Csenki Nikolett

 

Ahol megszakadt, most is ott ért véget

 Beszámoló A MAXIMALISTA konferenciáról

 

2018. március 8-án Hazai Attila emlékére rendezett konferenciát a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Irodalmi Tanszéke, a Grand Café, a Hazai Attila Alapítvány, valamint a Szépírók Társasága. A MAXIMALISTA – Konferencia Hazai Attila emlékére címet viselő esemény többek között arra kereste a választ, hogy a fiatalon elhunyt író provokatív prózája miként hatott a 90-es évek irodalmi diskurzusaira, illetve hogy napjainkban van-e valamilyen lenyomata írásművészetének.

Gyenge Zoltán, az SZTE BTK dékánja megnyitójában az őrületről – amely Schelling szerint bennünk van, és onnan lép ki – mint az értelem bázisáról beszélt, egy olyan állapotról, amely nem hagy érintetlenül bennünket, mert hiányában terméketlenek vagyunk. Véleménye szerint Hazai Attila művészetét lehet utálni, lehet szeretni, de elmenni mellette szó nélkül nem lehet.

A köszöntő után Bencsik Orsolya (a rendezvény egyik szervezője Szabó Gábor mellett) és Garaczi László felolvasása következett, melyet a Pompásan buszozunk! szerzőjének előadása követett, amelyben a Hazai Attila Alapítvány létrejöttéről beszélt. Hazai temetését követően édesanyja, Hazai Éva kereste meg többek között Németh Gábort, Garaczi Lászlót, hogy fia emlékét ápolják. Erre egy alapítvány létrehozása tűnt a legalkalmasabbnak, és ennek anyagi alapját Hazai Attila Nádor utcai lakásának eladása jelentette. Az alapítvány céljául egyrészről a hagyaték gondozását, másrészről a tehetséges és újító fiatalok támogatását tűzte ki. Ezen kívül az életmű gondozása egy weboldal (http://hazaiattila.hu/) elindulását is magával hozta, ahol nemcsak a különböző Hazai-szövegek találhatók meg, hanem ezek recepciója, valamint a fiatalon elhunyt művész képzőművészeti anyagai is. Garaczi kitért az alapítvány munkálkodásával is megvalósuló életműkiadásra, amelyet a Magvető vállalt magára (A maximalista (és más írások), 2015 és Feri: Cukor Kékség, 2017), valamint a Hazai Attila Irodalmi Díjra, melyet azzal a szándékkal hoztak létre, hogy ezen a módon is ápolják a fiatalon elhunyt író emlékét, és hogy segítsék a hozzá hasonlóan nyitott, újító szellemiségű szerzőket. Eddig két díjazott volt: 2016-ban Bartók Imre, tavaly pedig Tóth Kinga vehette át az elismerést.

 

 

Ezt követően Szegő János előadását (Mi lenne, HA?) Németh Gábor olvasta fel, de még mielőtt a Magvető Kiadó szerkesztőjének kölcsönözte volna a hangját, kitért a hagyatékgondozás nehézségeire és lassú folyamataira is. Látványos és gyors eredményeket felmutatni képes, pozitív (szegedi) példaként említette meg a Cserjés Katalin vezette Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhelyt.

Berta Ádám a Szilvia szüzessége novelláiról értekezett, melyek szerinte a valóság illúzióját keltik, a valóságét, amiben a narrátor (és rajta keresztül a szerző) saját lehetőségeinek a korlátait méri fel. A Szilvia szüzessége a témák generálását úgymond kívülről végzi, melyet a jósdaszerűség biztosít. Ezekben a történetekben a szubjektum kettéhasad: egyszerre megfigyelő és elszenvedő szerepben van jelen a narrátor, ráadásul nagyon sok elszállásra épít a szerző.

Berta előadása után Sarankó Márta, a hagyaték elsődleges gondozója Kéziratos leletek címmel tartotta meg prezentációját. Sarankó arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy temérdek irat vár még feldolgozásra, a munka tehát még korántsem ért véget. Előadásában Hazai Attila saját kezűleg összeállított, létrehozott, de soha ki nem adott versesköteteit (zene ólálkodik a szobában, 1987; Ki fél a víztől?, 1996. május) mutatta be. Ezekben a kötetekben már találkozik a szerző képzőművészeti és versírói énje, a tárgyak létrehozását pedig az indokolta, hogy a szerkesztők mindig visszaküldték Hazai verseit (az Alföld c. folyóirat kivételével).

Az ebédszünetet követően, a második szekcióban elsőként Nagy Gabriella értekezett értelem és érzelem jelenlétéről vagy nemlétéről a Hazai Attila-művekben. Kiemelte a művész szövegvilágára olyannyira jellemző értelmetlen cselekedetek motívumát és a kvázi-antitörténeteket, melyekben fontos hangsúlyt kapnak a testi létezés pillanatai. Nagy arra hívta fel a figyelmet, hogy Hazai munkásságát nemcsak irodalmi, hanem tágabb kontextusban kellene értelmezni, ezzel együtt azt is hangsúlyozta, hogy Hazai leginkább hallott szövegekből inspirálódott, illetve az ő életművére legerősebben az angol–amerikai minták hatottak.

Sipos Balázs nem tudott részt venni a konferencián, így Nagy Gabriella után, a Szégyen – Hazai Attila műveinek politikai vonatkozásairól című előadás helyett, rögtön Déri Miklóst, a Rám csaj nem volt még ilyen hatással című film főszereplőjét kérdezte Artner Sisso, a Magyar Narancs újságírója. Déri kiemelte, hogy Hazaiban volt egy nagyon erős alapvető művészi akarás, hiszen ő nemcsak az irodalomra akart reflektálni, hanem mindenre, ami szembejött vele. Munkáját a „nyugodt erőtlenség” címszóval fémjelezte. Felidézte találkozását az íróval, azt, hogyan is kötöttek barátságot (Déri nem akart barátkozni, és HA-nak pont ez tetszett meg), de legfőképp a filmkészítés mikéntjéről, majd a film fogadtatásáról értekezett. Déri arról is mesélt, hogy a filmben egyszerre szerették volna fiktíven és dokumentumszerűen megjeleníteni saját közegüket. Szajbély Mihály, az SZTE BTK egykori dékánja ezzel kapcsolatban jegyezte meg, hogy a kettős cél ellenére a film egységes, és egyáltalán nem hat manírosan.

A konferenciateremben legvégül Szabó Gábor Jelenlét nyomokban című monográfiájának a bemutatóját hallgathatták meg az érdeklődők. Szilágyi Zsófia többek között a Hazai-életműben Szabó által érzékelt határtapasztalatról faggatta a szerzőt. Szabó a minden és a semmi oszcillációját a deviáns nyelvhasználattal megjelenítő szöveguniverzumról beszélt, tehát egy olyan univerzumról, ahol a dolgok mindkét partból részesülnek, ugyanakkor el is távolodnak tőlük. Hazai egyik fontos, önértelmező motívuma, a zebra éppen ezért jól kiterjeszthető a szövegek működésmódjának a leírására (Szabó ezért is választotta kötetének borítójára a gyalogátkelőhelyet). Végül a monográfia szerzője hangsúlyozta, hogy a Hazai-életművet nem szabad puszta korlenyomatként olvasni annak ellenére sem, hogy – tévesen – csupán egy szubkultúra életvilágának megfogalmazásaként szokás kezelni.

 

 

A konferencia további programjainak a Grand Café adott otthont, így a Hazai Attila képzőművészeti alkotásaiból és filmjeinek, koncertjeinek a plakátjaiból rendezett kiállításnak is, melyet Hecker Péter képzőművész (a Hazai-kötetek illusztrátora, a Hazai Attila-konferencia plakátjának készítője) nyitott meg. Megnyitóbeszédében személyes emlékeit, Hazaival kötött barátságát (a gimnáziumi évek alatt ismerkedtek meg) emelte ki, de mesélt az alkotások létrejöttéről is.

 

 

 

A 2017-ben Hazai Attila-díjjal jutalmazott Tóth Kingát intermediális művészetéről, sajátos nyelvezetéről, hangköltészeti projektjeiről Bencsik Orsolya kérdezte. Volt szó az All machine címet viselő kötet koncepciójáról, amely a létezés mechanizmusának bemutatásán keresztül többek között az ember és gép viszonyáról, valamint az emberi testről mint hangszerről értekezik. Tóth legutóbbi könyvének, a Holdvilágképűek kapcsán ejtettek szót az az autoimmun és más betegségekről, hiszen a kisprózagyűjtemény a betegséget mint idegent vagy mint identitáskonfliktust okozó, hatalmi struktúrát állítja a középpontjába – mindezt a szerzőre jellemző szubverzív poétikából és nézőpontból. A beszélgetés végén a kötethez készült, Tóth Kinga egyik videóinstallációját is megtekinthették az érdeklődők, melyben egyfajta kisajátító, identitásépítő gesztusként a szerző saját látleleteibe, röntgenképeibe nyúl, gépel bele, ezeket montírozza egymásra saját zajzenéjének kíséretében.

 

 

Ezt követően a Re:kerekasztal. A Hazai-ügy című beszélgetésre került sor, ahol a 20 évvel ezelőtt abbahagyott vitát[1] folytatták az akkori résztvevők, így Angyalosi Gergely, Farkas Zsolt, Margócsy István, Szilasi László és Németh Gábor. Az akkori moderátor, Kálmán C. György helyett most Szilasi László moderált, aki a két évtizeddel ezelőtti diskurzust sikertelennek aposztrofálta. Farkas Zsolt első Hazai-olvasásélményként a feltűnő szóismétlést és fogalmazási problémákat emelte ki, melyek ellenére a Hazai-szövegek mégis meglepő erővel hatottak rá. Németh Gáborra különösen a Pulóver volt nagy hatással, mivel az a fennálló értékstruktúrával szemben radikális és zseniális nem-irodalomként feltűnve lép fel.  Sem Margócsy István, sem Angyalosi Gergely nem módosítottak húsz évvel ezelőtti álláspontjukon, Angyalosi meg is jegyezte, abszurd dolog lenne meggyőzni egymást arról, hogy HA jó-e vagy sem.

A résztvevő felek generációs olvasatkülönbsége meddő vitává alakult, Hazai Éva ki is ment a teremből, Hecker Péter hozzászólásával pedig megakasztotta a beszélgetést: „Miért nem örülünk annak, ami van? […] A fanyalgás szintjét sem értem, azt nem értem, hogy minek nem örülünk. Ezt magyarázza nekem meg valaki, aki ilyen ősz, aki ilyen tudós. Hogy mi a fasznak nem örülünk? De tényleg, nem a kommunizmusban vagyunk!” A végére kétségtelenül sokan érezhették úgy, hogy a mostani beszélgetés sem jutott előbbre a 98-astól, hiszen a mostani dialógus leginkább ízlésbeli vitába fordult át, mintsem Hazai írásművészetének értelmezése körüli disputába.

 

 

Zárásképpen a Lajka zenekar adott koncertet, ezzel ért véget a Hazai Attila emlékére rendezett esemény.

A MAXIMALISTA konferencia maximálisan hozta azt a már megszokott szintet, amelyet az SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszéktől tapasztalhattunk; ilyen volt az egy évvel ezelőtt megrendezett nagy sikerű Esterházy-konferencia vagy legutóbb a hetvenes évek művészetével foglalkozó rendezvényük.

Gratulálunk a szervezőknek!

 

Fotók: Garaczi Zoltán