42. Tokaji Írótábor
2014. augusztus 13-15.
(3. nap, záróünnepség)
A Tokaji Írótábor záróünnepsége, a szokásokhoz híven, emelkedett hangulatban telt – s a meghatottságot az is fokozta, hogy idén leköszön a tábor alapítványának titkára, Sáray László, aki 42 éve tevékenykedik ebben a munkakörben. Nem tudom, kapott-e már ilyen szűnni nem akaró tapsot előadó a korábbi táborokban, mint Sáray, mikor ünnepélyes búcsúbeszédét megtartotta.
Szentmártoni János, a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke ünnepélyes, szép szavakkal köszönte meg Sárayn kívül is mindazok munkáját, akik hosszú évek óta segítik a táborszervezést. Ez alkalommal mindenkit ki is szólított, és ajándékcsomaggal jutalmazott meg. Elbúcsúzott a tábortól Májer János polgármester is, aki az idei választásokon már nem indul, de reményét fejezte ki, hogy a továbbiakban is jó viszonyt tart majd fenn egymással az Írótábor és Tokaj.
A 42. Tokaji Írótábor díjai:
A fiatal írókat jutalmazó díj: Kürti Lászlónak
Nagy Hordó-díj: Ilia Mihálynak (aki épp idén nyolcanéves)
Hordó-díj: András Sándornak
Hordó-díj: Oláh Jánosnak
Hordó-díj: Tarján Tamásnak
Hordó-díj: L. Simon Lászlónak
(FWÉ)
A tanácskozást befejező plenáris ülést Sturm László elnökölte, és négyen tartottak előadást: Szőcs Géza, Tófalvi Zoltán, Vathy Zsuzsa és L. Simon László.
Szőcs Géza előadásából nem lehetett nem kihallani egy eléggé mély csalódottságot, szomorúságot, melyet meg is indokolt, kapcsolódva a tábor témájához. Meglátása szerint például a rendszerváltás idején élt alkotógárdához (Faludy György, Páskándi Géza stb.) sajnos nem nő fel a mai felhozatal, arról már nem is beszélve, hogy a rendszerváltókat olyan generációk előzték meg, mint a Babitséké, az övéket meg a Petőfiéké... Magyarországon az irodalom a változás egyik hajtómotorjaként működött... és hol tart most? Az általános dekulturalizálódás jelenségét persze eltakarhatjuk különböző trendi kifejezésekkel, de ez csak még jobban kiemeli az elmozdulást a 26 évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor is az írók fontosnak érezhették magukat, mert olvasóik voltak, akik figyeltek szavaikra.
Szőcs Géza
Érdekes jelenség, mondta, hogy miközben egyre jobbak a körülmények, mégis kevesebb gyerek születik manapság. És ugyanígy: minél „jobb” egy demokrácia, annál kevésbé fontosak a klasszikus értékek. A „gazdagság” tehát nem inspiráló; az irodalom nem azon az úton van, hogy visszanyerje társadalomformáló erejét. A rendszerváltás után rázúdult a nemzeti tudatra a nemzetközi értéktudat, egyfajta megfelelési kényszer jegyében, s nemcsak a kánon változott a rendszerrel, hanem a kánonalakítás lehetősége is - részben külső irányításúvá vált. Sok más kérdésre is kitért Szőcs Géza: a nyugati szellemi műhelyek megszűnéséről, a nemzeti „összehígulásról” beszélt – majd feladatot is megfogalmazott konklúzióként: sürgető lenne feldolgozni, hogy mi is történt velünk az elmúlt 25 évben.
Tófalvi Zoltán saját dossziéja tanulmányozása közben jött rá, mennyi kutatnivaló van még a titkosszolgálat erdélyi működését illetően. Még bevezetőjében előrebocsátotta: a valóság sokkal döbbenetesebb annál, amit képzelünk ezzel kapcsolatosan. Böjte Csaba édesapjának esetét idézte, akit néhány verse miatt börtönöztek be, s hagytak magára elviselhetetlen testi fájdalmaival.
Mivel a „teljes igazság” orwell-i magasságokban jár, és mivel valóban rendkívül keveset tudunk róla, nagyon fontos lenne egy, a Szőnyei Tamás művéhez hasonlatos erdélyi munkára. Nagyon sok életteli példát említett a titkosszolgálati gépezet működésére: a kolozsvári unitáriusok esetét, Simén Dániel megzsarolását, azt, hogy Páskándi miként játszotta ki a beszervezőket... A Securitate megőrzött viszont olyan dokumentumokat, amelyek perdöntőek lehetnek egy alaposabb tényfeltárás alkalmával.
Vathy Zsuzsa az 50-es, 60-as években megjelent novellák, regények íróiról tartott elemző előadást. Több fontos prózaíró munkásságát elevenítette meg a hallgatóknak: beszélt Galgóczy Erzsébetről, akit egy történelmi folyamat krónikásának nevezett, kiemelte műveiből a szociografikus elemeket, a lélek történéseit; Sántha Ferencről, akit már pályája legelején Móriczhoz hasonló tehetségnek neveztek, Fejes Endréről, Mándy Ivánról – minden esetben részletezve a művek izgalmasabb fordulatait.
L. Simon László előadásában többek között arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen szerepe lehet az irodalmi szervezeteknek manapság. Elmélkedésében egészen Klebelsberg Kunóig és Kornis Gyuláig tekintett vissza, s minduntalan megidézte Kornis Gyula véleményét, szavait, melyek jól látható módon ma is támpontokat rejtenek aktuális problémáink megoldásával kapcsolatban. Különösen „a nemzeti öntudat kimunkálásának” tekintetében.
L. Simon László
Aggodalmainak is hangot adott: vajon napjaink írószervezetei képesek-e a politika számára érdekessé tenni saját kérdéseiket?, és még hozzátette: az sem megnyugtató, hogy jeles írók maradnak távol az ún. irodalmi élettől, például a nagyobb táboroktól. Erős, hangjukat hallatni képes szervezetekre van szükség, ahogy Kornis is vallotta: a nemzeti irodalmi hagyományokat akkor őrizzük bölcsen, ha beléjük tudjuk építeni az új elveket, irányokat. Saját írószervezeti tapasztalatait is felhasználhatta L. Simon: korábban a Fiatal Írók Szövetségének elnöke, a Magyar Írószövetségnek titkára is volt. Később viszont politikusként úgy érezte: az írók nem eléggé segítették munkáját, az úgymond hatalomra kerülő politikustól vagy csak egyszerűen elvárják, hogy megoldja a problémáikat, vagy elfordulnak tőle.
Számos, a témát árnyaló kérdéskörre kitért még: a politikai költészet aktualitására, a könyvpiac változásaira, arra, hogy vajon Kornis mit gondolna, ha látná a különbséget aközött, amit ő értett azon, hogy „divatos külföldi szerző” és amit ez ma takar, hogy vajon miért olvasnak olcsó fantasy-regényeket fiataljaink például Rejtő Jenő helyett.
És fontosnak tartja gondolkodni a nagyon is sürgető kérdésen: milyen szerepe lehet az értékes irodalomnak a nemzeti öntudat kimunkálásában?
(FWÉ)
(2.nap )
„Majd megtörténik a jövő bennünk is…”
A csütörtök reggeli plenáris ülés és vita első előadója Lezsák Sándor, aki Ratkó Józseftől idéz: „Majd megtörténik a jövő bennünk is.” Mivel a téma a múlt, kitér a daliás időkre, amikor – szavai szerint „feltűnés nélkül”, egy piros Trabanttal járták az országot, amint mondja: „Csempésztünk könyvet, csempésztünk kéziratot…” A Bethlen Gábor Alapítvány és a Lakiteleki Népfőiskola évtizedes munkáját foglalja össze. Beszéde közben megérkezik a tanácskozás másik előadója, Pozsgay Imre, odamegy Lezsák Sándorhoz, kezet fognak, váltanak pár szót. Lezsák Sándor visszafordul a mikrofonhoz, és azt mondja: „Pozsgay Imre elnézést kért, hogy megzavart. Hát, soha nem zavart meg.”
Nyugaton a helyzet változatlan?
Másodikként Sárközy Péter tart előadást, aki a harmincöt éve tanít Rómában, így figyelemmel kísérhette a magyar irodalom képviselőinek olaszországi jelenlétét. 1902-ben már négyemeletes barokk palota szolgálta művészeinket a via Giulián, a húszas években pedig egy másik, kétemeletes ház épült ugyanerre a célra. A két épületben – étkezés biztosításával – körülbelül száz alkotó élt 1947 és 49 között, két-három hónap alatt ismerhették meg a várost. Sárközy Péter szerint legalább ennyi időre szükségük is volt, hiszen nem csak a feltöltődésre és alkotásra kaptak lehetőséget, hanem célszerű volt bekapcsolódniuk az olasz kulturális életbe is. Képzőművészek és tudósok mellett Déry Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky, Weöres Sándor és Károlyi Amy volt Róma vendége, orvosuk Lénárd Sándor volt. A mozgalmas két év után azonban nem használták ki megfelelően a művészházakat, és csak reménykedhetünk benne, Sárközy Péter szavaival, hogy visszazökken az idő.
(T)esti sértés?
Amint mondani szokás, a szaftos hírek sosem a nagyteremben, hanem a liftben és a büfében érik utol az embert. Lift nincs, de hír van: a kávészünetben tudjuk meg, hogy a tegnapi este folyamán Kukorelly Endre, a tábor egyik kurátora és előadója atrocitás áldozata lett. Mivel hamarabb távoztunk, teljes biztonsággal nem nyilatkozhatunk, de a szemtanúk állítása szerint a tettlegességnek nem kezdeményezője, hanem elszenvedője volt. Mielőbbi felgyógyulást kívánunk neki!
Mi ezt a képet őrizzük Kukorelly Endre tokaji jelenlétéből
„Végre egy bátor ember!”
Pozsgay Imre a hanyatló Kádár-korszak eseményeit hozza közel hozzánk. Többek között Nagy László látogatása elevenedik föl Aczél Györgynél, megtudhatjuk, miért nem jött haza Püski Sándor könyvkiadó Pozsgay Imre hívására, és mi lett annak a következménye, hogy Lezsák Sándor nem vett át egy kormánykitüntetést.
Márkus Béla előadásából kiviláglik, hogy a Debreceni Irodalmi Napok eseményeit inkább számon tartotta a titkosrendőrség, mint az irodalomtörténet, a titkos megbízottak egymásról is jelentéseket írtak. Petrik Béla élénk hozzászólásokkal követett előadásában Nagy Gáspárról, illetve a az Új Forrás és a Tiszatáj meghurcolásáról emlékezik meg. A diákkal kísért beszéd bemutatta a korabeli lapszámokat is, amelyeken Nagy Gáspár verseit olvashattuk.
Az ebéd után munkacsoport-ülésekre került sor, a polgári-demokratikus átalakulás filozófiái és az irodalom változásait elsőként Tellér Gyula mutatja be, rámutatva, hogy a rendszerváltás véleménye szerint 1955-ben kezdődött, és a következő nemzedék vitte végül végbe. A korábbi pártokat és az eszméket is számba véve jut el 1956-ig, amelynek eseményeiről részletesen meg is emlékezik. Majd a nagy ívű társadalomfilozófiai, politikaelméleti előadás a rendszerváltozáshoz vezető s azt levezénylő eszmeköröket veszi számba.
Sajnos időzavarba kerültünk, így Ferdinandy György csak igen röviden számolhat be arról, hogyan élte meg a magyar emigráció a rendszerváltást. Rámutat arra, hogy nem foglalkozik az emigráció politikájával, és nem is létezett egységes emigráció, hiszen az 1945-ben, 1948-ban és 1956-ban kivándorolt magyarokat nem lehet egy csoportba számítani, és életkoruk miatt sokan nem is voltak közvélemény-formáló erők a múlt század végén.
Elek Tibornak ugyancsak rövid ideig állt módjában bemutatni a közelmúlt közéleti irodalmát – ez az előadás azonban már vigyázó szemeinket a jelenünkre fordította. A kiindulópont Radnóti Sándor és Bán Zoltán András ÉS-ben megjelent levélváltása volt, amely szerint a magyar közéleti költészet napjainkra elsorvadt. Az előadás az ellenkezőjét állította, de a látszólagos sorvadás okait is számbavette, és rámutatott arra, hogy korántsem beszélhetünk teljes visszaszorulásról, hiszen már a '90-es évek elejétől s főként a 2000-es évektől morális felháborodások sora (többek között a társadalmi feszültségek, népszavazások, az őszödi beszéd) adott alkalmat közéleti alkotások megírására. Elek Tibor az előadás végén megállapította, nem is az a kérdés, hogy az elmúlt évtizedekben háttérbe szorult-e, s újabban szárnyra kapott-e a közéleti, politikai líra, hanem, hogy a nagy magyar hagyományokhoz illően képes-e a nemzettudat erősítéséhez, a reális nemzeti önismerethez, a nemzet nagy kérdésekben szükséges egységének megteremtéséhez hozzájárulni. (SzÁ)
A másik két szekcióban nem minden előadót sikerült végighallgatni a váltott jelenlét miatt, de így is fontos gondolatokkal lehettünk többek estére. A folyóiratok, kiadók, műhelyek indulása csoportban Ács Margit remek történeti összefoglalása mellett olyan jelentékeny kérdésekre is kitért, mint például: hogyan hódítottak teret fokozatosan a lektűrök, hogyan maradtak közönség nélkül a hagyományos folyóiratok. Az egyes folyóiratok arculati, minőségi előzményeit is felidézve, azt állapította meg: a folyóiratok valóban nehéz helyzetben vannak manapság, de legalább a szellemi életnek nincs szégyellnivalója, ha külföldiek veszik kézbe kiadványainkat.
Ács Margit, Oláh János, Papp Endre
Itt még Papp Endre Hitel-történetét hallgathattuk meg, amely azért volt sajátos, mert ő maga nem volt jelen az alakulásnál, így mások elbeszéléseit, könyvek tanúságait kellett felhasználnia a beszámolóhoz – és mindeközben Ács Margit vezette a szekciót, aki része volt a társaságnak azon az emlékezetes vacsorán Németh Lászlóéknál, amelyet tulajdonképpen a folyóirat megalakulásának kezdőpontjaként szoktak emlegetni. A felelős szerkesztő ismertetőjéhez néha hozzászólt ő is, az összkép így lett rendkívül kimunkált és személyes egyszerre.
A nagyteremben Rendszerváltó irodalom, értelmiségi találkozók a téma, épp Győrffy Gábor beszél a romániai helyzetről. Ami a cenzúrát illeti, a korlátok legtöbbször egyértelműek voltak, de a lapok, szerzők is próbálgatták a párthatalom tűrőképességét. Így alakulhatott az öncenzúra is egyfajta furcsa játékká az írók körében.
A könyvmegjelentetés problémáiról is szólt: a kényesebb témájú könyvek vagy nem jelenhettek meg, vagy külföldön adták ki őket, így az olvasótáboruk is némileg módosult. A szamizdatok szinte csak magyar részről váltak tényezővé. Olyan világ volt ez, amelyben az erdélyi magyar irodalmat magyar nyelven írt román irodalomnak tekintették, s melynek 80-as éveiben semmi olyan művelődéstörténeti mű nem jelenhetett meg, amely a magyar múltról szólt.
Lezsák Sándor, Jánosi Zoltán, Pozsgay Imre, Farkas Gábor, Győrffy Gábor
Farkas Gábor saját emlékidézéssel vezette be előadását: olyan családból származik, amelyben mind a rendszer kiszolgálói, mind annak kifosztói is megtalálhatók voltak. Kányádi Sándor 80-as évekbeli költészetéről beszélt, a 89-ben Debrecenben megjelent Sörény és koponya című kötet versei alapján. Az a tény, hogy a könyv nem jelenhetett meg Erdélyben, magáért beszél – ebben az időszakban a szerző főként gyerekversei által kaphatott publikálási lehetőséget szülőhazájában. Szó volt a falurombolás fenyegető rettenetéről, a biztonság, az identitás elvesztésétől való félelem képeiről, a harcos haikukról. A diktatúra ellenében hároméle hangot is megütött ez a költészet: volt egy szenvtelen, egy irónikus és végül ez fordult át szarkasztikusba.
Este az Együtt és a Hitel című folyóiratok mutatkoztak be. (Túlzás ugyan a kifejezés, hiszen mindkét lapot jól ismerték a jelenlevők.)
Az Együtt részéről Vári Fábián László főszerkesztő tartott rövid összefoglalót: ismertette a folyóirat szerkezetét, értékszemléletét, munkatársait. Külön hangsúlyozta, hogy fontosnak tartják a kárpátaljai népi kultúra kincseinek őrzését – a hallgatósághoz eljutó lapszámban is találtunk egy népdalt, melyet kottájával együtt adtak közre. De szívükön viselik a folyamatosságot egyéb tekintetekben is, főként, hogy állandó jelleggel csatlakoznak fiatalok a műhelyhez.
Vári Fábián László
Elsőként Csordás László kollégájának adta át a szót, aki a laptörténet mellett a nemzedékek, rovatok alakulásáról is beszélt. És külön arról, hogy öröm számukra, hogy megalakult a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság – az általuk felfedezett fiatalok hozták létre.
Dupka György az egykori folyóirat-kísérletekre tekintett vissza, többek közt arra is, amikor a Szovjetunió bukása előtt egy maroknyi diák szamizdatként adott ki egy folyóiratot Együtt címen. De ott volt még a Hatodik síp, a Pánsíp, a Véletlen Balett - mind értékes kezdeményezések, melyek sorra megszűntek a stabil anyagi háttér hiánya miatt. A Kárpáti Kiadó eredményeiről is szót ejtett, végül azzal zárta az Együtt-estet: a kárpátaljai irodalmi élet él és élni fog!
A Hitel bemutatkozásának az is apropóját jelentette, hogy épp tavaly töltötte a folyóirat 25. életévét. A felelős szerkesztő, Papp Endre kapcsolta össze a múlt hagyományait (Illyés Gyula védnöki szerepét, Németh László, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Csoóri Sándor, Sütő András szerzőségét) a frissen, kétéve elnyert Magyar Örökség-díjjal meg azzal a következtetéssel, hogy mindezek ellenére nem lehet hátradőlni nyugodtan. A közéletiségnek – mint mondta – most is lehet szerepe az irodalomban; szeretnék is erősíteni ezt az arculatot, akár újrameghatározva a Hitel profilját.
Papp Endre
Falusi Márton is némiképp csatlakozott a Papp által fevetettekhez, mondván, hogy nem könnyű feladat a folyóirat múltába, hagyományaiba beépíteni a jelen elvárásait. És minden trend ellenére, általában is: az irodalmi folyóiratok tekintélyt kell hogy képviseljenek - nyomtatott formában is! – nem elvitatva az online megjelenés előnyeit. Azért is, mert nyolcéves szerkesztői tapasztalata arról győzi meg újra meg újra: a fiatalok számára fontos határátlépés a nyomtatott formában való megjelenés.
Végül Nagy András követte végig a folyóirat arculati változásait, kiemelve a 2008-as évet, amikor gyökeres fordulatot vett a külső megjelenés. Az újságszerű kinézetből indulva, fokozatosan alakította ki a mostani folyóiratképet, amely már 68 lapszámot ért meg. Egy ideje a képszerkesztést is ő végzi.
Az estet Nagy Gábor József Attila-díjas költő felolvasása zárta. (FWÉ)
„Tokaj szőlővesszein…”
A tábor második napját záró program a Tokaj Kereskedőház Zrt. irodalmi borkóstolója, melyen Kubik Anna színművész szaval borverseket, lengyel barátaink kedvéért többek között egy kevéssé ismert Jókai-művet is. A nedűket „a borászok borásza”, Áts Károly főborász ismerteti és kínálja szíves szóval (nem is tudunk neki ellenállni). Asztaltársaságunk véleménye szerint az uraknak az Áts Selection 2013-as félszáraz Tokaji Sárgamuskotály, míg a hölgyeknek az ugyancsak ebbe az évjáratba tartozó édes Tokaji Késői Arany volt leginkább szája íze szerint való. A borkóstolás végén egy hegedű szavára felelnek többen, és az est többrendbéli népdaléneklésbe torkollik. (SzÁ)
A késődélutáni, esti programok kötetlenebbek, de így is igen tartalmasak. Az előadások után mindenkinek van továbbgondolni- és megosztani valója, a beszélgetések a vacsoraasztaloknál is folytatódnak. Kevés azonban az idő a lazításra, épp gyorsan bekortyolunk még egy (harmadik? negyedik?) kávét a büfében, és már indul is a busz a Paulay Ede Színházba, ahol az intézményigazgató szíves vendégszeretetét élvezhetjük.
A nap folyamán immár másodszor, hiszen korábban ő mutatta be a város legújabb büszkeségét, a több mint 2500 férőhelyes Tokaji Fesztiválkatlant is az Írótábor résztvevőinek.
Annyi időnk van, hogy körbejárhassuk az Egy művészcsalád emlékezete című kiállítást, máris kezdődik a megnyitó. Mezey Katalin mond beszédet, részletezi az előzményeket, valamint személyes, baráti kapcsolatát a család egyik tagjával, Bálint Endrével.
Köszönet illeti még a PIM-et, a Kassák Múzeumot és Szabó Zsoltot, aki az erdélyi anyagokat gondozta. A kiállítás előkészítésével járó szerteágazó szakmai munkálatokat Thuróczy Gergely irodalmi múzeológus végezte, ő is itt van körünkben, és lelkesen idézi meg az izgalmasnál izgalmasabb adatokat, emlékeket a család egyes író, festő, orvos, újságíró, színész és szerkesztő tagjairól, név szerint Osvát Ernőről, Osvát Kálmánról, Bálint Aladárról, Szerb Antalról, Bálint Endréről és Bálint Istvánról. Sokat mesélhetne még, de már invitálnak is bennünket a színházterembe - kezdődik az előadás. Radnóti Miklós halálának 70. évfordulójára készült Fandl Ferenc és Harsányi Attila színművészek műsora. Igen érzékeny, szép előadás – jó szerkesztői szemmel válogatott versekkel. Az útjára indult lövedék a kivetítőn mindvégig ott forog, míg végül megérkezik a tarkóba, rendeltetési céljához. Kell emészteni az elhangzottakat. Talán jó is, hogy nem hagynak magunkra az élménnyel.
A Reményi Ede Kamarazenekar Miskolcról érkezett, és Korok táncait ígérte és nyújtotta nekünk, persze zenében. A míves muzsika évszázadok és különböző néprétegek zenei ízlésein vezet át, a menüettől a rókatáncig, az eleki dallamokig. (FWÉ)
Akkor jössz a Parnasszusra?
A kamarazene után éles váltás: a következő program a Parnasszus huszadik születésnapjának megünneplése, a korábban már felderített Rákóczi-pince csillagfényes teraszán. Mivel egész nap ültünk, most nem vesszük igénybe a tábori buszt, hanem többedmagunkkal gyalogosan vágunk neki a távnak. Ennek köszönhetően betévedünk Szabó Balázs Bandájának koncertjére is – mintha egyeztettünk volna, éppen egy Radnóti Miklós-vers feldolgozását játsszák. Fenn a teraszon gyülekezik az írónép, bogárraj köröz a színpad előtt, egy-egy ismerős fej tűnik fel az ajtó fénynégyszögében, a fejekhez tartozó kezekben egyes helyi termékek sejthetők. Szentmártoni János felvezető szövegéből megtudjuk, hogy tizenöt évvel ezelőtt már felléptek a Tokaji Írótáborban, szelídebb szakállal és lényegesen kisebb ingmérettel. Vezetőjük, Turczi István munkásságát hamarosan azzal ismerik el, hogy a költőt szülővárosa, Tata díszpolgárává avatják. A Parnasszus műsora sokszínű, népies szövegtől a slamig terjednek az árnyalatok, számomra Nemes Levente sámán előadása az est non plus ultrája.
Nemes Levente zenél, Szentmártoni János és Oravecz Péter hallgatják
Éjfélhez közeledünk, a Makk Marci fogadóban veszünk szállást. Szobánk az emeleten, wifi-hozzáférés a földszinten, nagyhangú tömeg az ablak alatt, az utcán. Kellemetes kombó. Eszembe jutnak egyes középkori módszerek a zajártalom csökkentésére, majd mély lélegzetet és fürdőt veszek, azzal a szent elhatározással, hogy holnap ébresztés és kávé nélkül is ki fogok majd tudni kelni az ágyból (erre a közelmúltban nem volt példa). Az órára nézek, és szomorúan pontosítok: nem holnap, hanem ma. (SzÁ)
(1. nap)
Szentmártoni János nyitotta az Írótábort a Rákóczi Pincében
Nagy jövő mögöttünk – elhallgatva és elfelejtve
A tanácskozás mottóját Kalász László írta meg egyik versében, megírásakor talán senki sem sejtette, hogy – visszatekintve a rendszerváltozás óta eltelt évekre – mennyire igaznak fogjuk majd gondolni ezeket a verssorokat.
Szentmártoni János
Az első előadó, Bíró Zoltán közel kétszáz ember előtt áll a mikrofon elé a Tokaji Ferenc Gimnázium tágas és napfényes aulájában. A hatalmas ablakokon át zöldellő szőlősorokra látni – mintha ez is példázná, hogy itt Tokajban a kultúra szó két jelentése milyen harmonikusan függ össze. Bíró Zoltán elmondja, hogy a világháború után az idegen uralommal megtámogatott államhatalom a fiókok mélyére száműzte az irodalmat. 1956 eseményeinek következtében azonban közügy lett ez a művészeti ág, a hatalom pedig félt tőle, nagyobb gonddal kísérte figyelemmel, mint a többi művészeti ágat: eltartotta az irodalmat, a könyvkiadókat, de nyíltan tiltott is, ha kellett. A ’90-es évektől aztán az olvasóknak nem kellett a metaforákból olvasniuk, hirtelen mindent szabad lett. Az írók közül többen politikusként léptek fel, a tömeghatás, a hajszolt népszerűség, a pártérdekeknek alárendelt szólamok váltak uralkodóvá. Úgy tűnt, ebben az átmeneti időszakban a dolgok a helyükre kerülnek, helyreáll a világ rendje. Nem így lett. A kultúra a piacra került, ahol nem volt hazai vásárlóerő.
Bíró Zoltán
A következő előadó, Granasztói György a „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”-mondat magyarázatával indított, majd megemlékezett az 1979-80-ban megírt Bibó-emlékkönyvről, melynek készítésében hetvenkilenc író működött közre, többek között Csurka István, Csóri Sándor, Tamás Gáspár Miklós és Konrád György – azaz visszatekintve az ellenzék teljes palettája képviseltette magát. A kiadvány üzenete az volt, hogy a Kádár-rendszer illegitim. A szerzők tevékenységét viszont a hatalom szerint meg kellett torolni, az írótársadalmat megosztani. A rendszerváltás idején körülbelül 800.000 párttag volt Magyarországon, az értelmiséget a Stazi módszereivel figyelték meg és manipulálták.
Granasztói György
Egyetlen külföldi előadóként Jerzy Snopek, a tábor egyik lengyel vendége szólalt fel. Véleménye szerint az elhallgatás és az elfeledés maga az írói sors. Az írók a műveiket a kortársaiknak szánják, hat a nézeteikre, erkölcseikre, választásaikra, alakítja a valóságot. Az író számít az utókorra. Scripta manent – a felejtésre nincs szükség, az csupán egy tisztítótűz. Az írók társadalmi szerepe csökkent, vagy a hatalomhoz, vagy a társadalomhoz kerülnek közel, a kettő közül valamelyiket képviselik. Bot és répa: így lehet irányítani, befolyásolni. Egy izgalmas szövegrészletet is megosztott velünk Jerzy Snopek: „Ne érezd magad biztonságban: a költő feljegyzi a hatalom tetteit!”
Jerzy Snopek
Mezey Katalin előadása volt számomra legaktuálisabb, hiszen olyan kérdéseket vetett fel, amelyeket az elmúlt huszonöt évben nem sikerült rendezni. Mondatai azt hívták elő bennem, hogy Katona József panasza óta ugyanazokkal a problémákkal küzd a magyar írótársadalom: a motiváció, a közönség, az anyagi elismerés hiányával. Mezey Katalin elmondta, hogy akik az egypártendszerből a többpártrendszerbe vezették át az országot, azoknak a kulturális élet átszervezéséről is kellett volna gondoskodniuk. Még mindig számos kérdést vet fel a kezdő írók bevezetése, a kommersz irodalom térhódítása, a folyóiratok finanszírozása. Az elmúlt huszonöt évben a közszolgálati médiából is kikoptak a kortárs irodalmat bemutató műsorok (hang-, rádió- és tévéjátékok). Ezeket állítólag nem éri meg gyártani – helyette mit sem érő külföldi sorozatokat kapunk. A könyvtárak sem feltétlenül a minőségi irodalmat vásárolják, hiszen az olvasóik az agyonreklámozott kiadványokat keresik. A két világháború között létrehozott Collegium Hungaricumok rendeltetése az lenne, hogy támogassa az irodalmárok külföldi bemutatkozását, ezáltal rajtuk keresztül minket is, a műveiket is megismerhetné a külföld. (SzÁ)
Mezey Katalin
Bertha Zoltán Pomogáts Bélát úgy mutatta be, mint az irodalmi élet egyik vezető személyiségét, aki 56-os emlékeinket is elevenen tartja. E képnek maradéktalanul meg is felelt az előadás, hiszen a történelmet saját példáján keresztül, saját életemlékezetét használva idézte fel. Az internálótáborok valóságát, Göncz Árpád, Hankiss Elemér, Vásárhelyi Miklós és még sokak szerepét, Kosáry Domokos Akadémia-alapítását vagy a Tiszatáj, Alföld folyóiratok létrejöttét személyes mesélésben hallani a hallgatóság nagy részének minden bizonnyal emlékezetes marad. Amiként az is, amikor arról beszélt: erősen kétli a jobb- és baloldal egymástól való éles elválaszthatóságát.
Pomogáts Béla
Vasy Géza, a 80-as évek irodalmának működéséről szólt részletesen; mint előrebocsátotta: tényeket, történéseket kívánt feleleveníteni. Félelmetes pontossággal idézett fel írószövetségi közgyűléseket (1981, 1986), felszólalásokat, és azoknak egymáshoz való viszonyulását. Olyan pillanatokat, mint mikor Mészöly Miklós azt javasolta: születhessenek irodalmi társaságok, mikor Eörsi István ironikusan azt javasolta: vezessék be hivatalosan is a cenzúrát, vagy amikor Csoóri Sándor így fogalmazott: „külön-külön vagyunk valamik, de együtt kevesebbek vagyunk magunknál.” Folyamatukban is láttatta az irodalmi életben létrejött feszültségeket, melyek végül odáig vezettek, hogy Kádár ellenséges csoportokról kezdett beszélni, amelyek miatt ő híve bizonyos „adminisztratív intézkedéseknek”. Ilyenek voltak a legkülönfélébb korlátozások, például az útlevél vagy a publikációs lehetőség megvonása. Például Csoóri Sándor esetében. A diktatórikus beavatkozások, feszültségkeltések nagyon precízen követhetőek a jegyzőkönyvek alapján. Ezt világosan szemléltette a fordulatokban gazdag előadás, amely a 86-os írószövetségi közgyűlést szinte percről percre végigkövette.
Vasy Géza
Oláh János a Tokaji Írótábornak a rendszerváltozásban betöltött szerepéről beszélt. Előadását azonban bevezette egy megjegyzéssel: szerinte nincs szó Magyarország kettészakadásáról (amelyet mindegyre emlegetnek) – politikai küzdelem van, melynek színterei a parlamenti pártok, ami egy plurális demokráciában természetes. A vitában pedig részt kell venni, a szavazások pedig eldöntik az erőviszonyokat. Oláh előadásában az 1990-es évek elejének jutott fontos szerep: az akkori írótáborok résztvevőit és vitáikat elevenítette fel, az írói autonómia jegyében. Cseres Tibor, Heller Ágnes, Hubay Miklós, Lengyel Balázs, Lakatos István szerepléseit hosszasan taglalta. (FWÉ)
Oláh János
