irodalomban a mágikus realizmushoz hasonló hibrid jelenségek[31].
Mindezek még nyitott kérdések, lehetőségek, irányok a gondolkodás számára. Nemcsak saját leendő kutatásaim, hanem elsősorban a nem magyarországi magyar irodalmak önmeghatározásai, kritikus újraértelmezései, kánonalkotásai számára. A következtetések épp az erre adható válaszok dialógusából alakulhatnak ki (Madáchot átírva mondhatnánk „a diskurzus célja a vita maga"), hiszen, ha komolyan vesszük azt, amit a kultúrák, fogalmak, definíciók nyitottságáról mondtunk, a termékeny meglátások épp ezekből vitákból sarjadhatnak ki. Az enyém csak a kérdezés - a válaszok lehetőségét átadom az erre hivatottabbaknak. Mondhatjuk, nem arra hívom potenciális beszélgetőpartnereimet, hogy közösen főzzük/főzzék meg az összmagyar vagy az össz-határontúli csirkepaprikást, hanem arra, hogy mindenki készítse el a maga töltött káposztáját, és megkóstoljuk egymás főztjét.
[1] A gondolatmenet a Határtalan irodalom című tanácskozáson rendezett kerekasztal-beszélgetésen felmerült ötlet megalapozására tesz kísérletet.
[2] In: Grendel Lajos: Elszigeteltség vagy egyetemesség?, Regio Könyvek 3, Bp., 1991., 69.o.
[3] In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk.: Bókay Antal-Vilcsek Béla-Szamosi Gertrúd-Sári László, Osiris Kiadó, 2002., 605.o.
[4] In: M. M. Bahtyin: A szó esztétikája, Gondolat, 1976., 13.o.
[5]Kálmán C. György: Irodalomtudomány, 90-es évek, in: Jelenkor 1999/12
[6] Edward W.Said: Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba, in: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk.: Bókay Antal-Vilcsek Béla-Szamosi Gertrúd-Sári László, Osiris Kiadó, 2002., 605.o.
[7] Arról, hogy a nyelvközpontú irodalomszemlélet, az irodalom társadalmi szerepvállalásának elutasítása és az egységes magyar kánon gondolata hogyan következik egymásból ebben az érvrendszerben jól mutatja Tőzsér Árpád leírása e diskurzus logikájáról: „Az irodalom "célja és rendeltetése" e szerint a marxista episztemológia szerint a társadalom és a társadalmilag meghatározott ember tükrözése (...) S az a nyelv, amely mindezt "közvetíti", csak valamiféle ... eszköz. Jellemző, hogy az efféle elméleteket épp azok a szlovákiai magyar írói körök tették magukévá a legkönnyebben ... amelyek egyébként a magyar nemzeti hagyományok és a nemzeti közösség védelmére rendezkedtek be (az irodalmat e védelem eszközeként használva) (...) összefoglalóan megállapíthatjuk róluk, hogy többé-kevésbe társadalmi küldetést, elkötelezettséget fogalmaztak meg irodalmunk számára, s az irodalom immanens minőségeinek, elsősorban a nyelvnek, mint kommunikációnak és egyben kommunikációs tárgynak másodlagos szerepet tulajdonítottak." Tőzsér Árpád: Az irodalom határai, Dialógus könyvek, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998., 8.o.
Ennek az érvrendszernek a vitathatósága viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szövegközpontú irodalomszemlélet minden kérdésre választ adna: inkább a szőnyeg alá söpör - kizár az elemzésből - bizonyos szempontokat. A posztkoloniális kritika, amellett, hogy többek közt épp ezeknek a problémáknak (a kulturális meghatározottságoknak) a megfogalmazása váltotta ki, az itt leírt gondolatmenettel szemben arra ébreszthet rá, hogy a mű kontextusának bevonása az értelmezésbe nem feltétlenül jár együtt leszűkítő, a nyelvet eszköznek tekintő szemléletmóddal. Ezekben az elemzésekben a kérdésfeltevés áttevődik egyrészt arra a problémára, hogy hogyan jelenik meg a tágan értett nyelvhasználat rétegzettségében, a mű többszólamúságában a kultúrák, hagyományok, identitások sokfélesége, másrészt arra, hogy a társadalmi, politikai stratégiák hogyan jelennek meg kánon és identitásképző erőként.
[8] Németh Zoltán: Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? In: Uő: A bevégezhetetlen feladat, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2005., 20-21.o.
[9] Hogy mennyire nem szükségszerű ez az elméleti keret, mennyire kitágult az irodalommal kapcsolatos beszéd mozgástere az ezredvég teoretikus elgondolásai tükrében, és, hogy ez a szemléletváltás képezi az alapját a posztkoloniális kritikának, példázza az, ahogy az előbb idézett Said szembeszáll az autonóm szöveg Ricoeur elméletének tulajdonított illúziójával és a hozzá kapcsolódó szövegközpontú kritikával a The Text, the World, the Critic című tanulmányában: „a szövegekben a történelem excentrikusan és dialektikusan összekeveredik a formával. Én azt tartom, hogy a szöveg (...) mindenféle centrista, kizárólagos felfogása figyelmen kívül hagyja azt az etnocentrizmust és tévelygő hatalomakarást, amelyből a szövegek születnek." Edward W Said: A szöveg, a világ, a kritikus, in: Testes könyv I., szerk: Kiss Attila Attila-Kovács Sándor S.K.-Odorics Ferenc, deKON-KÖNYVek, ICTUS ÉS JATE, Szeged, 1996., 327.o.
Ezt helyezi tágabb kontextusba Sári B. László épp a (posztkoloniális elméleteket is magában foglaló) kritikai kultúrakutatás legújabb eredményeit áttekintő Helikon-számhoz írt bevezető tanulmányában, a szemléletváltás lehetséges következményei között a kisebbségi irodalmak helyzetének újragondolását is felvetve: „Ennek az értelmezési keretnek a feltételezése révén olyan, a magyar irodalmi közéletben hagyományosan nem politikai témák is a figyelem középpontjába kerülhetnek, mint - hogy a kritikai kultúrakutatás magyar kontextusban is hasznosítható feltevéseinél maradjak - az irodalmi szöveg értelmezési kereteinek vizsgálata, a szöveg kontextushoz, így az intézményrendszerhez, a kritikához fűződő viszonya (...) az irodalmi szöveg beszédpozícióinak a történeti kontextusokra épülő vizsgálata, valamint a szövegek stratégiai használata a különböző kontextusokban (...) Ez azt is jelenti, hogy a politika nem csupán mint téma, hanem mint az irodalmi forma konstitutív alapfeltétele jelenne meg, amennyiben törekszünk arra, hogy az irodalmi közbeszéd történelmi szituáltságát minden esetben figyelembe vegyük - anélkül, hogy (...) totalizálni igyekeznénk. Emellett számos olyan kutatási terület is adódik, mely nem pusztán a kritikai kultúrakutatás módszertanából, hanem inkább a magyar kontextus sajátosságaiból következik. Ilyen témát jelenthetnek a magyar irodalom regionális és nemzeti vonatkozásainak vizsgálatai, különös tekintettel a térségi identitás viszonyai a határon túli magyar irodalom esetében." Sári B. László: A kultúra demokratizálása, in: Helikon 2005/1-2, 20.o.
[10] Faragó Kornélia: A viszonosság alakzatai, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2009., 8.o. (lásd még a szerző Térirányok, távolságok és Kultúrák és narratívák című köteteit is.)
[11] Ennek a definíciós küzdelemnek az intézményi, politikai okaira épp a kisebbségi irodalom integrációjának problémájából kiindulva kérdez rá Elek Tibor Darabokra szaggatatott irodalom(?) című írásában (Elek Tibor: Árnyékban és fényben. Darabokra szaggattatott magyar irodalom, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2007. 9-33. o.). A posztkoloniális diskurzus, illetve az ezt megalapozó kultúrkritikai irányzat tulajdonképp épp a hatalom, a tudás (birtoklása és irányítása), az intézményrendszer és az irodalom, kultúra kölcsönhatását vizsgálja, annak háttérbe, „tudat alá" szorított, elnyomott irányzatai, gondolatrendszerei szempontjából. Kicsiben tulajdonképpen hasonló módon tudatosítja Elek a balliberális-posztmodern kánon pozícióját és viszonyát a nemzeti elkötelezettségű diskurzushoz, mint ahogy Said az európai kultúra felsőbbrendűségét megalapozó orientalizmus eszmerendszerét elemzi. Érdekes fényt vet a kérdésre, ahogy az utóbbi ezt a fajta tudás-birtokláson keresztül gyakorolt hatalmat épp a nem totalitáriánus társadalmak működésére tartja jellemzőnek: „A nem totalitáriánus társadalmakban viszont egyes kulturális formák mások rovására előtérbe kerülnek, mint ahogy bizonyos eszmék is nagyobb befolyással bírnak másoknál; a kulturális hatalomnak ezt a formáját nevezte Gramsci hegemóniának, ami az iparosodott Nyugat kulturális életének megértéséhez nélkülözhetetlen fogalom." Edward Said: Orientalizmus, in: Helikon 1996/4, 434.o.
[12] Jellegzetes példaként álljon itt Selyem Zsuzsa éles megfogalmazása, amely egyben jól mutatja ezeknek a vélemény nyilvánításoknak a gyakran érthetően harcos retorikáját: „...erősen eltér az "anyaországi" irodalom-diskurzust uraló kolonialista viszonyulástól, mely előre tudja mi is volna ez a specifikum: a nemzeti identitás megőrzésének "feladata", "szolgálata". A kolonialista diskurzus egy hierarchikusan rögzített magasabb pozícióból szemlézi a "határon túli magyar irodalmat", abból kiindulva, hogy már az is eredmény, ha kimutathatja, hogy lépést tart az anyaországival, illetve tekintettel a körülményekre, bármi szép teljesítménynek minősül." Selyem Zsuzsa: Az "erdélyi magyar irodalom"-beszédmódok egyik utópiája. Disztransz in: Uő: Valami helyet, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2003. 81.o.
[13] Gilles Deleuze-Felix Guattari: Kafka. A kisebbségi irodalomért, Quadmon Kiadó, 2009.
[14] Orcsik Roland Németh Zoltán már idézett nézeteivel vitatkozva ennek lehetőségét veti fel: „Németh Zoltánnal szemben úgy vélem, minden integratív törekvés ellenére a kisebbségi helyzetben (is) működő irodalmaknak mégis van egy mássága. Egy olyan mássága, amit nem kéne szégyellni, letagadni, szőnyeg alá söpörni. Ezt a másságot Deleuze és Guattari az anyanyelv re- és deterritorizációjával magyarázzák. Végel a párhuzamos világok szimultaneitásával: "Valójában a kognitív helyzet szüli a kisebbségi irodalmak másságát saját nemzeti irodalmakon belül is. Nem a téma, miként sokan hiszik, sem az, hogy hol született, hanem az teszi a kisebbségi írót kisebbségi íróvá, hogy a nyelv, amellyel megteremti műveit, más nyelvek mindennapi reflexeiben, feszültségében él, hogy a peremen lévő nyelv tudja, hogy a dolgoknak mindig van egy másik párhuzamos neve. Ezt a másságot nem lehet »integrálni«, mert akkor elveszik." Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek az ún. kisebbségi irodalmak egyszerre részei, sajátjai és idegenjei az anyanyelvű kultúrának. E „kentauri" tapasztalat miatt ez nem „tiszta" nemzeti irodalom, így a kisebbségi fogalom nem esszenciális, mivel kulturális és poétikai különbség(ek), ellentétpárok, a mozgékony identitás feszültsége jellemzi" Orcsik Roland: Kentaur irodalom - Az Új Symosion anyanyelvi idegenségéről, in: Híd, 2006/6-7
[15] Mindenekelőtt Robert C Young a Colonial Desire: Hibridity in Theory, Culture and Race című könyvében kifejtett teóriájának.
[16] Balázs Imre József: Minor és maior nyelvhasználati módok az erdélyi magyar irodalomban, in: Kisebbségkutatás, 2006/2
[17] Virginás Andrea: Kolumbia, kagyló és kevert: néhány, a romániai magyar irodalom diszkurzív képződményét olvasó alakzat és A"határon túliság"/"határon inneniség", a „nőiség" és a „férfiasság" alakzatai a 2003-2005 között publikált magyar nyelvű prózai művekben, in: Uő: Az erdélyi prérin, KOMP-PRESS, Korunk,Kolozsvár, 2008.
[18] Arra, hogy más kontextusban, más szempontból is felvethető a posztkoloniális irodalom párhuzamának kérdése jó példa Bertha Zoltán, aki a magyar sorsirodalom történetét összegző tanulmányában, az egymást újraértelmező lokális és globális szféra kapcsán említi párhuzamként a posztkoloniális diskurzust. Bertha Zoltán: Sors, identitás, kultúra, in: Nagyvilág 2008/10, 1049.o.
[19] Faragó Kornélia: A kritka helyzettudata, in: Uő: Kultúrák és narratívák, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2005., 171-172.o.
[20] Orcsik Roland: i.m.
[21] Balázs Imre József: i.m.
[22] Egyébként megint egy olyan tanulmányról van szó, amely állandó és termékeny érintkezésben áll a posztkoloniális elmélettel, akár úgy, hogy Hall maga is támaszkodik a posztkoloniális kritika (elsősorban Homi K Bhabha) megállapításaira, akár úgy, mint a posztkoloniális kritika egyik hivatkozási alapja.
[23] Stuart Hall: A kulturális identitásról In: Multikulturalizmus, szerk: Feischmidt Margit, Osiris Kiadó, Budapest, 1997., 83.o.
[24] Ennek a tapasztalatnak a nyelvhasználati módra, innen pedig kulturális nyelvre fordításáról lásd Balázs Imre József már idézett tanulmányát.
[25] Arra, hogy a kisebbségi kultúra vizsgálata csak rávilágít a kultúra-fogalom fordítás-jellegére, saját vizsgálati anyagunkból példaként felhozhatjuk Tőzsér Árpád már idézett tanulmányát, melynek végkövetkeztetéseként a „szlovákiai magyar irodalom" autonómiájának problematikusságától eljut a „nemzeti irodalom" és a „világirodalom" fogalmának problematikusságához: „Goethe csak azt felejtette el megjegyezni, hogy ez az összjáték mindig egy konkrét nyelvben valósul meg, válik alkotó energiává (...). Pontosabban nem is egy nyelv, hanem nyelvek, kultúrák sokasága, amelyek - ahogy azt napjainkban Derrida már pontosabban megfogalmazta - egytől egyig fordításra vannak ítélve. (...) S ha a világirodalmat ilyen tágan értelmezett "műfordítói" folyamatként, olyan széleskörű világ-világműveltségértésként és önértelmezésként fogjuk föl, amely egy végletes nyitottság, befogadókészség alapján, de egy konkrét nyelvben képződik meg, akkor talán ezeknek a konkrét, magyar, szlovák stb. "világirodalmaknak" az irodalomtörténetei lehetnének azok a rendszerek, amelyeket az ún. határon túli szerzőink sem éreznének Prokrusztész-ágynak." Tőzsér Árpád: i.m., 52.o.
[26] Homi K. Bhabha: A posztkoloniális és a posztmodern, in: Helikon 1996/4, in: Helikon 1996/4., 485-6.o.
[27] Talán így lehetne értelmezni Tőzsér Árpád felvetését arra nézve, hogy mit is jelent az irodalom számára a „diglosszia" (kétnyelvűség) elmélete: „szerintem, ha ebből a diglossziából sikerülne, valahogy úgy, ahogy a magyarországi szlovák-magyar Závada Pálnak az ő diglossziájából sikerült, irodalmat csinálnunk, akkor ez lehetne annak a bizonyos "határon túliságnak" az irodalmi tartalma". Feltéve, hogy nyelven nyelvhasználati módot, kulturális nyelvet is értünk. (Így persze már nem feltétlenül kétnyelvűségről, hanem inkább soknyelvűségről, heteroglossziáról van szó.) A „határon túli magyar irodalom" integrációjának kérdései - Bányai János, Bertha Zoltán, Elek Tibor, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos, Tőzsér Árpád kerekasztal-beszélgetése, in: Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza, Kalligram, 2004. Pozsony, 428.
[28] A posztkoloniális irodalom szubverzivitására egész modellt épít Ashcroft, Griffiths és Tiffin könyve, az The Empire Writes Back. Kiindulópontjuk a hely, a nyelv és az én (identitás) elmozdulásai, törései a posztkoloniális irodalmakban, és az ebből következő otthontalanság-élmény, önmagában is érdekes vizsgálati szempontot kínál a kisebbségi irodalmak számára. (Bill Ashcroft - Gareth Griffiths - Helen Tiffin: The Empire Writes Back: Theory and Practice in Post-Colonial Literatures. London, Routledge, 1989.)
[29] A „határon túli magyar irodalom" integrációjának kérdései - Bányai János, Bertha Zoltán, Elek Tibor, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos, Tőzsér Árpád kerekasztal-beszélgetése in: Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza, Kalligram, 2004. Pozsony, 413.
[30] Nem véletlen, hogy Bahtyin kultúrafelfogása épp a soknyelvűség, a heteroglosszia elméletén alapul.
[31] A magyar mágikus realista irodalom kérdéséről részletesen írtam A mágikus realista anekdota című tanulmányomban. In: Papp Ágnes Klára: Átlátunk az üvegen? Gondolatok a kortárs irodalomról, Napkút Kiadó, Budapest, 2008.
Megjelent a Bárka 2010. 3. számában
