Azért gyűjti ezeket, mert magának teszik?!

Gerő László nemzetközi magángyűjteménye

A kissé zaklatott, ám megértésre vágyó látogató 2018 nyarán feltett kérdésére udvarias mosollyal kísért IGEN volt a válasz. Kimondója azzal pontosította őszinte válaszát, hogy ez persze nem ennyire egyszerű, hosszabb kifejtésére azonban jelen helyzetben nincsen lehetőség. A válaszadó Gerő László közgazdász volt, akinek a műgyűjteményéből rendezett kiállítás a tavalyi év egyik képzőművészeti szenzációja volt Szentendrén.

A széleskörű érdeklődéssel fogadott tárlaton elismert nemzetközi és hazai neveket sorakoztató együttes került bemutatásra. A művek jellemzően európai alkotóktól származnak, kiválasztásuk folyamatát a gyűjtő unokatestvére, a Los Angelesben élő Robert Gero képzőművész és filozófus jelentős impulzusokkal generálta. Kijelenthető továbbá, hogy habár szép számmal kerültek a válogatásba magyar alkotók művei is, a fentebbi ok miatt a hazai trendektől mégis meglehetősen távol esik a teljes anyag. Kapcsolódási pontja a hazai szcénával nagyjából annyi, hogy itt van és nem máshol. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy olyan nemzetközi kontextusban született gyűjteménnyel állunk szemben, aminek anyagát jelentősen színesítik magyar művek. Ez a fordított helyzet nemcsak azért nagyon fontos, mert rámutat, részei vagyunk a nemzetközi kommunikációnak, hanem azért is, mert segít átmenni a másik oldalra, hogy onnan is megfigyeljük, ami eddig evidens volt, pedig nem az, hogy mit vásárol ma egy budapesti műgyűjtő. Gerő László nem szokványos gondolkodásának első kirívó jegye, hogy itthon kisebbségben van abbéli meggyőződésében, miszerint az esztétikumot nem elsődleges szempontként értékeli: sokkal nagyobb gondot fordít a tartalom és gondolat műtárgyban történő megőrzésére. Művészeti érdeklődésének középpontjában az akcionizmus, performansz művészet és konceptualizmus műfajai állnak, valamint a kortárs művészet azon kifejező eszközei, amik ezekből a mára klasszikussá vált irányzatokból fejlődtek ki. Ez a kultúra sok tekintetben ellentmond a pop art megjelenéséig diadalittasan vonuló atelier piktúrával szemben. Nem csoda hát, ha a konvencionális galéria ízlésen nevelkedett néző kissé értetlenül fogadja a gyakran bizarr témájú vagy látványú műveket, amik inkább az érzéket és érzelmeket borzoló, esetlegesen zavaró tényezők, mint egy szoba ékei.

Kezdetekkor Gerő Lászlónak nem volt célja a közízlés negligálása és persze ma sem az, sőt. Vásárlásai a nyolcvanas években az európai neoavantgard, majd lírai absztrakt gesztusfestészet alkotásaival indult, így lett a tulajdona néhány Klimó Károly festmény, valamint Martha Jungwirt kismérető akvarellje. A két művész nem a külvilág látványának leképezésével bajlódik: műveiken az érzelmek, vagy az azokat kiváltó hatások színadaptációjaként revelálódnak. Ugyanakkor a figuralitás a Kelet-Európa mára nemzetközi elismerést szerzett, újra értelmező Lipcsei Iskolához köthető Neo Rauch, David Schnell és Christoph Ruckhäberle képein keresztül a gyűjtő régi, megbecsült darabjai, amely művek sok esetben társadalmi kérdésekre reflektálnak. A magyar alkotók közül kedveli El Kazovszkij vagy Birkás Ákos munkásságát. A szerzemények közé ezen túl egyre több olyan kerül, amik habár klasszikus technikai megoldásúak, mégis szorosabban kötődnek a konceptuális művészethez, így Martin Henrik és Tarr Hajnalka munkái. Ez is meghatározó iránnyá vált az évek alatt. Tovább haladva, példaként említhető a nemzetközi szcénában is elismert Csákány István és Kicsiny Balázs helyspecifikus installációit dokumentáló rajzai és fotói. Mindezek mentén a mára kialakult fő irány tartalmilag – a gyűjtő saját értékelése és a szakma visszajelzései szerint is – azokra a művekre fókuszál, amelyek az emberi test és lélek szenvedéseire reflektálnak valamilyen módon, amelyek az egyénről éppúgy szólhatnak, mint a szélesebb társadalmi réteget érintő politikai vagy szociológiai kérdésekről. A valamilyen módon pedig utal továbbá a műfaji sokszínűségre, hiszen festmények, akciófotók, videók, konceptuális munkák, szobrok és objektek is részei a kollekciónak. De utal a szenvedés, vagyis az élet testi vagy lelki nehézségeire. Ezen művek sorának legfontosabb darabjai a bécsi akcionizmus és annak magyar változata, az azzal szinte azonos idejű Hajas Tibor és Vető János témánkra reflektáló munkái. Ha elmélyedünk a művek megismerésében és megértésében, majd keresünk egy szót, ami annak lényegét a legjobban kifejezi, az a TERMÉSZETELLENESSÉG. Ezt az intuitív gondolatot akkor is helyénvalónak találjuk, ha a művekre nem a XX. század szüleményeiként nézünk, hanem a több évszázados, jellemzően keresztény tematikában és eszmetörténetben próbáljuk a helyére tenni. De térjünk vissza a fentebbi szóhoz, illetve annak szinonímáihoz, amiket ha vizsgálunk, az értelmezés árnyalatait tárja elénk, azaz megkapjuk a kiállítás ezen részének vizuális és tartalmi jelzőit: rendellenes, abnormális, torz, nem egészséges, szokatlan, képtelen, elképzelhetetlen, különös, lehetetlen, bizarr, furcsa, abszurd és nonszensz. A művekről – tartalmuk vagy megjelenítésük természetellenességén túl – megállapítható, hogy szorosabb kapcsolatot ápolnak a negatív emberi érzelmekkel, mint a pozitívakkal, így a harag, undor, szomorúság, félelem, megvetés, bűntudat, szégyen, zavarodottság érzéseivel.

Kaszás Tamás: A permafroszt meghódítása / Conquer the Permafrost
(2017; tus, papír, vászonra kasírozva; 97×156 cm)

Az emberi szenvedés ábrázolása egyáltalán nem idegen az európai művészettörténetben, hiszen sajátja a keresztény kultúrának, ahol a figuralitás a tartalom megjelenítésnek, az elmesélésnek lényegi eleme. Jézus és szentjeinek teste – elsősorban a középkori művészetben – vérző sebekkel teli. Ezen felül csonkolt testek, tetemek éppúgy előfordulnak, mint kínzóeszközök vagy a témához köthető gúnyos, megvető tekintetek. Ezeket a képeket napjainkban elfogadóan nézzük, sőt megszoktuk látványukat. A kereszten halált halt Jézus Krisztus felmutatott vérző sebei és agonizációja a bűnök megváltásával adekvát, szentjeinek szenvedésben való megmutatkozása követendő példaként hangsúlyozódik. A kereszténység e korszaka és jelenkorunk között időben – emberi léptékkel mérve – óriási távolság van, épp ezért már nem képesek közös platformon állni értékeink és pozitívumaink. De valójában nem is távolságról, hanem teljes szembefordulásról van szó. Fontos kapcsolódási pontunk a kulturális hagyományunk, a szenvedéstörténet vagy szentek ábrázolásának elfogadása. Ugyanennek a témának a deszakralizált és jelenkori képi adaptációja azonban valamiért átcsap a tabu vagy el nem fogadás területére, miközben annak objektív, érzelemmentes megítélése a szakma számára is kihívást jelent. Jelenkorunk képein a vér, az (imitált) csonkolt test látványa, a bármiféle, szenvedésre utaló jelzés tabu. Még eggyel lentebb való a bármilyen okból eredő öngyilkosság vagy önkínzás. Nyilvánvaló ennek oka: egy világi, általunk ismert térben, közöttünk élő emberek megjelenítésével már egészen más a helyzet. Más, mert akár velünk is megtörténhetne, így a gondolatát sem tudjuk elfogadni. A bécsiek felborzolták e tabukat. Persze nem a történeti festészeti kritikáját végezték el, jóval inkább azok eredendő forrását, a kereszténység gondolatiságát, az általa diktált morális értékrendet kérdőjelezték meg, ugyanakkor annak esztétikáját is. A politikai, szexuális és erkölcsi normákat felrázó és felszabadító orgiasztikus testakcióik, összművészeti happeningjeik, valamint ezek kiállítható és szélesebb közönség elé tárolható képi dokumentációi magukra vonták a világ figyelmét, igen nagy sikerrel. Életbe lépett a mai szabály: alkotásaik, performanszaik, különféle művészeti akcióik szinte blockbuster-ként robbantak a kulturális köztudatban. A kritika arra ösztönöz, hogy az általános emberi, inkább keresztény értékek vizsgálatát végezzük el. Ebben lehet segítségünkre a hét főbűn áttekintése, amik a mai napig negatív kicsengésűek. Ha mögéjük tekintünk, világosan látható, hogy a kapitalizmusban, avagy a fogyasztói társadalomban való érvényesülés ezekkel az értékekkel semmiképpen sem egyeztethető össze. Lényegtelenné, súlytalanná váltak, így már nem is mindenki számára egyértelműek, nem is tudjuk sorolni. Ezek: kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság. A mai világi közgondolkodásban és vagyon felhalmozásban az válik vesztessé, aki szigorúan ezen értékrendek alapján kívánja élni mindennapjait. Talán ez az oka annak, hogy a természetellenesség lett a közös jelző.

postscriptum

Tavaly a műveket bemutató teremből egy kisebb, intimebb szobába juthattunk, ahol Mara Matschuska videofilmje ment. Végignéztem a 30 fokos ablaktalan teremben. Izzadtam, de nem baj, végre ülök, most, hogy bejártunk minden termet, és jól esik kicsit leülni, közben feszengek, nem a direkt megtévesztő pszeudo szex miatt, hanem az érzelmek megjelenítésének szemtelen, kendőzetlen őszintesége miatt, amihez nem vagyok hozzászokva, és nem is tudom eldönteni, hogy provokál, vagy csak egyszerűen annyira őszinte, hogy azt már a gyóntató papok is nehezen viselnék, mert átlök a szociális, még inkább gender tabuk területére. Úgy érzem, ez a 18 karikás terem nem a mű bemutatásáról szól, hanem arról, hogy én is a kiállítás részévé válok saját érzéseimmel együtt, az interaktivitás itt van jelen csak igazán. Ebben a műben kulminál talán a teljes eddigi anyag. Épp ezért nem is lehetne ennél jobb a befejezés.

Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.

Főoldal

2019. október 16.

Vissza