A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának díjazottjai 2017–2018 című kiállítás
2019.08.22. – 2019.09.22.
Pesti Vigadó
1051 Budapest, Vigadó tér 2.
A kamaratárlat a 2017-2018. évben az MMA Képzőművészeti Tagozata Művészeti ösztöndíjában részesített Bogdándy Zoltán Szultán és Drabik István képzőművészek, Ámmer Gergő és Mátrai Erik Fiatal művészeti ösztöndíjat elnyert alkotóművészek, valamint Molnár Sándor, az MMA Képzőművészeti Tagozat 2017. évi díjazottja munkáit mutatja be.
Kurátor: Sulyok Miklós művészettörténész
Megnyitó, előtérben Hermész
Abafáy-Deák Csillag
Beavatás
Tágas kiállítótérben minden alkotásnak jut levegő és hely, így a művel való személyes találkozás intim pillanattá válhat. Két szobrász (Ámmer Gergő, Drabik István), két festő (Mátrai Erik, Molnár Sándor) és egy art brut képzőművész (Bogdándy Zoltán Szultán) művei láthatók. A figuratívtól az absztrakt képekig terjed a kortárs alkotások skálája.
Mátrai Erik: Spektrum ellipszis pár I., II., 2017
A terembe lépve először Mátrai Erik műveit szemlélem, meglepetéssel tapasztalom, hogy klasszikus formakultúrával van jelen, nincs projektor, nincs videoinstalláció, ám az alkotó most is fénnyel játszik, a szivárványszínekkel, ellipszisekkel. Diptichonok és triptichonok követik egymást: Szivárvány ellipszis sárgában-kékben-vörösben, 2018, Spektrum ellipszis pár I-II., 2017. Az ellipsziseknek közük van a szentség szimbólumához, a fejet övező dicsfény, a glória a festészetben szentség kifejezője. Mátrai elszakad ugyan a glória vallásos értelmezésétől, de a körből az univerzum, a mindenség általános jelképét hozza létre, használja fel, egyben az ellipszis formának természettudományos megközelítést is ad, (a bolygók, így a Föld is, Nap fókuszpontú ellipszis pályán mozognak), vagyis műveiben a színdinamika és geometria kapcsolatát (a térhatást, a képsíkok és a perspektíva változását) is vizsgálja. A vörös-sárga-kék alapszínek, úgynevezett primérszínek, Goethe is erre a három színre építette fel színelméletét.
Mátrai Erik: Spektrum variációk, 2017, részlet
Már az acb Galériában látott fényinstallációja is építészeti formát hozott létre, templom oszlopokat, templomi tereket. Most absztrakt módon gondolja tovább az építészeti formát, jelenséget. A függőleges, váltakozó hosszúságú és színes, ritmikus vonalak, a Spektrum variációk I-II., 2017 is forma–tér–szín–textura tanulmányok (színdinamika, színrendszerek, egyensúly, ritmus, áthajlások stb.). Kompozíciói csak látszólag statikusak, az elmozdulásokat, a fény-árnyék jelenségeket, az erővonalak változását keresi. Mintha az idő dimenzióját is megjelenítené, a körforgást, a végtelenséget, a léptékváltásokon keresztül.
Ámmer Gergő, fiatal szobrászművész kapta 2018ban a 65. Vásárhelyi Őszi Tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet. Szobrait onnan ismerem. Két szobra sajátos kaput alkot, vigyázzák a teret. Hermész és Dávid.
Ámmer Gergő: Dávid
Egyik sem a férfi test ideáltípusa. Ámmer a befogadás közhelyét értelmezi újra, szarkasztikusan világít rá, miként is tekintünk Michelangelo Dávidjára. Szobrai, vallomása szerint önanalízisek, és szokatlan perspektívát hordoznak. A formai letisztultság nem egyszerűsítést jelent, hanem a portrék belső tartásának, világának csendjét, metafizikáját. Többnyire hófehérek a szobrok, mintha gipszbe-gézbe burkolták volna a traumatológián egy baleset áldozatait, és néhol már ez sem segíthetett, még a Victim (Áldozat) című szobor, amely márványból készült, az is kapott kötést, a portré az időtlenséget sugározza. Nem áll kívül az életen, nagyon is él és élő alak.
Ámmer Gergő: Victim, 2017
A dekonstruált Judit és Holofermész alkotását mi fejben rakjuk össze, a férfifej oszlopon (piedesztálon) nyugszik? A női test elvesztette fejét? Alsóteste, torzója nyugodt pózban áll, stabilan, nem támaszkodik az oszlopra. Egyek, egymástól elválaszthatatlanok. A puszta formát szemlélve, megsejthettük, mi van a gipsz mögött, a fájdalom, minden érzelgősség nélkül tört át ezen a burkon, ami még úgy-ahogy összetartotta a formát, nem hagyta teljességében összeomolni. Alter ego II., 2012 nyelvöltésében az ember saját maga iránti öniróniája jelenik meg, ember- vagy művészlétedre sem kell önmagadat komolyan venni. A nyelvöltős portré ellenpárját is látjuk, a befele fordulást, az elmélyedést, a szenvedő ember rendíthetetlen nyugalmát. Kontrasztok világa Ámmer bálványt és szobrászati toposzokat megkérdőjelező szobrainak világa.
Ámmer Gergő: Judit és Holofernész, 2017
Molnár Sándor fehér képei az üresség, a semmi lenyomatai lennének? Ámmer Gergő Victim című művének rokonai, vagy fordítva? A fehér sárga foltba fut, hol hullámmá válik, vagy felfénylik, mint a fémes felületen nyomot hagyott ütések, kalapácsnyomok. Vértté (vértezetté) válik a festmény, mintha magát az emberi testet (lelket) védené. Vértezet, benne a vér szó, az elrejtett seb. Időtlenség ez, Platón barlangjában vagyunk, semmit sem látunk a világból. Nincs is világ, aki látja a kinti világot, megvakul, belevakul 2016/17-ben, az akkor nyolcvanéves Molnár Sándor életművéből Üresség címmel a Pesti Vigadóban az utolsó tíz évében készült képeiből láthattunk válogatást. Az alkotás töretlenségét is mutatja, hogy a kiállításon új műveket is látunk.
Molnár Sándor: Sunjata, N184, Üresség
Fotó: Lajta Gábor
Talányos, hogyan lehet a monokróm festészet révén hatni, árnyalatot, már-már fehér sötétséget teremteni. A fehér sötétség a halál. A feketeség birodalma. Azt mondják, hogy ez a halál. Fehér sötétség. Ott él pontosan mellette. Annyira mellette, hogy már átlát, mint a szomszédba. Ahonnan már áthallani valamit. Nem érti, de azért hallja. Ahová már át lehet kiáltani. Ez a kérlelhetetlen? Onnan, ahová belépni tilos, hűvösség árad. (Hamvas Béla) Amíg nem lépek közel a képekhez, mindent fehérnek, végtelen fehérnek látok, és mégse színtelenek, messziről is vibrálnak. Hamvas Béla szerint: Aki az ürességgel azonosul, az megnyugszik[…] Nincs más, csak a lüktető üresség, amely úgy lüktet, mint a szív, de benne nem a vér, hanem a fény lüktet.
Drabik István: Cím nélkül, 2018,
rozsdamentes acél, réz
Drabik István vasszobrai első pillantásra Gaál József portréit juttatják eszembe, ahol érzelmek, belső erők, az ösztönök uralják az adott lény létezését, a kommunikáció nem nyelvi úton zajlik, hanem gesztusokkal, arckifejezésekkel, megérzésekkel. A két művész alkotásainál nem az anyag, vagyis a vas, fém, festék adja a rokonságot, és nem is az archaikus eredetre való utalás, hanem a gesztusok által, ahogyan Gaálnál, úgy Drabiknál is a karakteres, groteszk fejek kifejezőereje, lecsupaszított állapotukban pszichikai jelentést nyernek. Drabik István elmondása szerint a megmunkálás hegesztőpisztollyal, lángvágóval történik, amit a művész belső indulata gerjeszt, formálja és deformálja az anyagot, míg az egyszer csak átveszi a hatalmat, társalkotóvá válik, ahogyan az íróknál is megfigyelhető az a folyamat, amikor pl. egy regény szereplői bizonyos idő után szinte maguktól beszélnek, alakítják a történetet.
Drabik István: Cím nélkül, 2018
Bogdándy Zoltán Szultán dobozai első látásra számomra Ujházi Péter híres dobozai villantak del. Ujházi festett installációi kicsinyített színpadi díszlet-makettek világát idézik, azonban Bogdándy dobozvilága nyersebb, provokatívabb. A művész gyakran idézett nyilatkozatát nem hagyhatom ki tudósításomból, főleg azok miatt, akik először találkoznak Bogdándy meghökkentő alkotásaival, aki így fogalmaz: „Az emberek örökké Mona Lisa mosolyát akarják látni, örökké azt követelik a művésztől. Márpedig én ezt az igényt nem fogom kiszolgálni. A világ ugyanis egyensúly híján összezavarodott, értékét vesztett dolgokkal van teleszemetelve, semmi sincs a helyén. Majd, ha lesz a világban harmónia, majd akkor lehet újra klasszikus szépségű dolgokat alkotni. Addig azonban az ilyesmi valóságtagadás, hazugság lenne.”
Bodgándy Zoltán: A nagy mogul méhei, 2016
Magát art brut művészként definiálja: „Ha el akarod kerülni a művekben jelentkező, korunkban már nem létező összhangot, szerves anyagokat kell építened a munkáidba. Preparált húst, mumifikált élőlényeket, csontot, belet... Ezek azok az anyagok, amelyek mulandó testünket is felépítik, és így kapcsolatot teremthetsz a létezővel”. Művei assamblage-ok, dobozplasztikák rengeteg féle romló anyagból, általában csontenyvvel felragasztva. Talált és választott anyagaival formál, megfejt, közvetít és kifejez, minden részletében mesteri érzékkel metaforarendszert komponál, minden részletnek helye van. Dobozai nyitottak, konkrét és átvitt értelemben is, akkor is, ha zárt elemeket épít bele.
A Nagy Mogul méhei dobozában, a magányos emberfigurák méhekként, házaikból bámulnak ki, talán tévéznek tátott szájjal, amiben talán nyalóka van (mézesmadzag?). Nem szorgalmas méhek, lógatják a lábukat, miközben fentről a Nagy Mogul karmesteri pálcával vezényel és Nagy Testvérként nem csak figyel, ő maga a tömegkultúra, amely révén manipulálja a világot.
Bogdándy Zoltán pár évvel ezelőtt úgy döntött, hogy létrehozza a saját múzeumát, hiszen más nem fog érte tenni és valószínű jelentős helyen sem fog kiállítani. Tévedett. Itt a Pesti Vigadó termeiben most méltó helyen, sőt díjazottként lehet jelen, ami egyesekben fanyalgást válthat ki. Mégis ajánljuk, próbálják meg kellő nyitottsággal szemlélni ezeket a műveket, melyek hírt adnak társadalmi viszonyaink visszásságairól, az emlékezés hiányosságairól, benne az emberi lelket sújtó gyötrelmekről és kihívásokról.
Meditatív állapot és élmény hatja át az öt művész alkotásait, amelyekben sorra fedezhetjük fel a szeretet (létharmónia) és szakralitás világát (a hit és tudás egységét), továbbá a lét méltóságának (a létszabadság) keresését és felmutatását, ahogy a művész öntörvényűen túlmutat önmagán, az absztrakt és a groteszk látásmód formateremtő, szándékosan túlzó indulatát sem nélkülözve. A kiállítás beavatás is jelenünk állapotába és a művészi felfogások sokszínűségébe.
Kölüs Lajos
A tükör és a ráma másik oldaláról
Molnár Sándor: Sunjata, N168, Feltámadás
Fotó: Lajta Gábor
Ma a nyugati keresztény alapú, hagyományosan európainak nevezett társadalmainak erkölcsi és politikai válságát éljük. Hogy ténylegesen mi van, milyen is a jelenünk, mi vár ránk a jövőben, szabatosan aligha megfogalmazható. Kérdések vannak, amelyekre nem tudjuk a válaszokat. Ez a válság a valósággal való szembenézésre, emancipációs törekvésekre szólítja, kényszeríti a kortárs képzőművészetet is. A Pesti Vigadóban lét- és múlt értelmezéseket látunk, a művekben nyomon követhetjük a jelentésadás folyamatát, a nélkül, hogy a művészek a nézőre mint látogatóra kényszerítenék a jelentések (szimbolikus jelek) értelmezését. Az értelmezési szabadság lehetősége és sokoldalúsága sugárzik a művekből. Terítékre kerül Malevics szuprematizmusa (fehéren fehéret), a klasszikus kőszobrászat és a mitológiai alakok, az emberi arcok (portrék) ábrázolása, újraértelmezése, a modern absztrakt geometrikus forma és az asszamblázs. Nagy a kísértés, hogy a művész elkalandozzék a divatos irányzatok világába, hogy a vele szemben támasztott igényeknek - legyen új és újszerű - úgy feleljen meg, hogy a modern művészi technika legjobb lehetőségeit és megformálási módjait találja meg.
Molnár Sándor: Sunjata, N201
Fotó: Lajta Gábor
Molnár Sándor a bűvös, fehér (metafizikus) és anyagtalan (láthatatlan, üres) világ felé fordul, mintha egyfajta szintézis jegyében illuminálná a festészetet, szinte minden színt elhagyott téglalapjain. Így válik nála az időnként fel-felbukkanó tojásfehér-sárga szín a teremtés közegévé, lenyomatává. Molnár a fehér árnyalataiban, gyűrődéseiben is képes megjeleníteni az ellentéteket, a belső feszültségeket, a változást és a mozgást. Nem vak világ ez, nem is egy vakember belső világát látjuk. Többet, a soha nem látott világot fedezhetjük fel a képeken. Hogy ez a világ vágyott világ is, nem tudom, inkább ennek a világnak a tényszerűségét, evidens jellegét hangsúlyoznám. Az Isten arca eltűnt a képről, felváltotta a szép eszméje, az önérvényű kép. A mi korunkra képromboló korba értünk. Keresztény emberként ma is lehet tenni azért, hogy a képet visszaadjuk Istennek. – fogalmazta meg egy kiállítás kapcsán Varga Ferenc szobrász. Öntörvényű (eredeti és korszerű) alkotások sorakoznak a térben, a falakon. A művészek a képzőművészeti kánonból indulnak ki, de számukra a kánon meghaladása (a kánontól való elszakadás) az, ami fontos, vagyis egyfajta új szimbolikus jelentés létrehozása.
Bogdándy Zoltán: Holdfényes Budapest, 2004
Bogdándy csupasz csontjai, fái és egyéb tárgyai az emberi emlékezés múzeumi (archeológusi) világát idézik fel bennem. A felfedezést, a rendszerbe állítást, a rendszerezést (Urnák, 2016, Nyúltenyésztő anya gyermekével, 2009, Apácabomlás, 2016, A Nagy Mogul méhei, 2016, Magánzárka, 2015, Holdvényes Budapest, 2004). A múltat, amely sohasem halott, sohasem temetői világ csak. Az is. Bogdándy az emberi memóriát teszi próbára, mire akarunk és mire nem akarunk emlékezni.
Bogdándy Zoltán: Magánzárka, 2015
Művei az emberi emlékezés kegyetlenségére is utalnak. Bármilyen fájó is lehet ez, nem lehet kitérni előle. Az emlékezés szabadsága adja az emberi lélek súlyát, erejét, amely kapcsolatban áll a hagyománnyal, és a hagyomány köréből való kiszakadással is. Bogdándy „Art brut” dobozai a tudattalan világra helyezik a hangsúlyt, miközben tárgyegyütteseket látunk, a tárgyak közötti kapcsolat, kohézió valószerűtlensége adja meg a művek erejét, dinamikáját. A tükör és a ráma mint a melankólia (degeneratív memória) megjelenése, a közízlés és a politika ellentéteként van jelen műveiben. Bogdándy olyan jelenség, amely minden néző számára kihívást, tovább gondolást jelent.
Bogdándy Zoltán: Urnák, 2016
Drabik István cím nélküli, ironikus, groteszk, abszurd, traumatikus, nyers, elnagyolt, archaikus (bálványokat idéző), aránytalan, torz, olykor lapos, olykor szögletes, dekoratív, konceptuális portréi (büsztjei) darabosságukban, tömörségükben, pszichedelikus kinézetükben is az örök (kultikus) emberi fejkaraktereket (emberi jellemeket) jelenítik meg, bennük a különbözőséget, a mással össze nem téveszthető egyedi vonásokat hangsúlyozva.
Drabik István: Cím nélkül, 2018
Mintha a pusztulást, a létezés, az elmúlás, az emlékezés fájdalmát, kínszenvedését idézné meg mindegyik büszt, egyúttal az emberi lény időtlenségét is. Engem Fellini világára emlékeztetnek a portrék. A kitaszítottságra, a normalitástól való eltérésre, a védtelenségre, a kiszolgáltatottságra. Portréi szándékosan hordozzák a befejezetlenség illúzióját, a hiányt, a diszharmóniát, az eltorzított érzéki észlelésben az egyetemesség utáni vágyat. Drabik büsztjei elkerülik a rutinos ismétlődést, utat engednek a váratlan mozzanatoknak, formajegyeknek, evilági lényeket látunk.
Ámmer Gergő: Hermész, 2019
Ámmer az emberi test és portré karaktere és a tudat kapcsolatát vizsgálja, miként is válhat a néző tanúvá, megfigyelővé, és az események létrehozójává is, kötődve a művészettörténeti (szobrászati) és mitológiai múlthoz, de el is szakadva attól. Ámmer szobrai kapcsán írta Kodolányi Gyula: A kő nem hazudik, a véső nem kereshet könnyebb utat. A véső talán nem, de a vésőt kézben tartó művész könnyen kísértésbe eshet, miként is legyen a szobra egyszerre groteszk, a hagyománytól távolálló és egyszerre a hagyomány szellemét megőrző is. Stílusbravúrokat látunk, nyelvöltéssel és nyelvöltés nélkül (Hermész, 2019, Judit és Holofernész, 2017, Dávid I., 2017-2018, Alter ego I, II, 2015, Victim, 2017). Az arányok eltúlzása egyben az emberi léptéket és valóságot hivatott kifejezni. A görög-római mitológia szándékos (disztópikus) lefokozását látjuk, érzékeljük. Mi ilyenek vagyunk, ilyen embereket látunk, győztesként, vesztesként.
Ámmer Gergő: Alter ego II., 2012
A neves küzdők, harcosok úgy lépnek elénk, hogy nem tudunk velük azonosulni, zsugorodnak, az aránytalan testük messze van a mai (reklámsúlykolta) női és férfi testideáltól. A néző önkéntelenül is meglepődik a szobrokon, érzi az ironikus távolságot a test (a hús) valósága és a testhez kötődő mindennapi képzelet között. A cselekvő ember várakozó bátortalansága és nagyra hivatottsága közötti szakadék jelenik meg az alkotásokban. A néző egy cyberpunk világban önkéntelenül szembesül azzal, hogy miként is látja (láthatja) önmagát, a saját belső és külső vonásait, immár Ámmer szobrai által. Vagyis jeleket láthat a következő generáció sorsáról, amely során a jelen generációja azzal szembesül inorganikus, önkiüresítő, skizoid, álkommunatív életmódja miatt, hogy vége a holocén kornak, és hivatalosan is az antropocén korban él, amelyben egymásba csúszik a jelen és a múlt, vágy és akarat, és a káosz válik uralkodóvá.
Mátrai Erik: Szivárvány ellipszis, 2018,
sárgában, kékben, vörösben
Mátrai Erik vonal és ellipszis színtanulmányai (szivárványai) szándékosan eszköztelenek, nem geometrikus és színformajátékokat látunk, hanem dinamikus tér- és időélményeket, olyan tértagolódásokat, amelyek első pillantásra közhelyesnek vélhetünk, ám a vonalak és színek eltolódásai, a kompozíciós struktúrák belső arányainak és viszonyrendszerének módosulásai révén a valóság mint létélmény áll előttünk.
A kiállított művek motívumai különbözőek, mégis összefüggnek egymással, az eredeti motívum elhalványul ugyan, de végig jelen van. Az alkotók letisztult formanyelvet használnak, ez igaz Mátrai képeire, de Molnár Sándor alkotásaira is. Ez a letisztultság a minimalizmus megjelenése és eszközeinek felhasználása. A humánum és benne a művész szabadsága valamint a racionalitás artisztikusan jelen van az absztrakt képekben is. A saját formanyelv (kompozíciós rend, az érzéki, testi valóság megjelenítése) és motívumvilág használata révén mindegyik művész alkotása érzelemgazdag, nyitott perspektívájú és ebben felismerhetőn jelen van a művész bátor kísérletező akarata, önazonossága, a befejezetlenség és befejezhetetlenség, az önfeledtség és játékosság logikája, rációja és intuíciója.
