Lajta Gábor Az ajtón túl – Festmények 1985–2019 című retrospektív kiállítása
2019.09.18. – 2019.11.17.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.

 

Abafáy-Deák Csillag

 

Ablakot látunk?

 

Szemünk,
pillás függönye fent:
Hol a színpad:
kint-e vagy bent?
(Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára)

 

Férfi bőrönddel

 

Az ajtón innen nem csak hét zárt ajtó titkát kell megfejtenünk vagy akár elképzelnünk, nincs kulcsunk a zárhoz és az ajtókon kilincs sincs. Nem kell belépnünk a képbe mint egy híres kínai legenda szerint. Vu Tao-ce, a VIII. században élt festő egy olyan csodás tájképet festett, hogy a császár is megbámulta. Ekkor a festő belépett a képbe, megindult az ösvényen és eltűnt a ködbe vesző hegyek között. Többé senki se látta. Ez a motívum Kurosawa egyik filmjében is visszatér. A Vándor az Álmok egyik epizódjában egy múzeumban Van Gogh festményeket nézeget, az egyiken a víztükör megmozdul, a hídon szekerek mennek át és a Vándor máris ott találja magát a folyóparton, mozgalmas jelenetek között, majd átsétál a hídon, találkozik a festővel, végigjárja annak alkotói útját, bolyongása után a festő legutolsó képéhez érkezik, ahol a búzamező bezárul előtte, fekete madarak lepik el a képet, és ő újra a múzeumban találja magát.

Nehéz ma elképzelni, hogy valaki oly elmélyülten nézne egy festményt, hogy a látvány egy művészettörténeti vándorlás kalandját kínálná neki. Készen kapjuk a képek özönét. Mennyire vagyunk befogadók és hajlandók arra, hogy együtt vándoroljunk, akár álomszerűen a művésszel együtt, illetve találkozzunk vele többféle képben bolyongásunk során? Izgalmas ez a kérdés, mivel tudjuk, Lajta Gábornak van filmes múltja. 

 

Fegyver

 

 A Műcsarnokban, Lajta Gábor festményeit nézve mégis úgy érezzük, megsejtettük, mi van az ajtón túl. Talán nem is érdekel az ajtó, mert ablakot látunk, ami homályos üvegű, de ha elég sokáig nézzük, tisztul a kép, sőt többféle olvasatot mutat, majd az egész kép ablakká alakul. A festett ajtó, ami már nem létezik, csak a képen, az is egy ablak. Mintha egy olyan épületbe néznénk be, ahol átláthatunk az egész házon, átjárófélét látunk, ahol minden mindennel összefügg.

A legújabb alkotástól Fegyver (2019) haladok a múltba. Máris az említett kettősségbe ütközöm, nem csak azért, mert diptichont látok. Tarantino idei sikerfilmje, a Volt egyszer egy Hollywood ugrik be. A cím összefoglalja a képet, nem csak azért, mert a második képen fegyverrel célzó figurákat látunk. Összekapcsolódik az idill és a motivációt nélkülöző, vagy azt feltételesen nélkülöző tett, amit a Tarantino-filmen is láthattunk, az értelmetlennek tűnő tett. Összeáll a kép. Lehet határvonalat húzni a két kép között, van tökéletes ártatlanság, idill? Csak fegyverrel lehet bántani, sebezni?

 

Film-vászon / Önarckép (1985)

 

A Férfi bőrönddel (2019) is idei alkotás. Talányos kép. Azt nem kell találgatnunk, mi van a bőröndben. Kinyílt, nincs benne semmi, mégis vonszolja maga után. Az alak mozgásban van, nem mutatja arcát, kalapja mélyen fejébe húzva, kabátgallérja feltűrve, a fejből hátulról csak egy csík látszik, szinte bábuszerű a figura. Mit hurcol magával? Arthur Miller Az ügynök halálának parafrázisa lenne? Egy kiüresedett élet, amit cipelnünk kell magunkkal? A fehér négyzet, nem tabula rasa, talán az utolsó filmkocka, amikor már lement a stáblista, csak az üres vászon villódzik. Vagy a festő meg nem kezdett képe? Kezdet és vég is? Az üres vászon képe megjelenik a Film-vászon / Üres (1985) képen is, előrevetíti, hogy valami történni fog.

 

Az oroszlán nyelve

 

A saját készítésű filmből a mozgókép kockája és a festmény ötvöződik a Film-vászon / Önarckép (1985) fotorealisztikus alkotáson. Majd látunk nyolc ajtót (Egy ajtó részletei, 1987), nyolc diafilm kockát, ez másféle lövés, mint a Film-vászon / Lövés című képen, ahol a mozgókép a sínek között fekvő alakkal megjeleníti a film előző és elkövetkező lehetséges eseményeit. A sínek továbbviszik tekintetünket, és lövésünk sincs, jön-e a vonat, vagy már rég elment. Egy lelőtt embert látunk, vége a filmnek a western-hős győzelme nélkül. A diasorozat részleteire szedi az ajtót, ahol nem lőtt senki, csak balta dolgozta meg a konkrétan létező ajtó felületét. A sorozat képregénnyé vált. Lelassult a mozgás, a diafilm vetítés során a képek állóvá válnak. Önállóvá? Az oroszlán nyelve című 2014-es sorozat feszültsége akkor is átjön, ha nem tudjuk az előzményét, egy tragikus eseményt. A Lánchíd oroszlánja nyelv nélkül is hozzánk szól, a szemünkkel halljuk a képet, a fiatal francia lány máig meg nem fejtett történetét.

 

Agóra

 

Lajta rendre visszatér egy-egy témához, a fény-árnyék, világos-sötét ellentéteihez. Kedvenc színe a vörösbe hajló aranysárga szín, amely megidézi a tűz, a nap, a láva fényét, sőt az ikonok világát is. Ragyog, vakít a háttér, kiemeli a pillanatot, a történést, szellemivé teszi, transzcendenssé. A sorsába felejtkező egyén mintha megtorpanna, arcán, mozdulatában feszültség éled, érteni próbálja helyzetét. Női figurái mozognak, hol a táncteremben, hol egy buliban, ez a mozgás bemozdulás, a cselekvés kezdete és belső kényszere. Mozgásuk titokzatos is, azaz követhetetlen, megfejthetetlen.

A tárlat az absztrakt képekkel indít, és innen jut el, érkezik meg a figurális alkotásokhoz, a vonalaktól, a négyzetektől, a fekete-fehér árnyalatoktól a figurák lelki világához. A művek kiválasztása Kondor-Szilágyi Mária kurátor munkáját dicséri. Lajta mindegyik alkotásában filozófiai-lélektani kérdéseket feszeget, jár körbe. Az emberi lény mibenlétére kérdez rá, testi-lelki vívódásait ragadja meg. Számos képen az emberi test áll a középpontban, Nem az arcra helyezi a hangsúlyt, mint tette Rembrandt a maga idejében, hanem a test egészére, a mozdulat ívére, holtpontjára és dinamikájára. Lajta nagy empátiával közelit alakjaihoz, nem ítéletet fogalmaz meg, ill. sugall, hanem a lét közönyéből kilépő, a világból kiszakadó ember útját követi, szemléli, a sorsok útvesztőit tárja elénk, a halálközeliség élményét sem tagadva el.

 

Éjszakai színpad

 

Önarcképei önértelmezések, a művészet és művész kapcsolatát vizsgálja, meddig lehet része egy alkotásnak, és honnan nem számít, hogy kit látunk a képen. Fikció és valóság szövevényes viszonyára világít rá, az alkotás önállóságára, a művésztől való függetlenedésre.   Élethelyzetekből bontja ki az egyén és világ megbomlott viszonyát. Lajta a lét abszurd és paradox voltával is szembenéz, ill. szembe kerül. Nem válik nihilistává, ettől megóvja filmszerű látásmódja, a dolgok-viszonyok sokarcúságának megmutatása, és szemlélő habitusa, ahogy kliséket elkerülve láttatja a világot, alakjait. Átvilágítja a világot, az eseményeket. Amikor egyik önarcképén behajol a képbe, ablak nyílik egy női testre, a férfi arcát látjuk, görnyedt alakját, a kíváncsi, szabadon gondolkodó ember mozdulatát, a művész tárgyától való függőségét. Képein ott a szorongás, a láthatatlan félelem érzése. Idegenek vagyunk saját otthonunkban, saját világunkban. Nem a saját életünket éljük, nem belsőnkre figyelünk, hanem a külvilágra, a külsőségekre.

 

Bordóra hangolva

 

Lajta dekódolja a lehetetlent, a hétköznapi, már-már közhelyes mozdulatokat, jelenségeket, ugyanakkor a tárgyi világon túlmutató helyzetekre irányítja tekintetünket, a belső történésekre és érzelmekre. A nem látható világra, az elképzelt és vágyott világra, amely csak az alakokban létezik. Utazók ők, mint az oroszlán nyelvének női alakja. Női Odüsszeusz, aki sosem tér vagy térhet haza, mert ez lesz a sorsa, ez van megírva számára, a be nem teljesült élet, annak minden szaggatottságával. A ki nem mondásra helyezi a hangsúlyt, a mozdulat árulkodik, a mozdulat lesz a nyelv, a kimondott szó..

 A kiállításon beléptünk a képbe, mint Kurosawa filmepizódjában, és találkoztunk a festővel különböző korszakaiban, majd újra a Múzeumban találtuk magunkat, de gondolatban még akkor is az átjárókat láttuk, vagy kerestük, az ajtón túl.

             

Kölüs Lajos

 

Az elágazó ösvények kertje

 

Egyben látva a festő korszakait, absztrakt alkotásaiban is látásmódjának érzéki és összetett jellegét fedezhetjük fel. Figurális képei helyzet- és lélekelemzések, nemcsak egzisztenciális állapotot rögzítenek, hanem a cselekvésre és nem cselekvésre fókuszálnak, miközben a hamleti dilemmát járják körbe: lenni vagy nem lenni.

 

Átkelés

 

Nem misztériumjátékot látunk a sorozatképekben, hanem az emberi létezés titkokkal, szertartásokkal teli világát, bevezetést egy alternatív valóságba, amely az adott figura saját valóságának változataként jelenik meg. Lajta is, miként Jorge Luis Borges az Elágazó ösvények kertje című novellájában ugyanazt a történetet meséli el, de többféleképpen, gyakran ellentmondóan. Lajta úgy tekint az időre, mint „elágazó ösvények kertjére", ahol különböző dolgok egymással párhuzamosan történnek. Lajta mindegyik képe átjárót nyit a múlt és a jelen világa, az élet és halál között. Ismerjük Orpheusz legendáját, ahogy Euridikét igyekszik kiragadni az alvilágból. Feltétel, hogy Orpheusz ne nézzen vissza. Visszanéz. Ahogy Lajta is teszi, igen, a festő visszanéz, nehéz szívvel, olykor fájdalommal, de szembesíti önmagát korábbi énjével. Férfi bőrönddel (2019) alkotásában a férfit háttal állva látjuk, felgyűrt kabátgallérral, kalappal a fején, mennie kell, így választott vagy erre kényszerült, nem tudjuk. Ez is átkelés, ha nem tudjuk a célját, talán az eredményét sem, mert egy döntés pillanatát látjuk, a bemozdulást. Az Átkelés (2010) tűzpirosa már a cselekvésről tanúskodik, még tart, még nem ért véget. Nincs átkelés? Valami lappang a sötétben, mintha Antonioni első színes filmjében, a Vörös sivatagban igyekezne valaki, sorsára hagyottan, egyedül. Lajta festményén látható vonal, az út vagy járda szegélye olyan, mintha a Niagara felett kelne át valaki, kezében az egyensúlyt biztosító bambuszrúddal, mintha a figurát az esetlegességből próbálni kiszabadítani.

 

Távolodó férfi

 

A Kék aluljáró (2010) is ismeretlen világba vezet, holott a kép címe olyan teret jelöl, amely mindennapi tapasztalatunk része és élménye. De itt is éjszaka van, üresség és elhagyottság. Félelem, viszolygás érzése ébred a néző szívében, sőt rettegés. A Domboldal (2010) összeölelkező (összekapaszkodó?) párját napsütötte tájba helyezi Lajta, idilli mozzanat, harmónia, csak a vörös eltolódás sejteti, megégethetik magukat, tilosban járnak. A távolodó férfi (2010) alakja ponttá zsugorított, falként szinte rádől, rászakad az alkony vöröses fénye. Ez is magány, sőt férfi magány. A Tűznyelő (2001–200) alkotása ugyanezt az érzést dolgozza fel, a vakító fény árnyékká varázsolja a testet, megszünteti, és ez már nem egyszerű cirkuszi mutatvány. A tűz őt emészti fel, őt nyeli el. Ismét zsarátnok-fényt látunk, parázsló tüzet, amely kialvónak tűnik ugyan, de belül még mindig darabosan, göröngyösen izzó parázs, hol vérvörös, hol mézszínű. Ha a zsarátnok-fény kihuny, titkok lepleződhetnek le, rejtélyek nyomára bukkanhatunk, és egy jeges, fagyos világban találhatjuk magunkat. A tánc vége (2002) aranysárgája a remény szőnyege. A lépés magabiztos, ám társtalan.

 

Lámpazsinór

 

A lámpazsinór (1999) című kép a falon belüli és a falon túli világot is jelöli, a térhatás paradoxona, hogy egyszerre belül és kívül is vagyunk, vagyis sehol sem. Lajta művének szürrealitása nem a kapcsolatot, nem a világhoz való kötődést, hanem éppen ellenkezőleg, az eloldódást hordozza, a hiány kényszerítő erejét, hogy valami olyasmit tegyünk, aminek végzetes a következménye. Kinek a végzete? (2005) teszi fel a kérdést egyik művének a címe. A férfi várja a választ, az ülő nő testtartása jelzi, megfogták, töpreng, keresi a megfelelő szavakat, innen és túl. Lenni vagy nem lenni, még nem tudja, melyik lehetőséget fogja választani. A Kék szeparé (2006–2007) című képen a festőt fedezhetjük fel. Alászállt, ha nem is a pokol mélyére, de olyan világba, ahol átjáró nyílik egy ismeretlen világba, a testiségbe, az érzékek birodalmába. A meztelen nő a férfi alteregójaként is felfogható, képmás. Virginia Woolf híres esszéje jut eszembe, a Saját szoba. Lajta női figurái a női emancipációt is képviselik.

 

Kifelé nyíló ajtó

 

Lajta, akár Woolf, egyben az idő megszállottja, a pillanat őre és rabja egyszerre. Mint női festmény-alakja, mi nézők is kószálunk, csak úgy, cél nélkül, szabadon, akár a szél. Annyira szabad, hogy képei láttán a néző visszafogja lélegzetét, magát látja a figura alakjában. Várakozunk és elképzeljük, mi fog történni. Akár az ajtón túl vagy az ajtón innen. Az ajtón túli dolgok nem láthatók, inkább a titkok világába tartoznak, kivéve, ha részesei, szereplői vagyunk ennek a titkos világnak. Lajta a kíváncsiságot viszi a képre, egyfajta emberi tényezőt és tulajdonságot. Valami történik, amit megsejtünk, talán tudunk is.

Lajta a rejtélyt, a titok logikáját használja, az információhiányt (Az oroszlán nyelve I., Készülődés, 2015). A Kifelé nyíló ajtó (1987), Egy fehér ajtó árnyéka (1987) absztrakt világa új értelmet kap a készülődésben. Menni kell, egy belső sugallat szerint is, és erre a sugallatra, hívó szóra – nincs racionális magyarázat. Mint a Film-vászon / Üres) (1985) fekete-fehér négyzete. Tényleg üres? Lajta egy másik alkotása konkretizálja az élményt: Film-vászon / Lövés (1985). Egy fekvő alakot látunk a sínek között. Mint aki a sínek közé esett… (Kosztolányi, 1910): Mint aki a sínek közé esett.../ És általérzi tűnő életét,/ míg zúgva kattog a forró kerék,/ cikázva lobban sok-sok ferde kép/ és lát, ahogy nem látott sose még/. Lajta önmagát látja, festi meg – Film-vászon / Önarckép (1985).

 

Akt fekete kabáttal

 

És az Egy ajtó részletei (1987) fotósorozata tágítja ki a világot, baltával hasogatva az ajtót, hogy a holt, de ember alkotta tárgy, test megnyíljon a művész számára. Lajtánál a rejtély és a titok összefonódik, egymásba csúszik. A titok valamit elfed, valamit elrejt, akár mások, akár önmagunk elől. A titokból rejtély lesz, mert nem sikerül megfejteni, minden emberi igyekezet és tudás ellenére. Lajta alternatív valóságában a rejtély mítosszá, legendává is válik.

Festett ajtója Jerzy Kosiński A festett madár című művét is eszembe juttatja, az írói látomás szürreális világát, amelyben a közösségtől és a kommunikációtól megfosztott ember lecsupaszított énjével szembesülhetünk.

            Lajta kiállítása időutazás is, amelynek során a látott dolgok és a látszatok megtévesztők világával találhatjuk szembe magunkat. Azzal a művészi törekvéssel és céllal, hogy a művész miként kerülheti el, hogy végletesen elkülönüljön (elszakadjon) attól a világtól, amelyben él, attól a múlttól, amelyet magában őriz. Lajta létsíkjai, megfigyelései olyan hasadékok, rések, köztes állapotok, amelyeken át a való világra, egyben annak mítoszára, valamint tudásunk végességére és önmagunkra, jobbik és rosszabbik énünkre ismerhetünk. 

 

Kinek a végzete

Lajtánál a határok (a téridő görbületek) és elkülönülésük (alternatív valóság) a figurák létállapota is, ami nem más, mint Az elágazó ösvények kertje, az idő könyörtelen változása. Ebben a kertben Lajta nemcsak az eléje táruló látványra, hanem annak burka mögé is pillant, a láthatatlan láthatóvá váljon, még ha a láthatatlan irreális, rémisztő, kísértetszerű, idegen is számunkra. Az oroszlán nyelve-sorozat a Példabeszéd 28:1 sorait juttatja eszembe: Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is; az igazak pedig, mint az ifjú oroszlán, bátrak.

            Figurái folyton áthágnak egy kontrollt, szabadulni akarnak a felügyelet az egyént bekebelező természete, rendszere alól, nem láthatatlanná, hanem szabad, arccal rendelkező személyiséggé akarnak válni. Alakjai – ha olykor az is a látszat – nem akarathiánnyal küzdenek, hanem az emancipálódás, a függetlenedés útján rájuk leselkedő veszélyek, cselekvésüket eltérítő manipulációk kényszerítő hatása billenti ki egyensúlyi helyzetükből, amit Lajta nagy érzékiséggel jelenít meg. Elbizonytalanítja a figuráját, de minket nézőket is, mintha sem a figura, sem a néző nem tudná, hogy mit lát, hol van, mit hall, miközben akaratlanul is áthág, áthágunk egy határt. Lajta figuráira is igaz: „…az akaratlan áthágás az akarat nélküli bűn esetévé válik”.[1]