Bukta Imre Nálunk, vidéken című retrospektív kiállítása
2019.01.24. – 2019.02.16.
Kieselbach Galéria és Aukciósház
1055 Budapest, Szent István krt. 5.
Hajnalt ugató kutyák, 2018
Abafáy-Deák Csillag
Buktát fogyasztottunk
Buktát fogyasztottunk. Buktát buktával. Minden formában. Performanszként, Bukta Imre főszereplésével és buktát fogyasztottunk a sajtótájékoztató után is. Most nem kissé száraz, kukoricalisztből készült görhét, mint a Godot Galériában, ahol apja romantikáját kínálta eladásra a művész,
Apám romantikája eladó, 2017
és nem is pattogtatott kukoricát, mint a szentendrei ArtCapitalon, ahol celeb tyúkjai szokták a gyűrődést, hol nagyvárosba telepítették ki őket, hol újból vidéken kapirgálhattak. A megnyitón igazi buktát ehettünk, ízeset. Ízlett. Mint Bukta összehasonlíthatatlan művei. Sokáig ízlelgettük, és azóta is emésztjük. Hiába ízes, nem könnyű koszt ez. A retrospektív kiállítás az utóbbi idők legátfogóbb Bukta tárlata. Több mint száz mű, festmény, grafika, fotográfia és egyéb műfajú Bukta Imre-művek kerültek feltálalásra a Kieselbach Galéria és Aukciósházban. A művek tálalása a kurátor, Kozák Gábor munkáját dicséri. Sok az új, 2018-as kép. A korábbi művek sorából a
Repcelak, 1974
című akciófotó ragad meg, és mielőtt közelről látnám a művet, máris Bukta Imre tökföldes installációja ugrott be, a Műcsarnokban volt látható 2012-ben. Most határtalan a repcemező. Nem a magányos művészt látjuk, ő egy a természettel, abban lakik, szabad. A lábát lógatja, mintha semmi dolga nem lenne. Édes semmittevés? Azonosulás. A negyven évvel későbbi installációban a tökföldön fürdőkádakban gyerekek fürdőztek kettesével, dinnyelabdával a vízben. Nem érintkeztek a földdel, a műanyag fürdőkád idegen elem a mezőn, de ott volt a víz, az őselem. Az elidegenítés és otthonosság „tök” művészi vegyítése. Az igényes katalógusban (szerkesztők Kónya Réka, Kozák Gábor) láthatjuk ezt az installációt is. A kötetben Bukta Imre művei mellett Földényi F. László, Feuer András, Jerger Krisztina, Kollár Lajos, Kónya Réka, Kozák Gábor, Pataki János és Szirtes János képzőművész Bukta Imréről, illetve Bukta Imréhez szóló írásai olvashatók.
A pódiumon
Erős anyag fogadja a látogatót. Ismét embertömeg a Kieselbach Galéria előtt és a kiállító teremben. Népünnepély, Magyarország egyik legkiválóbb festője a porondon, magasított emelvényen, Lévai Balázs kérdéseire válaszol, később könyvbemutatón dedikál, este hétkor performansz szereplője egyik földijével, Váradi Ferivel szkanderezik. Sapkákat váltottak, különböző karaktereket megjelenítve. Tündérsüvegükben sem váltak láthatatlanná, nem repültek el, mint a mesében, nagyon is jelen voltak, hol Fradi drukkerként, hol bohócsapkában. Közben Schubert ária szólt, templomi környezetben éreztük magunkat, egyszerre falusi ünnepen, falusi kocsmában. Mintha Bukta többször maradt volna alul, hajlította karját az asztalra ellenfele.
Szkanderezés
A jellegzetes Bukta nézés volt a válasz, szigorúan, egyenesen a másik szemébe nézni, hosszan és türelmesen, jelezve, megfogtalak, kiismertelek, most győzni fogok. A csúcspont: a két fél összekulcsolt kézfejére kalap került, úgy álltak fel a dobogón, felnyújtott karral, büszkén, férfimunka volt. Megsüvegelni való. Erre a küzdelemre is igazak Földényi F. László Bukta Imre festészetére vonatkozó szavai: ...úgy paraszti, hogy már nem paraszti, úgy vidéki, hogy nem vidéki, úgy mezőgazdasági, hogy ipari is.
Delelő, 2017
Bukta számára a természet nem misztikus képzelet, nem a valóságon túli valóság, hanem maga az élet, olyan közeg, amely összeforr a benne élő emberrel, állattal, tárgyakkal. Amit lát, amit átél, az a valóság része, fragmentuma, és mindenkor a teljesség igényét hordozza. Képi tereiben olyan motívumokat dolgoz fel, amelyek ismerősek, köztudottak, mindennaposak, Mezőszemeréhez kapcsolódnak: biciklizés, kocsmázás, legeltetés, élőállat szállítás. A tájelemek nem szimbolikusan vannak jelen az alkotásaiban, hanem a látott, észlelt valóságként. Még akkor is, ha a képi elemek olykor úgy illeszkednek, simulnak egymáshoz, ahogy egy harmonika légszekrényei. A mozdulatlanságban is érezzük a mozgást, a hőfok intenzív melegét, a szomjúságot, a végtelen csendet, a kérődzés nyugalmát Nemcsak értelmezi a tájat, be is lakja minden szegletét, a táj rendjét ragadja meg, amely egyszerre evidens, egyszerre a megszokott rendtől eltérő is. A történésbe hiba csúszik, egy másfajta létezés szándéka, törekvése, jele. Sejtet is, homályban hagy részleteket, összevon, nagyol, a táj egésze, a táj egysége felől teszi mindezt.
Viszik a szomorú füzet
2018 Buktánál minden mozog, minden mozgásban van. Ez ellentétes a szemlélettel, amely a falut úgy látja és elképzeli, ott semmi sem változik. Bukta képeinek elevensége ebből a mozgásban megragadott élet művészi koncepciójából, törekvéséből fakad, vizuálisan teszi érzékelhetővé a tájat, annak minden elemét. Lelket lehel a tájba, mondhatnánk, holott nem erről van szó, Bukta maga lesz a táj lelke, nem eltaszítja magától a látványt, hanem átéli, megéli, egy lesz vele, azonosul a tájjal, kívül és belül. Megteremti a mezőszemerei táj hiedelmét, mitológiáját, mivel az ott élő emberek világába helyezi a tájat, nem kiszakítja belőle az ott élőket, tárgyakat, hanem visszahelyezi, a táj természetes eleme az ember, az ember alkotta tárgy. Megjelennek képein vallási motívumok, jelenetek, jelképek, ezek is az ott élők életébe ágyazottan.
Képek a falon, 2016
Ez a szervesség, organikusság képeinek egyik sajátossága. A táj, az ember, a tárgy nemcsak kompozíciós elem, hanem a valóság művészi tükrözése, megjelenítése, a képzelet visszahajlítása az eredeti látványhoz, a forráshoz, azaz belső tájat látunk. A Kocsmában V. 2004,
szellemkép, többszörösen, a falon villogó tévé monitor, az alak szellemképe, arctalan, kísérteties magány, az adás vége. Képei összetettek és konkrétak, többértelműek, minden egyszerűségük ellenére. Ez a tény adja képeinek belső feszültségét, érzékiségét, az emberi szem által való megközelíthetőségét. A felfedezés örömét, hogy észrevesszük, Bukta miként is rejt el dolgokat, állít valamit előtérbe, hogy a háttérre is figyeljünk, a hátteret emeli ki, oda fókuszál. Egy bicikli fa, 2018 A háttér kidolgozott, átgondolt terület, látszólag nem fontos, ám a főmotívum ezt kérdőjelezi meg, és a háttér teszi teljessé a képi látványt.
Bukta mágikus realizmusa olyan jelenség, amelynek ereje, hatása egyediségében, enigmatikusságában, azaz megismételhetetlenségében rejlik. Nem lehet utánozni. Megfigyelései pontosak, életszerűek, áthatásokkal teliek, képi megjelenítése expresszív és intenzív. Szubjektivizmusa az alkotás szabadságában mutatkozik meg, mindenféle kényszer nélkül alkot, egyik izmusnak vagy trendnek sem akar megfelelni.
Tűz a Partizán úton, 2018
Számos képe olyan, mintha dinamitot robbantottak volna fel, vagy hamarosan robban valami. Az idő sok arcát mutatja fel, ahogy összecsúsznak az idősíkok, a történések, egymásba folynak, egymást egészítik ki, egymást tolják arrébb, drámai és groteszk küzdelem folyik a létért.
Szándékosan torzítja a valóságot, miként a valóság is torzítja az embert, vágyakat, álmokat ébreszt, és vágyakat olt ki, álmokat tagad meg.
Szilvafák, 2002
képéről megint egy későbbi installáció jutott eszembe, ahol a kivágott törzsek világítottak, itt is látható egy nagy fénylő kör, lehet kanális, kút, ami elnyel, valami nagy hiány, itt nem nő több fa. Groteszk is, mert nem egy idealizált világ lebeg a szeme előtt, hanem annak ellentéte, az összegubancolódott, vágyaktól terhes, ellentmondásokkal teli, reménytelen és a reményt őrző (vidéki) világ. Alkotásai líraiak is, emlékek, a jelenben is létezők, a tárgyakban folytatódó embert ábrázolja. Buktánál a táj, az ember sohasem másolat, hanem az eredetiségében tetten ért világot jelenti.
Könyöklő önarckép, 1998
utalás a természetre, művészete természetbe való ágyazottságára, rőzsét formázó motívum a testen és a háttérben. Egyanyagúság. Akárcsak a Nyulat simogató, 2001 képen, azonosul a nyúllal, fején nyúlszőr. .A legutolsó termek egyikében szabadtűzhely állványon tárgyak sorakoznak. Egy szalagokra vágott csizma, egyebek. Olyan installációt látunk, amely mindent elmond Bukta természet- és emberfelfogásáról. Kár, hogy a helyszín nem tette lehetővé több installáció bemutatását.
Buktára mondják, hogy mezőgazdasági, olykor lekicsinylően. Besorolják, rosszul. Eposzi jelző is lehetne. Nemcsak szemlél, hanem mezőgazdasági módon is él, földet művel. Mert minket, akik saját városunkban idegenként tévelygünk, mint vendégek, a te könyveid hazahoztak, hogy végre felismerjük, kik és hol vagyunk – írta egykor Cicero Marcus Terentius Varro-ról, az ókor legnagyobb polihisztoráról és legtermékenyebb írójáról. Lehet, hogy mi nézők is idegenként bolyongunk a tárlat termeiben, mint vendégek, akik a Bukta képeket látva felismerhetjük, kik és hol vagyunk. Bukta nem az elveszett paradicsomot keresi, ábrázolja, éppen fordítva, a földi paradicsom levét issza, amely keserű és szomjat oltó.
Falusi udvar, 2018
Képi világának főszereplője a mezőszemerei táj, a mezőszemerei ember. A táj szépsége, a táj pusztulása, az emberi gyötrelmek, amelyek a mindennapokat jellemzik, a magatartást, a jellemet próbára tevő új és régi kihívások, hogy emberhez méltó életet élhessen, bárki is legyen az. Történetesen vidékén. Magyarországon. Bukta itt van, nálunk, városon. A fővárosban. Itt is marad. Bennünk.
Kölüs Lajos
Aki nem bukta el álmát
Bukta Imre festészete egyszerűnek látszik, mintha csak a felszínt mutatná, de festészeti technikája sokféle fogást rejt és mutat, amely révén alkotásainak medre, mélysége támad. Erős kontúrokkal, széles ecsetvonásokkal dolgozik, mindegyik vonás a figura jellemvonását, a táj karakterét rajzolja ki, erősíti fel. Zárójelekként is értelmezhetem az ecsetvonásokat, semmi sem az, aminek látszik. Miközben ezek a zárójelként értelmezett ecsetvonások hasonlatosak a guanóhoz, amely ülepszik, vastagon.
Egyenes gerincre állított fák I-VI., 2017
Bukta nem bélelt világban él, fotóinak humora, öniróniája ma is hat (Alkalmi kiállítás a majorságban tartott állatoknak,1974, Repcelak, 1974), képeiről a hétköznapi történések valósága, monomániája köszön vissza. Képeinek tömörsége végletesen könnyed, mégis a lét elviselhetetlen nehézségét hordozzák. A falusi, vidéki élet sajátosságát és közhelyeit, egyben különösségét ragadja meg, mindenki által megjegyezhetően, felfoghatóan, eszköztelenül, miközben mindvégig tárgyias marad a képeiben. Felnagyít, kicsinyít, egymásba montíroz dolgokat, jelenségeket, áthatóan. Humora és iróniája határtalan. Szembenéz velünk Sátánja, meredő piros fallosszal. Az alak úgy néz ki, mint egy űrhajós, aki a könyvek között ül. Bukta műve a tudás fáját szimbolizálja.
Sátán a könyvtárban, 2017,
a könyvek gerince olvashatatlan, ez is a sátán munkája? Netán a könyvtárban keresett menedéket a bukott angyal? Nem lehet eldönteni, hogy a Sátán tudását gyarapítja-e vagy csak őrzi a felhalmozott tudást, a tiltott gyümölcsöt.
Bukta festői és emberi tulajdonsága lehetővé teszi számára, hogy a konkrétban meglássa és megmutassa a lét elviselhetetlen könnyedségét, a létezés titokzatosságát, Ilus alakjában is. Képeinek hangulata van, a nézőt zavarba hozó hangulata, mert mégsem mivelünk, nézővel történik, esik meg az, amit Bukta ábrázol a küszködő figuráinak mozdulatában, pillantásában, fintorában. A mindennapi élet eseményeiből, már-már a semmiből teremt sokágú jelképeket, művészete kezdetétől napjainkig bezárólag. Spontaneitását is megőrzi, a világ és saját környezete iránti érzékenysége mélyen emberi vonás.
Körtánc a nyugdíjas otthonban, 2018
nem Matisse Tánc-a, bár körtánc ez is, de inkább haláltánc. Bukta folytonossága az, ami szembetűnik a tárlaton, a mulandó idő könyörtelensége, ahogy valaki talicskát hord, ahogy tűz égeti a ház tetejét, ahogy kaszát tart Váradi Ferivel, vagyis egy performansz keretében beáll az élet nagy pillanatába, mint ahogy az ötvenes években a martinászok acélöntésnél.
A romantikát, az egzotikumot, a hely fontosságát és a helyben (szülőföldben) gyökeredző identitását, a fájdalmat, az álmot és a valóságot, a helyi kulturális viszonyokat gondolja újra, az elfeledett álmot, az öröklött valóságot, a kudarcot fájdalommal elviselő és azzal szembeszálló szemérmes ember világát mutatja meg (Viszik a szomorú füzet, 2018, Tűz a Partizán úton, 2018). Romantikája mentes attól, hogy visszahozza a régi paraszti élet világát. És azt sem mondanám, hogy a lét értelmét kutatná, keresné, hiszen természetfelfogásából adódóan az élet értelme nem kérdés, teszi azt, amit tud, amire képes, és nem kell igazolnia magát, saját létezését, mert tud és mer lenni a maga ura, és sosem tagadja, másokra is utalt emberként él, társaslényként. A másik ember iránti humánuma kikezdhetetlen, megkérdőjelezhetetlen.
Ilus eladja bárányait, 2018
Művészi és emberi kitárulkozása, megnyilvánulása ebből a humánumból táplálkozik. Bukta nem átváltozik a kapáló, kaszáló, ekéző, boronáló parasztból festővé és viszont, számára ez a két dolog egy, és mindkettőhöz úgy ragaszkodik, mint az életéhez. Műveiben is megjelenik az ember és a művész tapasztalata, hogy vannak dolgok, amit nem tud felfogni, amit nem tud megérteni, elfogadni, miként a zárt világot, a zárt világ megkérdőjelezhetetlenségét (Hajnalt ugató kutyák, 2018). A magyar vidék talán egyetlen hiteles vizuális krónikása – olvasható a Godot Galéria honlapján. A természet megújulása, változása számára egyszerre egyedi, felfoghatatlan élmény, gondolat és egyszerre várt, átérzett, megélt valóság is, amely ugyan tele van váratlan, véletlen eseményekkel is, de rendje van, úgy belső, mint külső rendje, megszokott, kiszámítható, mondhatnám, hogy ez a hagyomány, a múltból eredő jelen.
Kora tavaszi metszés, 2002
Bukta nem menekül a valóság elől, abban él és abból alkot (Apám romantikája eladó, 2017). Nem önmagát fosztja meg egyfajta könnyebb élettől, hanem ellenkezőleg, önmagát gazdagítja azzal, hogy Mezőszemerén él, ahol sokak véleményével szemben, unatkozni nem lehet. Nem csupán emlékszik a régi nyarak, telek színeire, ízeire, általuk és bennük él. Nem állítja, hogy a vidéki ember elfogadja a világ rendjét, ahogy őseik tették ezer éve, hogy elfogadják azt, hogy ismételten vesztenek. A tárgyak formálása, létrehozása, a kétkezi munka szigorúsága az, ami ellene feszül minden veszteségélménynek, amely mégis a jövő felé mozdul, minden üres lózung nélkül.
Bukta a természetben, a tájban, az emberben és a nem emberi lényekben (állatokban, madarakban, növényekben, fákban stb.), továbbá emberi tárgyakban azon vonásokat keresi, amelyek az örökké mozgó élethez és egymáshoz köti őket, minden nagyságuk vagy kicsinységük ellenére.
Sándor! A Tisza nem csak a tiéd! 1987
A jelentéktelenség, a közhelyes pillanat, helyzet ily módon válik a képi kompozícióban belső emberi érték, gondolat, érzés hordozójává. Színei gyöngédek, többrétegűek, egymásba olvadók, már-már meseszerű, groteszk és hihetetlen, álomszerű világot idéznek vagy idézhetnek fel a nézőben (Kora tavasz falun, 2017, Utolsó falusi tehén, 2006).
Bukta belülről látja figuráit, környezetét, bele tudja élni magát más emberek lelkébe, énjébe. Emberi lelkeket analizál, beleérzéssel, ezért tud emberi rokonszenvvel fordulni figurái és a táj felé. Mindvégig az egyes (halandó) embert látja és láttatja, ez adja meg művészetének igazi mélységét. Nem az élet értelmét és célját keresi, mint tette egykor Tolsztoj. Bukta az egyszerűségben, a közhelynek mondott és látszó helyzetekben is az élet, az ember, a táj sokféle arcát mutatja meg, és addig sosem merészkedik, hogy tudása birtokában művei által nyilatkoztassa ki, hogyan is kell élnünk, városon, vidéken.
Katonatisztek a disznótoron, 1992
Művei töprengéseiről vallanak, és kimondatlanul arról is, hogy életünk véges, küszködésekkel teli, és a mások iránti őszinte részvét nélkül nem élhetünk teljes emberi, végig élt életet. Bukta emlékezőtechnikája lényegre törő, karcos is, gyöngéd is, képi világának kohézióját a kép nyitottsága, dinamizmusa teremti meg, gondolatban kiléphetünk a kép keretein túlra, a képi világ ott is folytatódik. (Körtánc a nyugdíjas otthonban, 2018)-
A néző tekintetébe, lelkébe égnek a mély, emberi gesztusok, emberi arcok, tájképek, udvarok, földek. A néző látja, láthatja azt, amit csak akkor láthat, ha vidéken él és dolgozik. A városlakó többnyire nem látja, mással van elfoglalva, más a horizontja. Bukta a vidék városiasodását és annak fonákságait is megmutatja,
GM kukorica, 2011
a génkezelt-kukoricák, a biorobotok a sötét jövőt jelképezik. Művészete a mezőszemerei emberekről szól, és annak tudatában alkot, hogy az ott élők nem Bukta képeiben akarják jelenüket, jövőjük látni és láttatni. Nemcsak a mezőszemerei emberek vágya, hogy retusált, kozmetikázott valóságot lássanak önmaguk körül, hanem sokaké. A valósággal való szembesülés mindig nehezebb út, kitérőkkel terhes és időigényes.
Művészetére mindig jellemző a kísérletező kedv és a műfaji sokoldalúság. Rajzain hol pasztell, hol akvarell, hol tus, hol vízfesték, hol színes ceruza, hol toll. Hol fára, hol vászonra fest, és műveibe gyakran applikál tárgyi elemeket (kukoricát, csempét, gyufát, drótot stb.). Új festményeinek színvilága lüktető, tobzódó és lírai, míg a kép szerkezete továbbra is szilárd marad, bármilyen súlyt elvisel. Ez akkor tűnik fel igazán, ha kezdeti absztraktnak ható grafikáit hasonlítjuk össze az új művekkel (Mezei gondolatok III., 1977, Bálák, 1978, Rajz, 1979, A nyúl leölése és nyúzása, 1980,Mező, 1980, Reggeli a szabadban munkás-paraszt bicskával, 1981). A színben gazdag új munkák drámaiságát, belső feszültségét, expresszivitását is hangsúlyoznom kell, amelyek korai műveit is jellemzik, vagyis a művészi formálás változásában is megmarad a művész szenvedélye, érzékisége, gondolatisága (Falusi udvar, 2018, Tavaszi hóolvadás, 2018, Útkereszteződés, 2018, Falu széli ház, 2018).
